Sorry - Egy kis ízelítő, az 5. fejezetből :)

Eszméletlenül sajnálom, hogy még mindig nem tettem fel a frissítést. Igyekszem vele már majdnem kész van. Kicsit sok dolgom volt mostanában. Suli mellett dolgozom, s itt vannak a vizsgák is, de ígérem még holnap megpróbálom feltenni a következő részt. Kárpótlásként egy kis előzetes belőle:

- Kívánsz engem. – Mondta. Nem kérdezte egyszerűen csak kijelentette. Beszéd közben ajkai az enyémeket súrolták, ám ennek ellenére nem csókolt meg. Helyette arcomat kezdte el kényeztetni. Élvezte, hogy kínozhatott. Már nem sokáig bírtam józan fejjel, ám mikor szájával nyakamra tévedt elvesztem. Elégedetten nyögtem fel, amire ő egy kuncogással válaszolt. Keze ingem legfelső gombjára siklott, miközben ajkaival még mindig nyakamat csókolta. Hirtelen emeltem fel a kezeimet s fogtam meg arcát két oldalról. Felnézett rám. Rámosolyogtam, majd közelebb húztam magamhoz, hogy végre megkóstolhassam cseresznyepiros ajkait. Mikor szánk összeért egy halk sóhajt hallatott. Először finoman csókoltam, majd egyre kevésbé bírtam magammal. Csókunk szenvedélyessé, szinte követelőzővé vált. Többet akartam érezni belőle. Elmémet végleg ellepte a vörös köd s csak őt láttam.

4. .fejezet - Keser-édes érzelmek

Sziasztok, fenn a 4. fejezet is. Bepillantást nyerhettek Bella, s Edward valódi érzelmeibe, hogy mit éreznek a másik iránt, ilyen kevés ismeretség után. Továbbá Belláról is megtudunk pár új infót, nem a legfontosabbak, ám a későbbiek során összefüggésben lesznek Bella múltjának fontosabb állomásaival. Nos jóó olvasást mindenkinek.

- Aro? - Halottam szinte mindegyikőjüktől. A meglepettség, s értetlenség az arcukra volt írva. Persze, emellett volt itt félelem s kíváncsiság is, bár próbálták elrejteni előlem, de ott volt. Perceken keresztül álltunk ott egy helyben, légvétel nélkül. Emésztették az előbb halottakat. Gondolataikat már az első perc után kizártam fejemből, úgy gondoltam illetlenség lenne már az első alakalommal a fejükben turkálni. 2-3 perc némaság után végül Carlisle szólalt meg.
- Hogyan lettél vámpír? Ki változatott át? – A család többi tagja szintén érdeklődve fordult felém. Logikus kérdés volt, de nem számítottam rá. Azt hittem, majd Aro-ról kell mesélnem. Bár nem nagyon tudom melyik a fájdalmasabb. Úgy döntöttem, hogy ezt a kérdést inkább későbbre halasztom. Vagy el sem mondom. Hisz, valószínűleg, itt sem maradok sokáig.
- Még nem érzem magamat készen arra, hogy ezt bárkinek is elmeséljem, túl friss és túl fájdalmas számomra. –suttogtam a családnak. Többük arcán a kíváncsiság még nagyobbra nőtt, de megértették, amit mondtam, nem kérdeztek többet ezzel kapcsolatban.
- Megértjük. - szólalt meg Esme. Szemében féltést, s bánatot láttam. Bánatos volt, mert nekem szenvednem kellett. Hálával töltötte meg a már nem dobogó szívemet. Sose találkoztam még senkivel, aki ennyire önzetlen lett volna, s így tudna szeretni, akár, egy jött ment alakot is. Mert valljuk be, én számukra, csak egy betolakodó voltam, semmi több. Felforgattam a mindennapjaikat. Érthető lenne, ha azonnal el akarnának űzni innen. Ám, mindezek ellenére nem tették. Egyelőre.
- Azt, hogy merre éltél, eddig elárulod nekünk?- kérdezte Alice vigyorogva. Volt egy olyan érzésem, hogy már tudja előre a válaszomat.
-Azt elmesélhetem, ha kíváncsiak vagytok rá. – Szemükben láttam érdeklődést, így elindultam a kanapé felé, ők pedig követtek. – Alig egy éve változtam át. Ez alatt az idő alatt, rengeteg helyen jártam. Európa szinte minden pontját ismerem, s emiatt rengeteg ismerősre tettem szert. Nem nevezném őket barátoknak, de ellenségnek sem. Mindenhol alig egy, maximum két hetet töltöttem. Olaszországot kivéve. Ott, majd két hónapig éltem s mióta átváltoztam vegetáriánus vámpír vagyok. – ennél a kijelentésnél a hangom kissé elcsuklott, de szerencsére nem vették észre, s Jasper sem mutatta, hogy valami különlegeset érzékelt volna az érzelmeim között, így nyugodt szível folytattam. – Havonta egyszer, egy vagy két napra, mindig hazalátogatok a szülővárosomba. Most azonban úgy döntöttem, hogy szeretnék, valahol végleg letelepedni, bár még nem vagyok benne biztos, hogy hol.
- Miért? – kérdezte, a számomra legkellemesebb hang tulajdonosa. – Miért mész haza minden hónapban? Mi miatt?
- Valami miatt vissza kell mennem. Sajnálom, de csak ennyit mondhatok. - Nem akartam hazudni, de az igazat sem mondhattam meg. Láttam szemükben fellobbanó kétkedést, de ismételten nem kérdeztek.
Pár percig így ültünk, s mindenki a maga gondolataiba merült el. Nagyon kíváncsi voltam, ki mit gondol, de próbáltam elhatározásomhoz tartani magamat, s nem belelesni az elméjükbe. Mikor már kezdett kínossá válni a csend, úgy döntöttem inkább kérdezek valamit.
- Ti nem mesélnétek el, ki, hogyan lett vámpír? –kérdeztem kissé félénken, hiszen ha én nem mondtam el, akkor mit várhattam tőlük, ám nagy meglepetésemre hirtelen mindenki vidámabb lett, s azon kezdtek tanakodni, hogy melyikük is kezdje.
- Abban meg kell egyeznünk, hogy mindenki a saját történetét, meséli el. – kezdett bele a kis koboldra hasonlító Alice. – Már csak a sorrenden kéne megegyeznünk. Menjünk, mondjuk átváltozás sorrendjében. – egyezkedett tovább, de ahogy elnéztem senki nem vitatkozott vele úgy is úgy lesz, ahogy ő mondja. Ezen nevetnem kellett. Hiszen ha jól megnézzük, így, vagy úgy, de akkor is Alice a legkisebb mindegyikőjük közül, s mégis az ő szava ellen nem lehet fellebbezni. – Nos, hogy akkor ezt megbeszéltük, Edward kezdheti is a mesélést.
- Te vagy a legidősebb?- néztem rá kétkedve, hisz én úgy tudtam, hogy Carlisle az.
- Nem, nem én vagyok, úgy, hogy Alice, ezt most én sem értem. Mit akarsz? –néztünk mindketten a pöttöm felé, akinek arcát hatalmas vigyor lepte be. Volt egy olyan érzésem, hogy most kéne menekülnöm, de nem akartam gyávának tűnni.
- Azért te kezded, mert Carlislenak mennie kell a korházba. – erre az említett személy felállt s az ajtó felé sétált, ám még halottuk, hogy a csipogója jelez neki.
- Kösz Alice a figyelmeztetést. –szólt még hátra majd beszállt a kocsijába s elment.
- Szóval, mivel Carlisle most nem ér rá, s mivel átalakulás sorrendjében megyünk, ezért Ed, te kezdesz.
Edward, igencsak szúrósan nézett húgára, aki ahelyett, hogy megijedt volna még inkább nevetni kezdett. Megijedtem attól lehet, hogy ő nem is akarja elmondani nekem történetét. Gondolataimból viszont ismét Alice hangja szakított ki.
- Nos, akkor ti menjetek, fel az emeletre mi addig lefoglaljuk magunkat. Értetlenkedve néztem Alicra aki ezt látva hozzátette. - Hopsz elfelejtettem mondani, hogy a mesélést négyszemközt lesz. –nevetve vonult ki a nappaliból, kettesben hagyva Edwarddal. Most már értettem, hogy miért nézett olyan mérgesen húgára. Nem csak, hogy nem akarja egy jöttmentnek elmondani a történetét, de, hogy még kettesbe is legyen vele, s össze legyenek zárva, az már biztosan túl sok neki. Szívem ezekre a gondolatokra iszonyatosan fájni kezdett. Nem értettem az okát, de úgy érezte mintha életemben most haltam volna meg másodszorra. Szép lassan felálltam s Edward felé fordultam. Ő az ablakon nézett kifelé, nekem hátat fordítva. Hát igen ebből is látszik, hogy csak akadékban vagyok. Akartam neki mondani valamit, azonban inkább megfordultam, s elindultam az ajtó felé.
- Nem kell elmesélned a történetedet, ha nem akarod. Tudom, hogy csak egy betolakodó vagyok, nincs jogom ilyet kérni senkitől sem. – hangomban sajnos, a kelleténél több fájdalom jelent meg. Így inkább amilyen gyorsan csak lehetett, elfutottam a Cullen ház közeléből. Annyit még halottam, hogy Alice szinte üvöltve szól rá a számomra elérhetetlen angyalra, de, hogy mit mondott már nem értettem tisztán.
Edward:

