10. fejezet

Sziasztok. :D
És itt is van - ahogy tegnap írtam - a sorozatom következő 10. fejezete. Meglepő, fordulatokban gazdag s remélem nem fogtok megkövezni, ha pár dolog másképp alakul mint ahogy azt első alkalommal elterveztem :D
Jó olvasást! Frissel egyenlőre még nem tudom mikor jelentkezem, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni.  Az esetleges hibákért elnézést kérek.
Puss: Riácska

Új kezdet, új élet 

Edward:


30 éve nem láttam már őt. Azóta nem telt el egy nap sem úgy, hogy ne gondoltam volna rá. Így visszatekintve, tényleg mi voltunk a hibások. Miattam ölték meg a farkasok, s miattam lettek a lányai árvák. Meg akartuk őket keresni, de sehol nem találtuk a két kislányt. Apám, az eseménynek után teljesen magába roskadt. Soha nem láttam még ilyennek. Beletemetkezett a munkájába. Alig volt otthon, s Esme is kezdett már besokallni, hiszen még vele sem beszélt. Szétesett a családunk. Mindenki ment a maga dolgára. Már csak mi hárman maradtunk együtt. Esme magába roskadt, s már azt tervezte, hogy elhagyja Carlise velem együtt. Ő változott a legtöbbet, de ennek az okát senkivel nem osztotta meg. Néha úgy érzem, szándékosan eltitkol valamit előlünk.


  Eleinte, minden hónapban elmentem a Volturihoz. Aro mindnet látott tudta mi történt az unokájával. Első alkalommal azt hittem teljesíti majd a kérésemet, hiszen soha nem láttam még senkit sem úgy tombolni, mint őt, meg akart ölni, de aztán rájött, hogy nekem nagyobb szenvedés az, ha élek. A későbbi próbálkozásaimon meg sem jelent. Hallani sem akart rólam. Úgy a 10. alkalom után már meg sem kíséreltem elmenni. Feladtam az egészet s mindnet kitöröltem a fejemből, ami Bellával kapcsolatos. Azóta, közel 30 év telt el, s én is megváltoztam, úgy, ahogy mindenki körülöttem. Más lettem s ezt el kellett fogadniuk. A régi Edward meghalt Bellával együtt.




Bella:


 30 éve, hogy a Cullenek olyan csúnyán elzavartak bennünket. Azóta sem tudtam kiheverni. Szerettem Edwardot, de szerettem a gyerekeimet is, nem tudtam volna választani, úgy, hogy az egyik meg ne sérüljön. Így a lányokat, s a családot választottam helyettük. Mióta itt élünk LaPushban, azóta nyugodt életünk van. Szerencsére, a Románok még nem találtak ránk ennyi év után sem, ám a figyelmemnek nem szabad lankadnia. Néha errefelé téved néhány ismeretlen vámpír, de ők a farkasok miatt meg sem merik közelíteni a területet. Nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, azonban valami hiányzik, jobban mondva valaki, egy társ, aki mindig mellettem van, s szeret engem. 


A lányok boldogok s felnőttek. 31 évesnek valójában, de alig 20-nak néznek ki, lassan több mint 20 éve. Boldogok s szerelmesek, bár ezzel még egyikük sincs tisztában. Bevésődtek. Régóta tervezem, hogy elmondom nekik, mi is az a bevésődés, de valahogy soha nem jött el az ideje. Ma már biztos vagyok benne, hogy ők is képesek rá, sőt a farkasokkal való első találkozáskor már megtörtént. Most azonban biztos nem lesz rá alkalmam, hogy beszéljek velük, ugyanis Volterrába készülünk. Egy héttel ezelőtt szörnyű híreket kaptam Arotól. Korábban egy kisebb Vámpírháború tört ki északon s a Volturi őrség fele csatába elindult, hogy rendet tegyenek. Azonban nem számoltak azzal a mértékű vesztességgel, ami ezt követte. Bár a háborút alig pár hónap alatt megnyerték, az elveszett tagok, barátok, családtagok száma nagyon sok volt. Ami pedig a legnagyobb felfordulást okozta, hogy a hármak közül Cairus is végleg halálát lelte a háborúban. Holnap rendezik a temetést, így már ma el kell, indulunk, hogy a szertartásra odaérhessünk. Reméltem, hogy a Cullenekkel nem fogunk összefutni, de hát amilyen szerencsém van, valószínűleg ők is ott lesznek majd. 


- Anya kész vagy már? – Kiabált Vic az ajtóból. – Ideje indulnunk, még ki kell érnünk reptérre. Nagyapa biztos mérges lesz, ha lekéssük a repülőt. 