Mióta Bella belépett a házba, egyszerűen nem bírok magammal. Legszívesebben odarohannék hozzá, s a karjaimba zárnám őt, s kedves szavakat suttognék a fülébe, de nem tehetem. Egy olyan angyal, mint ő, nem akarna engem. Én csak egy szörnyeteg vagyok, aki nem bír magán uralkodni. Ő meg alig egy éves s már emberekkel jár iskolába. Hatalmas önuralma van neki. Csodáltam minden porcikáját, minden mozdulatát, s ittam édes szavait. Ő olyan lett számomra, mint a fénysugár a sötétségben. Reményt jelent. Kiutat, a sivár, s unalmas életemből. Ám félek, hogy eltaszít. Sőt, biztos vagyok benne, hogy eltaszít. Nem akarhat engem. Nem szabad felfednem, mit érzek iránta. Sokkal egyszerűbb, ha távolságtartó leszek, s akkor biztosan nem bántom majd meg. Most is ő mesél arról, hogy merre járt eddig. Az biztos, hogy az ő élete nem unalmas. De vajon, miért megy vissza minden hónapban oda, ahol átalakult ezt meg kell kérdeznem.
- Miért? –kérdeztem érdeklődve, de ügyeltem, hogy a hangom érzelemmentes maradjon. – Miért mész haza minden hónapban. Mi miatt?
- Valami miatt vissza kell mennem. Sajnálom, de csak ennyit mondhatok. – válaszolta ő. Nem is sejtette, hogy mennyire rosszul esett, hogy nem bízik meg bennem. Bár igaza van, a helyében én sem bíznék magamban. A tudat mégis fájt.
„Ed kérlek, fejezd be. Nem bírom követni az érzelmeidet. Belebolondulok. Hol szerelmes vagy, hol meg magadat marcangolod.”
Igaza volt, így bocsánatkérően néztem rá. közben azonban az én kis angyalom arra kért bennünket meséljük el a történetünket. Láttam rajta, hogy fél megkérni, bár az miértjében nem voltam egészen biztos.
Persze Alice azonnal bevetette magát. Átalakulás sorrendjében megyünk a történetekben. Láttam, ahogy elképzeli ezt, így inkább Esme gondolatait kezdtem nézni, ami kissé meghökkentő volt számomra.
„Olyan aranyos teremtés. Úgy örülnék, ha velünk maradna, s egy pár lennének Edwarddal. Nagyon összeillenének.”
Esme mindig is csupa szív ember volt, s mindenkinek a legjobbat akarta, de az azért kicsit sok volt. Hiszen miből gondolta, hogy ez az angyal egyáltalán szóba áll majd velem. Aztán kitudja, miért megy, vissza minden hónapban, lehet, hogy van valakije. Erre a gondolatra, ha lehet még jobban magamba zuhantam. Alice hangja térített magamhoz, nem sokkal később.
- Nos, hogy akkor ezt megbeszéltük, Edward kezdheti is a mesélést.
- Te vagy a legidősebb?- nézett rám kérdőn az angyal. Szinte a mennyekben érzetem magamat. Persze, ebből nem mutathattam ki semmit sem, mert a végén még rájön, s akkor még csak szimpla barátja sem lehetek majd neki.
- Nem, nem én vagyok, úgy, hogy Alice, ezt most én sem értem. Mit akarsz? – válaszoltam gyorsan, majd a mondat végére egyre ingerültebb lettem. Alice, persze úgy vigyorgott rám mit egy idióta s minél fenyegetőbben néztem rá annál inkább ezt csinálta. Persze, gondolataiból nem tudtam semmit sem kiolvasni, mert már a jól ismert Abba slágereket énekelte magában. Abban azért biztos voltam, ha Alice nem engedi, hogy belenézzek, a fejébe akkor ott valami terv van a háttérben, ami általában az én káromra sül el.
Futó pillantást vetettem Bellára. Most magába roskadva ült a kanapén. Biztosan nem szeretné, ha én kezdeném a mesélés. Mit meg nem adnék, ha most belelátnék a fejébe. Csak pár pillanatra, hogy tudjam, mit gondol. Nem néztem, sokáig mert Alice folytatta mondanivalóját így engem, s Bellát is visszarántgatott a valóságba.
- Azért te kezded, mert Carlislenek mennie kell a korházba. – válaszolt pöttöm húgom, mire apám az ajtóhoz sétált, majd megköszönte a figyelmeztetés s eltűnt a garázs irányában. Még halottam, hogy a csipogója megszólal, de már nem foglalkoztam vele. Abban reménykedtem, hogy nekem még lesz időm felkészülni a beszélgetésre, de Alice, megint keresztbe húzta számításomat. Mint mindig. Gondolatai között már láttam mit akar mondani, ezért még az előbbinél is mogorvában néztem rá, ám ő ennek ellenére nem tántorodott vissza.
- Akkor ti menjetek, fel az emeletre, mi addig lefoglaljuk magunkat. - Egyre mérgesebben néztem Alice, míg ő Bella arcát fürkészte, amit most értetlenség töltött meg. Ezek szerint most nem olvas a gondolatainkban, állapítottam meg magamban.
- Hopsz elfelejtettem mondani, hogy a mesélést négyszemközt lesz. – tette még hozzá drága szeretett húgocskám, majd Jasperrel a nyomában nevetve elvonultak a nappaliból. A többiek szintén követték a példájukat. Rosék vadászni mentek, Esme meg a szobájába vonult vissza olvasni. Kettesben maradtunk. Bella magába roskadva ült még mindig, ami számomra nem volt túl kecsegtető jövő. Az ablak felé fordultam, hogy ne kelljen néznem az arcát, pedig bármi másnál szívesebben nézegettem volna őt egész nap. Azon töprengtem, hogyan kezdjem el a mesélést, mikor halottam, hogy mögöttem Bella felállt, majd pár másodpercig mintha engem nézett volna, aztán megindult az ajtó felé. Nem értettem hova megy. Aggodalom töltötte meg, a nem dobogó szívemet. Nem úgy volt, hogy mesélek. Hirtelen halottam meg a hangját, ami nagyon halk volt szinte suttogott.
- Nem kell elmesélned a történetedet, ha nem akarod. Tudom, hogy csak egy betolakodó vagyok nincs jogom ilyet kérni egyikkőtöktől sem. – Hangja tele volt fájdalommal. Nem értettem. Megbántottam valamivel. Épp megfordultam, mikor láttam, hogy már szalad is el messze a háztól, messze tőlem.
- Edward – kiabált húgom úgy, mint eddig még sose. Most inkább hasonlított vérszomjas vámpírra, mint egy kedves kis koboldra. – Mégis mi a fészkes fenét csináltál, hogy ezt mondta s elment?
- Én….én nem tudom- dadogtam. Az-az igazság, hogy tényleg nem tudtam.
- Viaskodik saját magával. Ha jól értelmeztem az érzéseit, nem vagy neki közömbös, s te neked sem ő, csak mind a ketten makacsul próbáljátok ez eltitkolni. – szólalt meg Alice mögött Jasper.
Húgom arca, egyik pillanatról a másikra váltott félelmetesről ártatlanra, majd megint félelmetesre.
- Mit ácsorogsz, még itt menj már utána. – Kiabált rám, majd kissé lágyabban folytatta. - A tisztásod felé megy, s valószínűleg meg is fog ott állni.
Nekem sem kellett több utána eredtem. Bár még mindig féltem, de ki tudja, egyszer az életben, talán én is lehetek szerencsés, s boldog…

Folytatás következik…

3, fejezet - Ki vagy te, Bella?

 Ígéretemhez híven itt a harmadik fejezet. Egy igen érdekes tesiórába kaptok bepillantat, amolyan vámpírfélébe. Majd később egy szem illetve képzelet tanúi lehettek annak, hogyan esik le a Cullen család tagjainak az álla Bella egy bizonyos mondatára:D Jóóóó olvasást!!  

Már a tornaterem ajtaja előtt érzetem, hogy ők is itt vannak. Ám, hogy ez számomra kedvező helyzet lesz, azt valahogy nem tudtam elképzelni. Biztos, ami biztos, érdekes egy óránk lesz. A terembe belépve nem néztem se jobbra, se balra. Vámpír énemnek köszönhetően, tökéletesen behatároltam, hogy hol vannak. Fenn ültek a lelátón. Mind az öten. Kíváncsi lettem volna rá, milyen okkal kaphattak felmentést, de úgy gondoltam, kivételesen jó kislány leszek, s nem turkálok a fejükben, sőt ami azt illeti, szó szerint ki is zártam őket. Abban a pillanatban nem igazán foglalkoztatott ez a dolog. Nyugodtan sétáltam be a terem közepére a többi diákkal együtt. Persze az elmaradhatatlan nyálcsorgatás most sem maradt el a fiúk részéről, sőt a rövidnadrág s a feszes póló még rá is tett egy lapáttal. Hurrá. Ma már harmadszorra.

- Futással kezdünk – hallottam az ajtó felől tanárnőnk hangját, s sajnálatomra egy igen cinikus gondolatot is az ötös társaság egyikétől.

„Kíváncsi leszek én erre a futásra. Sőt ami azt illeti, hirdetőtáblával kellene körbefutnia, amire az van ráírva: Vámpír vagyok! Vigyázz, mert harapok. Ennél könnyebben úgy sem tudná leleplezni a vámpír népet.” – hallottam természetesen Emmettől.

Az igazat megvallva a felirat egész vicces volt, ám valahogy mégsem tudtam nevetni rajta. Helyette inkább odakaptam a fejem, s egy halk morgással adtam a tudtára, hogy minden gondolatát tisztán értettem.

„Hoppácska” –válaszolt, majd egy idióta vigyor terült szét az arcán. Magamban megállapítottam, hogy néhány agysejttel kevesebbel rendelkezik, mint egy átlagember. Jobban mondva kételkedem, hogy van-e egyáltalán valamilyen agysejtje. Na, de mindegy is, ezt nem nekem kell kiderítenem.

Ez a jelenet pár másodperc alatt zajlott le, s azok, akik ténylegesen tesnevelésen voltak, s nem csak a padot nyomták, nekiálltak futni. Velem együtt. Kizártam minden gondolatot a fejemből s próbáltam arra koncentrálni, hogy vissza tudjam magam fogni. Régi iskolámban, általában valaki mellé társultam, így könnyebb volt vele tartani a lépést, mint egyedül. Most is kiszúrtam egy tőlem nem messze futó lány. A mai nap ő volt az első, aki normálisan viszonyult hozzám, ami nálam azt jelenti, hogy még csak észre sem vette, hogy itt vagyok. Ő pont jó lesz társnak. Kicsit gyorsítottam a tempómon - persze nem feltűnően -, majd csatlakoztam hozzá.

- Szia, Anna, ugye? Nem baj, ha csatlakozom? Nem szeretek egyedül futni – miközben beszéltem, rám nézett, majd egy apró mosoly mellett bólintott egyet belegyezése jeléül.

Visszamosolyogtam rá, s folytattam a beszélgetést. – Ha jól tudom te is velem vagy kémián ugye?

- Igen - válaszolta kissé félénken, de biztatóan néztem rá, s mintha ettől egy kissé megbátorodott volna, sőt következő lépésként már ő kérdezgetett engem. Főként a múltamról.


Edward:

Tetszik. Ezt be kell vallanom magamnak. Tetszik, amit csinál. Köztudott, hogy nekünk igen nehéz emberi szinten mozognunk, nem hogy még edzenünk is, s közben társalogni. Hatalmas önfegyelem és kontroll kell hozzá – őszintén, lehet, én sem tudnám végigcsinálni ilyen lazán, mint ő teszi. Oldalra néztem testvéreimre, láttam, hogy ők is elcsodálkoztak - ezt a gondolataik is alátámasztották.

„Hihetetlen, amit csinál, te is így látod, Ed? – hallottam hátam mögül kedvenc hugimat.

- Az. Tényleg az – a csodálat hangomból is kiérezhető volt.

„Edward kérlek. Ne tegyél tönkre. Belebolondulok ennyi érzelemkeverékbe. Sose érzetem még tőled ekkora érzelemmegnyilvánulást.” – Hátranéztem bátyámhoz, de bosszankodó arc helyett egy cinkos, ’mindent tudok’ képet kaptam, mellé az elmaradhatatlan szemöldökfelhúzás.

Sóhajtottam egyet. Túl sok volt ez nekem, s nem igazán tudtam kiigazodni magamon. Azon, hogy mit gondolok vagy érzek jelenleg.

- Hogyhogy nem lesz rosszul? – kérdezte mellettem Emmett csodálkozva.

- Úgy látszik, jól bírja – válaszolt Rosalie, ám ami számomra furcsa volt, hogy talán életemben először semmi gúny, harag vagy féltékenység nem volt a hangjában, csak színtiszta csodálat és tisztelet. Amit - valljuk be - nem kis teljesítmény kiérdemelni.
Mikor visszafordultam, a lányok többsége teljesen kimerült a 10 perc futástól, még Bella is úgy tett, mint aki nagyon elfáradt, csak hogy ne lógjon ki a sorból.

- Rendeződjetek csoportokba! Röplabdázni fogunk – hallottam az edző hangját, amire kissé feszültebben kezdtem el figyelni a teremben lezajló eseményeket.

Az egy dolog, hogy egy vámpír normális emberekkel együtt fut, de hogy velük labdázzon is! Mekkora önfegyelme lehet! Hiszen nem mindegy hol, hogyan s milyen erősen üti a labdát, ha túl tökéletesen játszik, az is baj, ha nagyon sokat ront, akkor meg az lesz a baj. Ha túl erősen üti meg, akkor bele is halhat az, akit eltalál a labda. Csak egy kis apró dolog kell, hogy elveszítse a figyelmét vagy dühös legyen. A lányok két csoportba álltak; egyik oldalt Belláék, velük szembe Jessicáék.

- Ha megvannak a csapatok, akkor kezdhettek is. Tisztességes játékot kérek tőletek! Jess, te pedig lény szíves most fogd vissza magadat! Nem akarok megint sérülést miattad.

- Igyekszem, tanárnő – hallottam a lány idegesítő nyávogását. A hideg is kirázott tőle. Pedig az egy vámpírnál lehetetlen. – Különösen az új lánnyal fogok vigyázni –Tette még hozzá az orra alatt.

Átnéztem Bellára. Fejét lehajtotta, de arcán elszánt, gúnyos mosoly virított. Valószínűleg a megjegyzés miatt. Utáltam, hogy nem látom a gondolatát. Rosszat sejtettem. Bella tervez valamit.

- Csak nehogy te járj rosszul – mondta, miközben kihúzta magát, s a gúnyos mosoly még szélesebb lett az arcán. Nagyon rosszat sejtettem. Semmi fenyegetés nem volt hangjában, a teremben mégis síri csend lett. Jess arca a kijelentésre fintorba torzult, majd feldobta a labdát s szervált.

Természetesen Bella volt a célpont, s innét úgy tűnt, célba is ér a suhanó tárgy. Feszülten néztem, mi lesz. Bella nem mozdult, a labda repült. A hasán találta el a labda. A találat után összegörnyedve hajolt a föld felé. Megijedtem. Arcán fájdalom torzult. Kizárt dolognak tartottam, hogy baja legyen, most mégis nagyon aggódtam érte. Aztán hirtelen felállt. Arcán ismét a gúnyos mosoly jelent meg, s kacagva kezdett bele a mondandójába.

- Csak ennyit tudsz? Ne nevettess már! – kacagva fordult meg s vette fel a labdát. Most talán még jobban megijedtem, mint előtte. Mégis mit csinál? Mit tervez? Nem értettem őt, a mozdulatait, mit miért csinál. Hirtelen feldobta a labdát, majd beleütött. A játékszer gyorsan szállt, de emberi tempónak mondhatóhoz képest gyorsan. Szerencsére. Hatalmas önfegyelme lehet neki. A helyében én már régesrég elvesztettem volna a türelmemet. Játszottak, nem támadott vissza Jessnek - s ezzel azt jelezte, hogy még arra sem tartja méltónak, hogy válaszoljon a kihívására.

- Nagyon érdekes egy lány, az biztos. Van benne valami különleges, ami még a vámpírok között is megkülönbözteti őt a többiektől. Eddig semmi látomásom nem volt róla. Még csak azt sem láttam, hogy idejön a városba. Egy nagy fekete folt az egész lány. Olyan, mintha valahogy blokkolná a képességemet – hallottam Alice hangján, hogy ez mennyire zavarja őt.

- Én sem hallom a gondolatait. Valamilyen pajzzsal védheti magát, mert nem érem el őt. Ennek ellenére ő tisztán hallotta a gondolataimat. mindenképpen beszélnünk kell vele minél előbb. Meg kell tudnunk, milyen képességekkel rendelkezik. Emellett lehet, hogy veszélyes ránk nézve.

Az óra hamar véget ért, s Alice önként ajánlkozott, hogy majd ő beszél Bellával. Neki sajnos nem lehet nemet mondani, ha valamit eltervez, az úgy is lesz.

Bella:

Az óra igen gyorsan elrepült - szerencsére. Persze Jessica szövege folyamatosan idegesített, de már valahogy hozzászoktam az ilyesmihez. Féltékenykedik. Az igazat megvallva, nem nagyon akartam vele egy levegőt szívni, ezért az öltözőben is a lehető leggyorsabban álltam neki készülődni, s így elsőként hagytam ott őket. Kifelé menet azért Annának még köszöntem; a szemem sarkából láttam, menyire örül neki, hogy végre valaki észrevette őt is. Ő volt a napsugár számomra ezen az órán.

- Minden elismerésem - csivitelte mögöttem egy fiatal lány, vagyis inkább vámpír. Hirtelen megtorpantam. Szemem előtt egy rövid barna hajú lány arca jelent meg. Mindez egy másodpercig tartott csak. Szerencsémre ő sem vett észre. Alice Cullen.

- Köszönöm, Alice – válaszoltam, de hamar rájöttem, elszóltam magamat. A nevét nekem még nem kellene tudnom. Persze ez az ő figyelmét sem kerülte el.

- Bámulatos vagy. Mégis honnan tudtad? Gondolatolvasó vagy, nem látnok. Vagy tévedek? –érdeklődött kíváncsian, miközben elém sétált, hogy szembeálljon velem.

- De az vagyok - mondtam magam elé, majd elsétáltam mellette. Persze nem lehetett ilyen könnyen lerázni.

- Akkor honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezte viccelődve, de kihallottam hangjából, hogy tényleg érdekli őt.

- Nem csak gondolatolvasó vagyok - suttogtam magamnak. Nem voltam benne biztos, hallotta-e ő is, vagy sem, mindenesetre nem szólt róla többet.

- Ha szeretnél megismerkedni velünk, szívesen látunk téged nálunk. Bármikor jöhetsz. A többiek is kíváncsiak rád. Sőt, akár jó barátok is lehetünk – csicseregte mellettem kedvesen. Tényleg aranyos lány volt. Még én is el tudtam képzelni, hogy jóban leszek vele.

- Majd még eldöntöm- válaszoltam semleges hangon, magamban azonban már eldöntöttem, hogy mindenképpen meglátogatom őket. Kíváncsi voltam, s a kíváncsiság most is győzött a józan ész felett.

- Ahogy gondolod. Mi mindenesetre várunk téged. Szia –mondta kedvesen, majd „ugrálva” csatlakozott a többiekhez. Érdekes egy lány, az biztos. Tekintetem róla átsiklott a bátyjára, Edwardra. Valamiért vonzott engem. Egyre biztosabb voltam benne, hogy meglátogatom őket. Mind engem néztek, én viszont csak Edwardot. Már vagy egy perce álltunk ott, amikor több hangra lettem figyelmes mögöttem. Jessicáék végeztek, s sajnos engem vettek célba. Gyorsan elindultam ki a parkolóból hazafelé.
Alig 10 perc múlva már egy erdőben voltam. Úgy döntöttem, hogy még ma este meglátogatom a családot, ám előtte még gondolkodni akartam. Az igazat megvallva, nagyon ismerősek voltak nekem valahonnan. jobban mondva, a nevük volt ismerős. Szinte biztos voltam benne, hogy valahol már hallottam róluk. Már vagy egy órája bolyongtam az erdőben minden cél nélkül, mikor ismételten bevillant egy kép a szemem előtt. Már tudtam, honnan olyan ismerősek, s azt is, hogy kitől hallottam rólunk. Egy olyan személytől, aki mindent s egyben a semmit jelenti nekem ezen a világon. Neki köszönhetem azt, ami most vagyok. Nem közvetlenül, de ő a felelős. Tőle hallottam róluk, de nem a legjobbakat.
Hirtelen elindultam a házuk felé. Tudni akartam, honnan ismerik ők azt a személyt. Alig pár perc alatt oda is értem, a ház előtt viszont már nem voltam olyan biztos önmagamban, de mivel valószínűleg ők is észrevették, hogy már ott vagyok, nem akartam gyávának tűnni és megfutamodni. Az ajtóban ketten álltak. Emmett az, akivel már találkoztam, valamint egy harmadik Cullen. Kizárásos alapon Jasper. Az utóbbi arca sebekkel volt tele. Beleillett a történetbe, amit róla hallottam. Egyik pillanatról a másikra béke és nyugalom öntött el. Nem értettem az ide nem illő érzést. „Jasper képes az érzelmeket manipulálni”, emlékeztem vissza ismerősöm szavaira.