Angi

- Búcsúzatok el a többiektől, addigra én is lent leszek. – Kiáltottam le nekik, majd gyorsan, ami még maradék ruhám ki volt terítve az ágyra, mind beleszórtam a ládába. Alig két perc múlva, már lenn álltam a bejáratnál, ahol a két lányom nagyban búcsúzkodott. Még mindig furcsa őket így látni. Felnőttek, de az én szememben örökre azok a kislányok maradnak, akikért olyan sokat kellett küzdenem.

- Hívj, majd fel minden nap s ha, lesz lehetőségem én is hívlak. Ígérd meg Seth. Megígéred? – Angi szinte rámászott Sethre akiről azért el kell mondani, hogy nagyon is megemberesedett az elmúlt évek alatt. Ha nem tudnám, hogy a lányom vámpír, s igen erős, biztosan rettegnék attól, hogy kettétöri őt. Aranyosak voltak. Angi oda volt érte s ez fordítva is igaz volt. Nem adok, neki 1 hónapot s együtt lesznek.



 Vic és Jacob azonban már más tészta volt. Ők is szerették egymást, de valahogy még is szenvedtek. Jacobnak volt egy olyan rossz szokása, hogy szeretett mártírt játszani, Vici pedig, hát igen ő aztán ízig, vérig az én lányom. Makacs, önfejű és büszke. A világért sem tette volna meg az első lépést. Miattuk jobban aggódtam. Biztos voltam benne, hogy itt valaki előbb – utóbb, lelkileg, súlyosan meg fog sérülni.




- Mehetünk?- kérdeztem mosolyogva, mire mindkét lányom-felém fordult, s kissé szomorkás mosollyal, ugyan, de jelezték, hogy igen kész vannak. 


- Nos, akkor egy hét múlva találkozunk. Sziasztok. – Búcsúztam el mindenkitől, majd bepattantam a kocsimba, lányok pedig a Viciébe s elindultunk a reptérre.


 Alig 1 óra alatt ott voltunk s kár volt aggódnunk, hogy lekéssük a gépet. Majd 2 órát kellett még várnunk rá. Már azt hittem sosem fog felszállni.  Lányok persze most is egymás mellé ültek én meg megmaradtam harmadiknak. Hát igen, néha egyedül érzem magam mellettük. Hiszen ők mégis csak ikrek, s egy a gondolkodásmódjuk, ők egyek. Én, meg hát mégiscsak az anyjuk vagyok. Akármilyen jó a kapcsolatunk, én sem osztok meg mindet a gyerekeimmel úgy, ahogy ők sem tetszik ezt.

Vic/Vici

 Már lassan 3 órája is repülhettünk, mikor végre megszólat a hangosbemondó, hogy leszálláshoz készülődjünk.  Végre hazaértünk. Nekem mindig is ez volt, s ez is marad, az otthonom itt van a családom, s ideköt a szívem.  Épp, hogy leszállt a gép, mi már szálltunk is le róla, majd a csomagok begyűjtése után mindhárman béreltünk egy- egy kocsit s elindultunk Volterrába. Az út kb. másfél óra, de a mi sebességünkkel, alig egy óra lesz csak. A lányok persze szokásukhoz híven, most is versenyeztek egymással. Én általában kimaradok belőle, hiszen kell valaki, aki figyel rájuk. Furcsa belegondolni, hogy régen én is benne voltam minden hülyeségbe, de aztán 10 évvel ezelőtt fel kellett nőnöm, hiszen ott volt a nyakamban két kis gyerek, akiket egyedül kellett felnevelnem. Ez azért komolyabbá teszi az embert egy kicsit.


Egész gyorsan értünk oda a várhoz. Már szinte túl gyorsan. Lányok ezután sem hagyták abba a versenyzést, úgy futottak be a palotába, mintha egész végig itt lettünk volna. Gyorsabb beköszöntek Arohoz is, majd rohantak tovább. Mindenki csak nevetett rajtuk. Imádtam itt lenni, mert itt minden olyan felhőtlen, nyugodt s családias volt. Akármennyire is szeretem Forksot, mindig csak a múltat juttatja eszembe. 


- Drága Bella. Hogy vagy? Rége nem találkoztunk már. Látom a lányok olyan elevenek, mint mindig. Nem változtak semmit ugye?


- Aro. Jó újra itthon lenni. Már hiányoztál. Igen a lányok most is fel vannak pörögve, de az igazat megvallva, nagyon sokat változtak. Felnőttek.  Félek, ezen túl a háttérbe fogok szorulni. 


- Bella sajnos ez várható volt. Előbb - utóbb a saját lábukra fognak állni. S ennek talán most jött el az ideje. Örülj neki, most már te is élheted az életedet.


- Nem már ők az életem. Nem tudom, mit csinálhatnék nélkülük.


- Nekem lenne ötletem, de azt hiszem, ez majd később mondom. Mindenesetre lenne számodra egy ajánlatom, amit szeretném, ha elfogadnál. Te döntesz, majd ezt ne feledd, magadért kell, döntened nem értük ők, már egyedül is boldogulnak.