- Kerülj beljebb, kislány - szólalt meg Emmett. Úgy döntöttem, nem foglalkozom a gondolataikkal, inkább saját magam védelmére koncentráltam - a gondolataim elé felhúzott falra, valamint testemet védő burokra.

- Kösz - szólaltam meg még mindig Jaspert nézve. A nyugalom, amit éreztem a védelmemnek köszönhetően abbamaradt, de nem leplezhettem le magamat, így inkább…

- Bemegyek, amint ezt abbahagyja - szóltam rá az előttem álló fagyos képű vámpírra. Szemöldöke a magasba szökött mondatomra, s enyhe csodálkozás ült ki az arcára. Azonban még mielőtt bármit is mondhatott volna, elsuhantam mellette.
A házba belépve szintén döbbent arcokat láttam, ám hamar rendezték arcvonásaikat. Alice teli szájjal vigyorgott rám. Edward minden szégyenkezés nélkül mért végig. Esme szeme szeretettel telve ragyogott. Rosalie pedig valamiért elég mérgesen nézett rám, amit nem igazán értettem, de jelen helyzetben ez érdekelt legkevésbé.

- Szia, Carlisle Cullen vagyok –mutatkozott be az előttem álló férfi. Ő volt az egyetlen, akit képen is láttam, nem csak hallottam róla. - Ők pedig itt a családom - folytatta volna, ám én közbe vágtam:

- Tudom, kik vagytok. Esme, Alice, Jasper, Emmett, Rosalie, és Edward –soroltam fel, s közben rámutattam az épp említett személyre. Tekintetem Edwardnál talán kicsit tovább ott maradt, mint a többieknél. Balszerencsémre ezt ő is észrevette, majd felhúzott szemöldökkel s egy ellenállhatatlan fél mosollyal tudtomra is adta.

- Ha szabad megkérdeznem, honnan ismersz minket? – érdeklődött Carlisle.

- Nem csak a neveteket ismerem. Mikor először találkoztam veletek – itt közben Emmettre s Edwardra néztem –, még nem tudtam kik vagytok. Csak miután bemutatkoztatok, kezdtem el gondolkodni, hogy honnan vagytok ilyen ismerősek. Ma délután jöttem csak rá. Sokat hallottam rólatok korábban. Állatvéren éltek, magatokat vegetáriánusoknak nevezitek. Igen értékes képességekkel rendelkeztek. Gondolatolvasás, jövőbelátás, érzelembefolyásolás – néztem szúrósan Jasperre.

- Megtudhatnánk az ismerősöd nevét? Hátha mi is ismerjük őt –érdeklődött tovább udvariasan Carlisle.

- Ő az ükapám még nagyon régről. Persze ő is vámpír már évszázadok óta. Az ő közben járására lettem az, aki most vagyok – folytattam mondanivalómat. Láttam csodálkoznak. Tényleg ritka, ha egy vámpír ráakad valamely emberi családtagjára. Főleg, ha ilyen nagy az időkülönbség.

- Most már a nevét is elárulhatnád, kislány, ugyanis már nagyon felkorbácsoltad a kíváncsiságunkat – hallottam Emmett hangját. „Edwardnál talán nemcsak a kíváncsiságát, hanem valami mást is” – felhúzott szemöldökkel fordultam oda hozzá, jelezve neki, tökéletesen hallottam, amit mondott, hiszen gondolatai szinte üvöltöttek felém.

- A neve, Aro.


 

A szerelem fájdalommal jár! / Hp story Draco/HerMione Novella/

Nos ez itt egy kisebb kitérő. Mivel ez a történetem régóta megvan ezért gondoltam felteszem. Megpróbálom minél előbb gyarapítani történeteket!! Draco/Hermione történet kissé fájdalmas ugyan de szerintem tanulságos is. 18+ ide írom, de döntse el mindenki kell e vagy sem. Biztos ami biztos!!

- Anya, anya... Hol vagy? – Kiabálta kétségbeesetten egy fiatal tizenéves lány.

- Mi a baj, drágám? Miért sírsz? Mi történt? – Értetlenkedett az anya.

- Elegem van belőle.

- Na de mégis kiből?

- Deanből.

- Arról a fiúról beszélsz, aki annyira tetszik?

- Már nem érdekel!

- Miért? Mi történt?

- Elegem van belőle; folyton megaláz, csak bántani képes. Mindig olyan beképzelt. Azt hiszi, hogy ha az ő szülei évtizedek óta oda járnak, és híres aranyvérű család, a többieket már meg is alázhatja.

- Na de drágám, hiszen apu családja is évtizedek óta a Roxfortba jár, és igen nemes család.

- Tudom… tudom, de akkor mégis miért csinálja? Nem ártottam neki, de nem fogom hagyni magam, hogy a becsületembe gázoljon!

„ Milyen ismerős szöveg… becsülete… egykor ő is ezt mondogatta… nem hagyja, hogy bárki is a becsületébe gázoljon…” – mosolygott magában az anyuka.

- Tudod mit, kicsim? Elmesélek neked egy történetet a fájdalomról és a szerelemről.

- A történet kb. 20 évvel ezelőtt játszódik.

- Hermione, gyere már! – Üvöltött Ron a klubhelyiségből fel a lányszobába.

- Megyek már - kiabált vissza. – Már csak egy perc.

- Tudod mit, lenn találkozunk az ebédlőben – szólt most Harry a lánynak.

- Már kész is vagy…ok – mondta, miközben futott le a lépcsőn, ám a fiúk már el is mentek.

 A lány egyedül állt a klubhelyiség társalgó részében, és szomorúan gondolt vissza arra, mikor még megvárták a fiúk. „ Mindez egy hónapja kezdődött. Igazából nem történt semmi különös dolog, egyszerűen csak kezdtek eltávolodni tőlem. Reggelente nem vártak meg, aztán mire odaértem az ebédlőbe, már nem voltak ott. Órák közben, szünetekben, és órák után valahogy mindig más dolguk volt. És ez megy már egy hónapja. A legrosszabb az, hogy még Ginny sem foglakozik velem, mindig leráz azzal, hogy vagy tanul, vagy fiúzik…”  Mialatt Hermione ezen töprengett, elindult a folyosón le az ebédlőbe. Pechére azonban összeütközött valakivel.

- Bocsá…- kezdte a lány, ám nem tudta befejezni, mivel a másik arrogánsan közbevágott.

- Nem tudsz vigyázni, te kis sárvérű? Nézd meg mit csináltál!

A lány csak ekkor jött rá, hogy akibe beleütközött, az nem más, mint Draco Malfoy.

- Nem csak az én hibám volt, Malfoy! Ha csak egy kicsit is konyítanád a szemed, és magadon kívül mást is észrevennél, feltűnt volna, hogy én is itt vagyok a folyosón! – Űvöltött rá a lány minden dühét kiadva magából, és folytatta tovább az útját, mit sem törődve a hebegő Malfoyjal és kíséretével.

A fiú csodálkozva nézett a lány után, akinek a szíve az előbbi eset miatt olyan szinten vert, hogy azt a fiú el sem tudata volna képzelni.

„ Miért pont most… amúgy is olyan szar hangulatom volt. Ő meg még rá is tett egy lapáttal. Jaj, csak ne szeretném őt ennyire! Nem is emlékszem már, mikor kezdődött ez az egész. Talán már az első találkozásunkkor… Már akkor is annyira aranyosnak találtam, pedig fogalmam sem volt róla, hogy mi is a szerelem. Mindenképpen vele akartam egy házba kerülni. Azonban mikor nem jött össze, abban reménykedtem, hogy ettől még kedves lesz velem, de amikor kiderült, hogy ki is ő, minden reményem elszállt. Igaz, ha ketten voltunk, egész kedves tudott lenni, de az nagyon ritkán fordult elő. Nem értem, miért nem tudtom kiheverni..”

 Ezen gondolkodott Hermione, mialatt elért az ebédlőbe. Barátai már nem voltak ott, így egyedül ült le a helyére, és állt neki a reggelijének. Már senki nem volt a nagyteremben, általában mindenki elmegy reggel enni, ha van órája, ha nincs. Ő az egyetlen, aki mindig később ér oda, de már megszokta. Úgy, ahogy azt is, hogy mindenki csak kihasználja. Mindenki, aki valaha szóba állt vele az azért volt, mert ő olyan okos és mindenre tudja a választ. Soha nem volt egyetlen olyan ember sem, akivel igazán jól kijöttek volna. Olyan, aki önmagáért volt vele, és nem a tudásáért. Hermione emiatt gyakran szomorkodott, és az amúgy is kevés önbizalma még alacsonyabb lett. Általában egyedül bóklászott valahol a folyosókon, vagy a prefektusi szobájában tanult. Szeretett prefektus lenni. Szerette azt is, mikor este járőröznie kellett; ilyenkor mindig egyedül volt, és ráért gondolkodni. Gyakran töprengett azon, hogy miért nem kedvelik jobban, hogy miért nem hajlandó senki sem arra, hogy jobban megismerje, és ne csak a borítót lássa.

A reggeli után Hermione elindult az udvarra, azonban az ajtóban Draco állta el az útját.

- Bocsánat- hangzott el a fiú szájából ez a számára mindennél utálatosabb szó.

- Mi? - Értetlenkedett a lány. - Tulajdonképpen miért is kérsz bocsánatot? Melyik tettedért?

- Ne húzd ki a gyufát, Granger! Nem szokásom bocsánatot kérni… De az előbb olyan szánalmasan néztél ki, gondoltam, ez majd felvidít.

- Nincs szükségem sem a bocsánatkérésedre, se semmi másra! Húzz innen, Malfoy. – Űvöltött rá a lány ma már másodszor is. S épp ott akarta hagyni a mardekárost, mikor az megfogta a kezét, és nekivágta a falnak.

- Ne merészelj kiabálni velem, te kis sárvérű! Te nem vagy több egy egyszerű kis csicskánál az emberek szemében. Nem vetted még észre, hogy mindenki csak kihasznál? Te hozzám képest csak egy kis senki vagy. – Sziszegte Draco a lány fülébe.

- Hagyj békén, Malfoy, neked ehhez semmi közöd nincsen. – Válaszolt Hermione, de szemében könnycseppek jelentek meg. - Nem tudsz te rólam semmit, semmmittt!!! - Űvöltött a lány, s fogta magát és elszaladt, ki az épületből.

- Hová mész? - Hallotta még a mardekáros hangját, de nem igazán foglalkozott most vele, egyedül akart lenni. Futás közben nem is figyelte, hogy merre megy, csak ment, amerre a lába vitte. Könnyes szemétől nem sokat látott, feje pedig tele volt mindenféle szomorú gondolattal. Amikor megállt, akkor vette csak észre, hogy a Tiltott Rengetegben van. Már nem először jött ide, ha el volt keseredve. Valahogy mindig itt kötött ki. A Tiltott Rengeteg közepén, egy kisebb tisztáson. Megnyugtató volt számára ez a hely. Békés, csendes és gondtalan.

Legelőször még negyedikben a Trimágus Tusa idején járhatott itt. Akkor volt először úgy szerelmes, hogy az érzései viszonzásra is találtak, ám ekkor tapasztalta meg az emberek rossz oldalát is. Viktor nagyon kedvesen bánt vele, de rájött, hogy nem azért, mert annyira kedvelte, hanem mert így sok mindent megtudhatott az ellenfeleiről. Egyszer, mikor épp hozzá indult, hogy meglepje, hallotta, hogy miről beszélget az egyik barátjával:

-    Nyugi nem akarok tőle semmit, csak információkat - hallottam Krum hangját.

- Óvatosan csináld, mert ha egy picit is megsejti, akkor nekünk annyi, még akár ki is zárhatnak bennünket – hallatszott a másik srác válasza.

-    Nyugi már, mondtam, hogy óvatos leszek. A kislány nem is sejti, hogy mi folyik itt. Azt sem vette észre, hogy az összes barátja csak kihasználja, miért éppen én buknék le?

-    Rendben, te tudod, mit csinálsz…

-    Még szép, nem véletlenül én vagyok versenyben. A kiscsaj a tenyeremből eszik, és mindent elárul a barátairól úgy, hogy észre sem vette. Csak egy kicsit bájolognom kellett vele. Kicsi az önbizalma, gyorsan megtörik…

Ezek után Hermione önbecsülése még kisebb lett. Nem szólt senkinek sem arról, ami történt, csak bízott benne, hogy több infót nem fog kiszedni belőle a srác. Amint a fiúk elmentek, ő futásnak eredt és úgy, mint most, ezen a tisztáson kötött ki. Amint meglátta a helyet, egyszerűen megnyugodott. Elindult a rét közepére, majd ott leült, s egy kis idő után le is feküdt a puha fűbe. Azóta ha valami vagy valaki megbántotta, mindig idejön és elsétál a rét közepéig, majd lefekszik a fűbe. Most is ezt tette. Hagyta, hogy a hely varázslatossága megnyugtassa, hagyta, hogy könnyei szabadon folyjanak végig az arcán. A szellő lágyan fújt, a virágok illata beterítette a levegőt. A puha fű a szél mozgására, s a fák susogására lágy táncra kezdett a lány körül. A madarak éneke minden rossz érzést eltűntetett a lányból, aki szép lassan álomba szenderült. Nem is gondolta, hogy valaki figyelheti őt a fák közül. A rét egy kisseb gödörre hasonlított, melyet körbe fák vettek körül. Az idegen számára ez a látvány mesébe illő volt. A lány úgy feküdt ott a rét közepén, mint egy tündér, mely a fiú számára elérhetetlen. A lány haja szétterült a fűben a feje felett. Arcára a nap halványan pírt festett. Ajka hívogató volt, teste kecses és egyben törékeny is. Szeméből még mindig folytak a könnyek ám ezt a szél szép lassan felszárította. Az idegen talán órákon keresztül nézte az alvó lányt, mikor rájött, hogy lassan ideje mennie. Félt itt hagyni a lányt, hisz akármilyen szép hely is volt, akkor is veszélyes, de kénytelen volt.

Már este volt, mikor Hermione magához tért; úgy gondolta épp ideje visszamennie, hisz’ lassan kezdődik a prefektusi szolgálata. Futásnak eredt és pár perc múlva már az épület előtt állt. Gyorsan felsietette a lépcsőn, és belépett a nagyterembe, ahol leült szokásos helyére a fiúk közé. Nem szeretett itt lenni, de muszáj volt.

- Héé, Hermione – kezdte Ron a szokásos szövegét teli szájjal-. Hol voltál? Mindenki aggódott érted.

- Dolgom volt. - Felelte a lány egyhangúan.

- És végeztél vele? – Érdeklődött újra a vörös hajú srác.

- Aha…

- Szuper! Akkor tudsz nekünk segíteni a háziban? Tessék, itt az enyém. Csak két sor van meg a három oldalból, de meg tudod oldani, okos lány vagy… jah, és itt van Harryé is, ő kicsit többet írt, neki 5 sora van, – mondta nevetve a srác. – Jah és Ginny megkért, hogy adjam oda az övét is, azt üzeni, hogy fontos megbeszélnivalója akadt a barátjával… remélem, szakít vele.

- Kösz, Hemione – szólt közbe Harry. - Tök jó, hogy megcsinálod, nekem nem nagyon van rá időm a kviddics edzések miatt.

- Jah, nekem se - kontrázott rá Ron.

- Nem csinálom me, - válaszolt a lány, mire mindkét fiú felkapta a fejét, ám még mielőtt bármit is mondathattak volna, Hermione folytatta. - Nem vagyok a csicskátok. Nekem is van dolgom, és higgyétek el, épp elég a sajátomat megírnom, nem kell még a tiétek is. Nektek csak arra kellek, hogy megírjam a házitokat, vagy ha valamit nem tudtok megoldani, akkor én azt megcsináljam helyettetek. Ez nem barátság. A barátok szívességet tesznek egyszer, vagy kétszer, de nem 52-szer. Ráadásul mindet egy nap.

 - De hiszen nem ingyen kérjük! Cserébe a barátaid vagyunk és megvédünk Malfoyéktól is…

- Nincs szükségem a nyamvadt segítségetekre! Nem vagyok szerencsétlen, meg tudom magam védeni bárkivel szemben. – Üvöltötte magából kikelve, majd felkapta a cuccait, és eltűnt az ajtó mögött. A közelükben ülők mind hallották a veszekedést, és alig bírták visszatartani a röhögésüket. Harry és Ron sem igazán foglakozott az előbb történtekkel, sőt, inkább röhögtek rajta, hogy vajon miért kapta fel ennyire a vizet, na meg hogy vajon hogy védi meg majd magát.

Egyetlen ember volt, aki nem röhögött ezen az egészen, hanem szánalommal nézett végig a társaságon, habár ő mindig ezt csinálja…

Hermione a szobájában pakolászott. Nem volt éppen túl nagy rend egy lányhoz képest, de nem igazán foglalkozott vele. Gyorsan átöltözött, prefektusi talárját felvette, és elindult ki a hálójából. Zavarta az, ahogy a fiúk bántak vele, de ez valahogy most már mindennapossá vált. Mármint nem az, hogy üvöltött velük, hanem hogy mindig megkérik, hogy írja meg a házijukat. És ő eddig meg is csinálta. Tudta, hogy Harry nem a kviddics edzések miatt nem írja meg a háziját, hanem mert nem jut ideje rá Pansy Parkinson mellett. Igen, jól hallottátok, Harry Pansyvel kavart már egy ideje. Egyszer véletlenül meglátta őket Hermione a bagolyházban. Persze erről senkinek nem szolt. Ginny ugyanúgy a barátjával szórakozik, ezért nincs ideje a házija, Ron, Ron pedig csak egyszerűen lusta rá. Emiatt a lány úgy gondolta, épp ideje véget vetni ennek az egésznek. Ő nem csicskázik többet nekik, s ezt mind egy olyan embernek köszönheti, aki csak utálatból vágta ezeket a szavakat a fejéhez. Valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy mit is mond, és azzal sem hogy Hermione mindent tudott az egészről. „Amint lesz rá alkalmam, megköszönöm” gondolkozott el a lány.

- Vajon kivel vagyok ma párban? Fogadok, megint Parkinsonnal. Általában vele vagyok együtt, de ő valamilyen okból kifolyólag soha nem jelenik meg. Habár ma szerda van, és én ilyenkor nem szoktam lenni, csak elcseréltem egy hollóhatossal, de azt meg elfelejtettem megkérdezni, hogy ki is lesz a párom…

- Óóó, kit látnak szemeim? Csak nem a kis sárvérű csacskát? – Hallatszott egy gúnyos hang a lány háta mögül. - Hogyhogy te vagy itt, és nem az a kis mitugrász csaj? Mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést? Hm, Granger?

- Mi közöd hozzá? Én vagyok itt és kész. Úgy is csak addig kell együtt lennünk, míg le nem jelentkezünk, hogy megkezdtük a dolgunkat…

- Még szerencse, tovább nem is bírnálak elviselni, te kis sárv…- kezdte a srác, ám egy váratlan pofon megakadályozta, hogy befejezze.

-Én sem téged Malfoy. - Azzal fogta magát, előrement és bekopogott McGalagony irodájába. Miután mindketten lejelentkeztek Hermione gyorsan eliszkolt, még mielőtt Malfoy bármit is mondhatott vagy tehetett volna.

- Hosszú még az este, Granger - mondta a srác az üres folyosón arra, amerre a lány elment.

Szemében érdekes fény ragyogott. Nem lehet tudni, örült-e valaminek, vagy mérges volt, vagy csak kitalált valami büntetést a lány számára, de az biztos, hogy a mai éjszaka eseménydús lesz mindkettőjük számára.

Mindketten a műszak végéhez közeledtek. Már vagy 4 órája köröztek fel s alá az épületben anélkül, hogy összefutottak volna, Hermione nagy szerencséjére. Ennek ellenére Malfoynak eltökélt szándéka volt megleckéztetni a lányt a pár órával ezelőtti pofonért. Sajnálatára azonban akárhogyan is kombinált, sehogy sem tudott összefutni a lánnyal. Már csak pár perce maradt rá. Azonban nem jött össze. „Majd legközelebb” gondolta magában Malfoy. Hermione is megnyugodott, hogy ma már nem kell találkoznia vele. Szép nyugodtan elindult vissza a szobájába, azonban nem volt fáradt, így úgy döntött, lemegy a prefektusi fürdőbe fürödni. Gyorsan átöltözött fehérneműbe, magára tekert egy törölközőt, és elindult a fürdőbe. Úgy gondolta, ilyenkor már senkivel sem találkozhat, és igaza is lett. Nyugodtan ült bele a fürdőbe, és kényeztette magát a különböző tusfürdők segítségével. Körülbelül tíz perce lehettet ott, mikor azt hallotta, hogy valaki közlekedik a fürdőben. Csak remélni merte, hogy nem az a személy, akire gondolt.

- Nah végre megvagy, te kis sárvérű - kezdte mondandóját Malfoy. – Nem számítottam rá, hogy itt futunk össze, de nem nagyon érdekel. Van egy kis elszámolni valóm veled a pofon miatt.

- Úgy gondolom, jogos volt, úgyhogy nincs miről beszélnünk, Malfoy, és amúgy ha nem vetted volna észre, éppen fürdök, szóval megtennéd, hogy átmész egy másik fürdőbe,vagy megvárod, míg végzek? - felelt a lány anélkül, hogy hátranézett volna. Mivel nem hallott semmilyen zajt, úgy gondolta, hogy elment a srác. Ő azonban egyszer csak ott termett előtte, és bemászott mellé a kádba vele szembe. Mivel a kád inkább egy jakuzzira hasonlított, elég nagy helyük volt. Malfoy azonban nem tágított amellől, hogy a lánynak igenis bocsánatot kell kérnie tőle a pofon miatt.

- Nem volt jogos, Granger. Eddig sem töröltél képen, és ezután sem fogsz, akárhányszor kimondom azt, hogy sárvérű, megértetted? Ha nem, akkor majd teszek róla, hogy megértsd!

- Ugyan, Malfoy, azt hiszed, hogy megijedek tőled? Ha igen, akkor nagyon nem ismersz még engem. Attól még, hogy te vagy a nagy Draco Malfoy, én nem fogok megijedni. – Válaszolt Hermione hűvösen és lenézően a srácnak.

- Nem?- Kérdezte Draco gúnyos mosollyal a száján. - Majd fogsz… - s miközben ezeket mondta, egyre közelebb került a lányhoz.

 Hermione továbbra sem akarta figyelembe venni őt, ám amikor Draco mellé ült, kissé feszélyezve érezte magát, főleg, hogy ruha sem volt rajta… Lábait felhúzta egészen a mellkasáig, így próbálta magát minél jobban takarni.

- Na, most sem félsz? - Kérdezte gúnyosan a mardekáros fiú, miközben azon gondolkozott, hogy mit is csinál ő tulajdonképpen. „Mit csinálok? El kellet volna mennem, azonban bejöttem a kádba… s most ahelyett, hogy távol tartanám magam tőle, egyre közelebb kerülök hozzá, pedig ő csak egy sárvérű… de most olyan szép…! Nem, nem szabad erre gondolnom… De ha most nem ő lenne itt, akkor biztosan megcsókolnám… De nem szabad… pedig olyan aranyos, amikor szégyenlős… S az arca is olyan szép piros… mint a múltkor…! És a legnagyobb baj az, hogy nincs rajta ruha… és ezt ő is tudja… De minél jobban el akarja takarni magát, annál jobban felizgat. Látom rajta, hogy lázasan gondolkodik, hogy mit is csináljon… Jaj, csak ne ő lenne itt…! Bárcsak… bárcsak.. olyan nehéz ellenállni... minél jobban menekül, annál édesebb lesz... annál inkább akarom őt, s kezdem elfelejteni, hogy ki is ő valójában... pedig nem szabadna… nem szabadna, hogy ennyire.. ennyire... kívánjam őt... mit csináljak most…?” Mialatt Malfoy magában tépelődik, Hermione megrázza a fejét válasz gyanánt...” mit csinálhat? Mit tervez? Jaj, ne gyere közelebb, mert el fogok gyengülni, kérlek nee…”

- Tényleg nem félsz? - Hajolt közelebb a fiú.

Amire válaszként a lány ismételten megrázta a fejét.

Malfoy egy leheletnyi csókot adott a lány ajkaira. Miközben eldöntötte, hogy bármi is történjék, végigcsinálja ezt az egészet. Csak abban bízott, hogy nem veszíti el teljesen a fejét.

- Nee...- hallatszott egy elhaló hang, ami Hemione ajkaiból tört fel. – Ne csináld ezt... –kérte, ennek ellenére nem tudott ellenkezni, túlságosan is megbénította a fiú, már az sem érdekelte, hogy miért történik. Egyszerűen csak élvezte titkolt szerelme közelségét. Vágyott a fiú csókjaira.

- Miért ne?- Kérdezte Draco elkínzottan, miközben eltűrt egy kisebb tincset a lány arcából úgy, hogy közben végigsimította az arcát. Hermione ajkait egy kisebb sóhaj hagyta el, amin nem csak maga, hanem Draco is meglepődött. A lány szégyenlősen fordította el a fejét, ám a mardekáros nem hagyta ennyiben. Megfogta az arcát, s maga elé fordította. Mikor tekintetük találkozott, mindketten látták a tüzet és a vágyat a másik szemében. Draco ismét megcsókolta Hermione bársonyos ajkait, ám most nem hagyta abba. Nyelve bebocsátást kért a lány szájába, s egyre szenvedélyesebb csókban forrtak össze. Egyikük sem gondolkodott, már csak a vágyaik után szaladtak. A csók egyre mélyebb és egyre szenvedélyesebb lett közöttük, mígnem ennek a levegőhiány vetett véget. Mindketten értetlenül néztek a másikra, ám megszólani egyikük sem akart, hisz az minden elrontana. Újabb és újabb csókokat váltottak… s a közöttük lévő szenvedély egyre nagyobb lett. Hermione ajkait újabb sóhajok hagyták el, amitől Draco felbátorodott. A lány nyakát kezdte el kényeztetni, s egyre lejjebb és lejjebb haladt. Mígnem elért a lány puha melleihez. Hermione ezalatt kezeivel simogatta a fiú izmos felsőtestét, aki kifejezetten örült a kényeztetésnek. Soha nem gondolták volna, hogy egyszer idáig el fognak jutni, s azt sem, hogy ennyire örülnek majd egymásnak. Vagy legalábbis Hermione így gondolta. Tizenegy éves kora óta szerette őt, de nem merte még magának sem bevallani. Most meg egész testében remeg a félelem és a vágy miatt. „Mit tegyek, meneküljek, vagy itt maradjak? Miért csinálja ezt? Mit akar vele elérni? Jaj, csak ne lennék ilyen gyenge vele szemben! Mit tegyek...?”

- Látom, elgondolkoztál - szólalt meg Malfoy. Már nem a lány mellett ült. Mialatt az gondolkodott, Draco kiszállt a kádból, s megállt a griffendéles mögött. Majd folytatta eddig megszokott fölényes hangján.

- Ki gondolta volna, hogy Hermione Grangert így meg lehet bűvölni… - kezdte negédesen a srác. – Ki gondolta volna, hogy az iskola első diákja a tanuláson kívül másra is képes figyelni, főleg egy fiúra. Hát, Granger, van egy rossz hírem, belestél a csapdámba. – Nevetett gúnyosan Malfoy. - Ez az én bosszúm számodra az elmúlt évek miatt, és ez még nem minden. Majd mikor az egész iskola erről fog beszélni, akkor teljes lesz a tervem. Sírva menekülsz el innen, te sárvérű.

Hermionét a szavak hidegvízként érték. Sok mindenre számított, de erre nem. Szemében könnycseppek jelentek meg. Még senki nem látta őt sírni, senki. Ám most az, akit talán mindennél jobban szeret, ő érte el ezt már másodszorra, s még nevet is rajta. „Miért pont én? Mit ártottam én neki? Csak… csak… szeretem őt, és…? Nem tudja senki, még csak szégyenkeznie sem kell miatta… Soha nem akartam megbántani, azt akartam mindig, hogy boldog legyen... Melyik épelméjű ember kívánja azt az ellenségének, hogy boldog legyen… és mégis mindig én szégyenülök meg… én nem akarom ezt.”

- Tűnj innen!- Ordított a lány. - Tűnj a szemem elől, te idióta! Gyűlöllek, utállak… uutttááállaak!!!

Draco ezen egy kicsit meglepődött. Nem gondolta volna, hogy a lány ennyire ki fog akadni. De mivel nem akart alulmaradni a veszekedésben, tovább hergelte a lányt.

- Ne aggódj, már megyek is, mert rosszul vagyok a látványodtól. Ki akarná tovább a társaságodat? Undorodom tőled. Amilyen könnyű volt téged elcsábítani biztos vagyok benne, hogy bárkinek odadobnád magad, csak kérnie kell. – Gúnyolódott tovább Draco, majd hangosan nevetve eltűnt a fürdőből. Elégedettnek kellett volna lennie, de nem volt az. Úgy gondolta, hogy ha megalázza a lányt, akkor majd megnyugszik, letudja ezt az egészet. Azt gondolta, hogy akkor többet nem fog rá gondolni, hogy biztos azért foglalkozott vele, mert bosszút akart állni. Ennek ellenére most mégis mérges, de nem rá, hanem magára.” Lehet, hogy túlzásba vittem.  Nem kellett volna ennyire... de mit is gondolok én? Meg minek is gondolkodom ezen? Már lezártam a témát. Az egész, amit akkor éreztem… áááh, el kell felejtenem, biztos a fáradság az oka. Én egy Malfoy vagyok. Nem szabad elpuhulnom. De azok a szemek olyan szomorúak voltak… nem dühösek, hanem szomorúak, pedig mérgesnek kellett volna lennie. A francba az egésszel, megyek aludni.”

Másnap reggel Malfoy fájó fejjel ébredt. Tovább akart aludni, de Pansy berontott a szobájába, hogy siessen enni. Kissé fáradtan felöltözött, majd elindult az ebédlőbe. Csak most jutottak eszébe a tegnap este történtek, de próbálta elhessegetni. Reggeli közben lopva a griffendéles asztalra tekintett, de senkit nem látott ott, és ezt furcsának találta. Ám nem igazán foglakozott vele, előfordult már ez előbb is, persze nem volt teljesen üres az asztal, de csak 2-3 ember ücsörgött ott, vagy volt olyan is, mikor csak Granger reggelizett ilyenkor. Miután Draco befejezte a reggelit, elindult első órájára aznap. Bájitaltannal kezdett, ami elég szórakoztató szokott lenni. A mardekáros diákok szerették, mikor tanáruk a másik ház diákjait fegyelmezte, főleg, ha a griffendélesekről volt szó. Mikor beért órára, elfoglalta a helyét, s várt. Lassan mindenki megérkezett, azonban a légkör igen furcsa volt. Az első, ami Draconak feltűnt, hogy Granger nincs itt órán, s a többiek sem úgy viselkednek, ahogy szoktak. Óra alatt egyetlen egy pontlevonás sem volt a griffendélnél, senki nem szólt közbe órán, nem volt, aki vitatkozott volna a tanárral. S ez nem csak most ment így, hanem minden egyes órán ez történt. A feszültség szinte tapintható volt a giffendéleseknél. Harry és Ron arcán idegesség és aggodalom keveréke ült ki. A nap végére még mindig senki nem tudott semmit a griffendéleseken kívül.

- Beszélnünk kell Mc’Galagonnyal - szólalt meg hirtelen Ginny.

- Várjunk még egy kicsit. Még talán előkerül. Lehet, hogy csak egyedül akart lenni. Várjunk holnap reggelig. Ha addig sem lesz meg, akkor szólunk majd valakinek.

- De…- kezdte volna a lány, ám tudta, hogy barátjának igaza van, várniuk kell, nem tudnak mást csinálni. Kicsit bűntudata volt, hogy lehet, hogy miatta történt ez az egész.

Mindezt Draco is végighallgatta, hiszen Harryék nem is sejtették, hogy ő megy mögöttük. A mardekárost hirtelen félelem fogta el. Félt tőle, hogy mindez az ő hibája, sőt, őt fogják felelősségre vonni. Ám emellett aggódott is, hogy mi van, ha a lány megsérült? Aggódott érte. Magának sem merte bevallani, de aggódott a lányért. Hiszen mikor tegnap este otthagyta olyan állapotban volt, hogy nem lehet kiszámítani, mit is csinálhatott. Malfoy most már teljes mértékben biztos volt abban, hogy tegnap este kissé túlzásokba esett.

- Mindjárt jövök…! - Szólt oda társainak, akik kissé furcsállták, hogy csak úgy eltűnt, de nem merték tőle megkérdezni, miért. Draco elindult a prefektusi fürdő felé, ahol tegnap este voltak. Azóta ott senki nem járt, kíváncsi volt rá, hogy nem maradt-e ott a lány. Amikor azonban odaért, semmi nyomát nem látta Grangernek.

- Szóval nem itt bujkál - jegyezte meg hangosan. Amikor körbenézett, eszébe jutottak az éjszaka eseményei. Élénken élt előtt az a pillanat, amikor megcsókolta a lányt. Emlékezett rá, hogy ezt ő is akarta, sőt, nem csak ezt, hanem a folytatást is. Akármennyire is szerette volna elhitetni magával, hogy nem élvezte a történteket, nem tudta megtenni. „ Granger bevette, de magamat nem tudom becsapni tovább. Akármennyire is utálom ezt a gondolatot, de Granger nem olyan rossz csaj már. Okos, szép, makacs és… makacs meg… makacs. Ha holnap reggelig nem lesz meg akkor… akkor meg kell keresnem, elvégre én okoztam a problémát. De merre induljak…?” Malfoy elindult vissza a prefektusi szobába, s közben azon töprengett, merre keresse a lányt, de semmi ötlete nem volt. Amikor beért a szobájába, lefeküdt az ágyára és elaludt. Álmában egy olyan helyen járt, amit nem rég látott.

 Egy szép tisztás szélén állt, s a tisztás közepén egy lány térdelt. Gesztenyebarna hajával játszott a szél, s fejét az égre emelte. Szemei szomorúságot, magányt tükröztek, a könnyek lágyan folytak végig gyönyörű arcbőrén, s ajkai szavakat suttogtak az ég felé. Imádkozott talán, vagy könyörgött. Nem lehetett tudni. Pár perc múlva ajkai nem mozdultak többet. A lány már egész testében sírt. Hanyatt feküdt a fűben, hogy megnyugodjon.

Ám a mardekáros ekkor hirtelen felébredt. Már tudta, hogy hol van a lány. Nemrég követte őt egy tisztáshoz. Ott egy hasonló jelenet játszódott le. Miután a lány elaludt, ő még nézte egy darabig, majd visszajött a suliba. Most, hogy tudta hol van Hermione, még jobban féltette. Ránézett éjjeliszekrényén lévő órájára, ami hat órát mutatott. Gyorsan felkelt és elindult a griffendélesek tornyához. Nem akart bemenni csak meg akarta tudni, hogy visszajött-e a lány. Amikor a festményhez ért, a dáma még aludt. Draco nem túl kedvesen, de felébresztette a festmény lakóját.

- Nem tudod, Granger előkerült-e már?

- Mi közöd van neked hozzá? - Kérdezte a hölgy a képről.

   - Csak kíváncsi vagyok rá. Miért baj az? – Förmedt rá Draco.

- Nem, nem jött még vissza - felelte a dáma megsértődve, majd elvonult egy másik képbe.

Miután a fiú ezt megtudta, elindult ki az iskolából a Tiltott Rengeteg felé. Bízott benne, hogy ott lesz a lány. Más ötlete egyáltalán nem volt. Mikor beért a rengetegbe, már nem volt annyira biztos magában. Még homályos volt és nem is emlékezett tisztán, hogy merre kellene mennie, de azért elindult. Egy óra után elérte a rét szélét. Innét azonban nem látta be az egészet, így elment oda, ahol ezelőtt is volt. Szeme rögtön a lányt kereste, s nagy örömére meg is találta. Sose gondolta volna, hogy ennyire örülni fog annak, ha látja őt. Hermione a rét közepén feküdt úgy, mint álmában. Valószínűleg aludt. Mikor Draco közelebb ment hozzá, már biztosra vette, hogy a lány alszik. Leült mellé és elkezdte őt nézni. Úgy, mint ezelőtt, most is egy tündérre emlékeztette a lány. Most azonban olyan közel volt hozzá, hogy meg is érinthette volna. Már emelte a kezét a tündér arcához, ám mégsem tette meg. Nem akart véget vetni ennek a csodának. Ha a lány felébred, minden bizonnyal magyarázatot követel majd, s még saját magának sincs fogalma arról, hogy mit is kéne mondania. Így inkább csak ült nyugodtan a lány mellett, és nézte őt. A napfelkelte bearanyozta a rétet. Sugarai finoman simogatták a gyönge harmatos füvet. A virágok meleg kezétől kinyitották szirmaikat a kék égbolt felé. A fák halk susogásba kezdtek. Minden ébredezett, kivéve a lányt. Malfoy még mindig Hermione arcát nézte, kinek szemei lágyan csukódtak össze. Arca puhának tűnt, s még látszott rajta a nemrég elhullajtott könnyek útja. Draco biztos volt abban, hogy a lány még egy órája ébren volt, és sírt. Most viszont nyugodtan aludt mellette. Eszébe jutott, milyen volt csókolni a nyakát, menyire örült neki. Szemei ezután a lány mellkasára tévedtek, mely lágyan, egyenletesen mozgott fel és le. Majd a formás alakjára vándoroltak, melynek látványa magával ragadta. Nem tudott betelni a csodával amit Hermione nyújtott számára.

Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy újra megérintse ajkaival a lány puha, piros száját. Élénken élt benne a tegnap esti csókjuk, s talán ennek hatására, vagy talán az idilli környezet miatt közelebb hajolt Hermione arcához. Ajkai egyre közelebb kerültek a lányéhoz, mígnem elérte azokat. Lágy selymes csókot lehet a griffendéles szájára, melytől ő ébredezni kezdett. Szemei lassan kinyíltak, s nem várt dolgot látott maga előtt. Még álmaiban sem fordult elő ez a kép, s most mégis megtörtént. Barna szeme farkasszemet néztek egy általában hidegséget és gyűlöletet tükröző fiú szemeivel. Ám most másmilyen volt. Mintha egy csöppnyi szeretet is lakozott volna bennük. Majd’ egy percig csak nézték egymást, mikor Malfoy hirtelen elkapta a tekintetét, s elnézett a lány feje felett, arcán pedig két halvány pír jelent meg. Ez nem kerülte el Hermione figyelmét sem, de inkább nem szólt róla. Nem volt most ereje ahhoz, hogy nekiálljanak vitatkozni. Megint. Hermione nem akart megszólalni, nem akarta megtörni ezt a képet, s úgy tűnt Malfoy, sem nagyon tud mit mondani. Csendben ültek egymás mellett. Hallgatták a madarakat, s nézték a napfelkeltét, mely szépen lassan bevilágította rét egészét. Végül negyed óra elteltével Malfoy szólalt meg először.

- Sajnálom.

- Tessék? – Lepődött meg a lány, hiszen mindenre számított, csak arra nem, hogy Draco bocsánatot fog kérni.

- Nem mondom el még egyszer, ha elsőre nem értetted meg, az a te hibád. Ne várd el hogy…

- Semmi baj. Megbocsátok. - Vágott a szavaiba a lány. - Örülök, hogy itt vagy.

- Mi? - Most Malfoyon volt a csodálkozás sora. Nem értette, miért mondta ezt Hermione, hiszem azok után, ahogy bánt vele, még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán szóba áll vele.

- Csak azt mondtam… hogy örülök… örülök, hogy itt vagy – válaszolt a lány szégyenlősen. Nem értette, miért mondja ezt, de úgy érezte, ki kell mondania, bármekkora baj is lesz belőle. Elege volt már a hazugságokból, tudta, hogy valószínűleg ezzel mindent elront, s még rosszabb lesz a viszony kettőjük között. Ám, így legalább tudja majd, hogy miért utálja őt Malfoy. Közben ránézet a fiúra, akinek arcán egy halvány mosoly jelent meg. Na, ez még a bocsánatkérésnél is furcsább volt Hermione számára, hát még az, amit ezután mondott.

- Én is.

- De… te mindig is utáltál engem… nem? – Kérdezte Hermione, de válasz nem kapott rá, így nem firtatta tovább a dolgokat.

- Menjünk vissza - szólalt meg a lány, majd ugyan ilyen gyorsan fel is ugrott, hogy elinduljon. Arra azonban nem számított, hogy a sok üléstől izomláza lesz s a hirtelen felugrás miatt még meg is szédült, így zuhanni kezdett vissza a föld felé. Ám nem érte el azt. Malfoy még idejében elkapta őt. Szorosan ölelte magához, nehogy mindketten elessenek. Mikor végleg sikerült egy helyben megállniuk, Hermione még mindig Draco ölében volt. Valahogy egyikük sem akarta elengedni a másikat. A végtelennek tűnő perc mindkettőjüket boldoggá tette. Csak nézték egymás arcát, s próbálták kitalálni, vajon mit is gondolhat most a másik. Mit érezhet valójában? Az idő megállt számukra. Arcuk megközelítette a másikét. Ajkaik mézédes csókban forrtak össze.  A köztük lévő feszültség pillanatok alatt tűnt el. Mintha soha sem létezett volna, most mindezt felváltotta az egymás iránti biztonságérzetük. Megbíztak a másikban annak ellenére, ami történt közöttük az évek során. Mintha azok a rossz dolgok meg sem történtek volna. 

- Sajnálom, nem kellett volna - szólalt meg hirtelen Hermione. – Többet nem fordul elő. Ígérem. – Majd sarkon fordult s vissza akart menni, ám Draco még idejében kapta el a karját.

- Ne menj – kérlelte, ám hogy ezt az arcát leplezze, ismét gúnyos hangjára váltott. - Amúgy is mióta tartod te be az ígéreteidet? Soha senki nem tartja be őket. - Nevetett saját viccén.

- Én betartottam volna, hogy ha ezt kéred.

- Miért? – Lepődött meg Draco

- Mit miért? – Érdeklődött egy félénk mosollyal a száján Hermione.

- Miért pont az én kérésemet tartottad volna be? Nem értem. –Értetlenkedett tovább a mardekáros. Tudta ő hogy miért, vagy legalábbis bízott benne, hogy az az oka, mit ő megsejtett, de szerette volna mindezt a lány szájából is hallani. Hiszen annyi gondot okozott már neki, miért bocsátana meg neki, és kezdene el hinni benne.

- Sejtésed sincs, hogy miért? Ennél eszesebbnek hittelek – gúnyolódott vele a lány, persze nem rossz szándékkal. Bízott benne, hogy Draco nem veszi mindezt sértésnek. S szerencséjére így is lett.

- Elképzelésem van, de jobb lenne a te szádból hallani. – Feszítették tovább egymás idegeit.

- Kíváncsi lennék az elképzelésedre. Vajon mit tudtál kitalálni?

- Valóban kíváncsi vagy rá?

A lány válasz helyett csak bólintott egyet.

- Oké. Nem fogok köntörfalazni. Te szeretsz engem, és meg is értelek, kinek ne tetszenék? Egy ilyen arcot, mint az enyém nem mindenhol talál az ember. – Nevettet megint saját viccén, de csak ő.

Hermione szemében könnyek jelentek meg. Tudta, hogy igaza van, de olyan könnyedén beszélt erről, mint egy friss pletykáról. Ez elszomorította a lányt. Nem nagyon tudta, mire számítson, de ő nem találta ezt olyan viccesnek, mint a mardekáros. Úgy gondolta, hogy ha kiderül ez az egész, neki könnyebb lesz. Akkor ez az érzés, a fájdalom, ami ott lakozott benne, el fog tűnni. Malfoy nem értette, miért sír most a lány, hiszen örülnie kéne, vagy nem? Tulajdonképpen ilyenkor mit kell érezni? Örömöt, mert kiderült? Vagy fájdalmat, vagy valami egészen mást?

- Miért sírsz? – Kérdezte meg végül a lányt. – Hiszen örülnöd kéne.

- Minek? – Förmedt rá a lány. – Hiszen nevetsz rajtam. Nem értesz semmit sem. Kimondtad azt, hogy mit érzek, de nem tudod, hogy mi is az. Vagy igen? Tudod, mit érzek én? Veled akarok lenni, mert ha nem vagyok veled, magányos vagyok. Ha melletted vagyok, egyszerre vagyok szomorú és boldog. Szomorú vagyok, mert tudom, hogy nem lehetek a tiéd, s te sem az enyém, de boldog vagyok, mert akkor és ott veled voltam, ha vitatkoztunk, ha nem. Biztonságban érzem magam melletted, de mégis félek tőled. Félek, hogy bántani fogsz, hogy még jobban megsebzel. Tudom, hogy neked ez csak egy játék, de a szerelem fájdalommal jár, persze emellett ott van még az öröm is, de nem számomra nem, azok számára, akiknek a szerelme csak egyoldalú dolog. Én közéjük tartozom…! Draco, tudod te hány éve? Hat éve szenvedek miattad, s te még csak nem is tudtál róla. A fürdőszobás jeleneted meg még segített is rajta. Mire volt az jó? Miért kellett mindezt? Tudod mit, nem is fontos. Csak kérlek, most az egyszer próbálj meg rám is gondolni, ne csak magadra, és ne tedd még nehezebbé az ittlétemet!

Ezzel elindult végre vissza a suliba.

- Nem is érdekel a válaszom? – Szólt utána Draco. – Nem érdekel, hogy én mit gondolok?

Nem akartalak megbántani, sem most, sem a fürdőben. Tudod, irigyellek. Én nem igazán tudom, mit is érzek. Azt teszem, amit megkívánnak tőlem, s ritkán, sőt, soha nem hagyatkozom az érzelmeimre. Akár hiszed, akár nem nekem is van olyanom. Tudod miért gúnyolódtam veled mindig? – Kérdezte, miközben elindult a lány felé. – Tudod milyen az, amikor elvárják tőled azt, hogy úgy viselkedj, ahogyan? Tudod milyen érzés volt téged sírni látnom? Tudod milyen érzés volt számomra megérinteni a puha bőrödet? Milyen volt csókolni az ajkaidat? – Közben odaért a lány mögé, s hátulról átölelte őt. Fejét Hermione vállára tette s így suttogott tovább a fülébe. – Elárulok neked egy titkot. Ha akkor este nem zavar meg minket az a zaj, nem tudtam volna magamnak megálljt parancsolni. Tudod mit jelent ez? Hogy mindennél jobban vágyom csókodra, a testedre. S ez nem csak egy egyszerű testi vonzalom.

Miután befejezte megfordította a lányt. Hermione szemeiből még mindig hullottak a könnyek, de most nem a szomorúságtól. Draco finomam letörölt az arcáról egy könnycseppet.

- Vajon az iskola elsőszámú diákja meg tudja fejteni, hogy mi az, amit én érzek?

Hermione megrázta a fejét.

- Akkor elárulom. Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd, Hermione Granger – majd alig, hogy ezeket a szavakat kimondta megcsókolta a lány teljes szívével, s lelkével.

- Én is téged, Draco.

- Persze a bonyodalmak csak ezután kezdődtek, de az már egy másik történet.

- Ez szép mese volt, anya. Szóval attól még, hogy Dean folyamatosan engem piszkál, nem biztos, hogy utál is.

- Így van. - Mosolygott rá az anyja.

- De mi lett Harryékkel? Megbocsátottak neked? Vagy nem? És Ginny? Azt mondtad, ő aggódott.

- Szerinted?

- Ha igazi barátok voltak, akkor igen!

- De nem voltak azok, sajnos. Ginny kivételével, de nagyon rég nem találkoztam már vele.

- És nem vagy szomorú? – Értetlenkedett tovább a fiatal lány.

- Eleinte az voltam, de most már nem.

- Miért?

- Mert te és apád itt vagytok nekem, és másra nincs szükségem, csak a ti szeretetetekre!

- Én is szeretlek, anya! Köszi, hogy segítettél.

Ezzel fogta magát és elfutott. Helyette megjelent az édesapja az ajtóban.

- Csak nem a mi történetünket mesélted el neki? – Kérdezte Draco a feleségét.

- De. Miért? Baj? Igen tanulságos egy történet a miénk, nem gondolod? – Kuncogott halkan Hermione.

- Az bizony. – Felelte Draco, majd megcsókolta feleségét.

Vége!