- Miről lenne szó?


- Egyelőre ez titok, majd holnap te magad is megtudod. Remélem, élsz majd a lehetőséggel.


- Kíváncsian várom. Ha most nem haragszol megnézem, a lányokat meg nem árt másokat is üdvözölni.  – Már épp indultam volna kifelé, mikor Aro mondatával belém fagyasztota a levegőt.


- Ők is itt lesznek Bella. Ő is itt lesz, sőt ő már itt is van. Kötelességem volt meghívni őket. Sajnálom drágám. 


Pár perce szerintem már állhattam ott egyhelyben, mikor Aro közelebb jött s átölet megnyugtatásképp. Féltem, hogy újra látnom kell őket. Nagyon féltem tőlük, a reakciójuktól. 


- Ők azt hiszik, hogy halott vagy, te is és a lányok is. – Értetlenül néztem fel nagyapámra. Ezt nem értettem. 


- Kifejtenéd, kérlek? 


- Úgy tudják 30 évvel ezelőtt a farkasok megöltek téged, s mivel később visszamenetek a lányokért s nem találták őket sehol, ezért abban is biztosak, hogy ők is halottak. Nem mondtam el nekik, hogy nem így van, had szenvedjenek. Megérdemelték. 


- Köszönöm, de azt hiszem holnap úgy is minden kiderül majd.


- Légy erős Bella. Ne hagyd, hogy elgyengítsenek.


- Az leszek, Nagyapa. – Ritka alkalmakkor hívom őt így, de olyankor az arca teljesen felvidul. Még egyszer megölelt, majd elbúcsúztam tőle s elindultam megkeresni a gyerekeimet. Rengeteg ismerőssel futottam össze útközben. Így csak órákkal később értem oda a lányokhoz. Épp Heidivel és Renátával voltak, mikor benyitottam a szobába.


- Sziasztok. Rég találkoztunk. Heidi már nagyon hiányoztál. Renata, te hogy vagy? – Nagyon örültem két barátnőm ottlétének. Már nagyon hiányoztak. Talán ők az egyetlenek, akikkel igazi baráti viszonyom van, az első naptól fogva. Már akkor barátként fogadtak, mikor megjelentem a kapuban két kisgyerekkel a kezemben. Míg a többiek ellenségesen mérgedtek s irigykedtek rám Aroval való tényleges rokonságom miatt, ők kedvesek voltak s önzetlenek.


  Szinte az egész éjszakát átbeszélgettük, úgy hogy ki sem tettük a lábunkat a szobából. Vic és Angi persze közben bealudtak, így halkabban folyattuk a beszélgetést, de így is jó volt. 


Másnap reggel korán ébresztettem a lányokat, hiszen a szertartásig még sok tennivalónk akadt. Elsőként megcsináltuk azt, ami tegnap elmaradt. Kipakoltunk a bőröndökből s mindenki berendezkedett a saját szobájába. Egész nap az esti szertartásra készültünk. Én pedig a nap előrehaladtával egyre idegesebb lettem. Féltem. Attól féltem, hogy újra csak a gyűlölködő szemeket fogom majd látni, s ezt a félelmet már a közelemben lévők is átérezték.




Vici:


Alig, hogy megérkeztünk a kastélyba, már is otthon érzetem magamat. Persze Angi gyorsan eltűnt mellőlem, így egyedül indultam fel a régi szobánkba. Szerettem itt lenni. Sőt legszívesebben itt éltem volna, de tudtam, hogy a szívem szakadna meg Jacob miatt. Kiskorom óta szeretem s tisztelem őt, azonban ez a szeretet hamar szerelemmé nőtte ki magát, én pedig félek ezt bevallani neki. Tartok tőle, hogy visszautasítana, vagy esetleg még ki is röhögne. Hisz annyiszor hangozatta már, hogy ő csak, mint egy testvért úgy szeret engem. Pedig én igazán szerelemmel szerettem őt. Irigylem a húgomat. Sath úgy bánik vele, mint egy hímes tojással, s igazán szerelmes belé, Angi pedig nem fél viszonozni ezt. Ettől függetlenül ők maguk még nem jöttek rá, hogy igazából mit is érzenek, de mindenki más körülöttük tudja, s látja rajtuk, hogy ők összetartoznak. Szeretném, ha Jacob is úgy szeretne engem, mint én őt. Félek attól, hogy engem hibáztat, amiért nincs normális magánélete a bevésődés miatt. Egyszer régebben hallottam, ahogy beszélgetek erről akkor még nem nagyon érettem, de amit hallottam abból tudom, hogy ő emiatt csak velem tud foglakozni, de persze ő ezt nem akarja. Azt mondta, ő ezt nem kérte, s ha lehetne, visszafordítaná az időt, s meg nem történté tenné az egészet. Ekkor mindössze 3 éves lehettem. Nem voltam tisztában a szavak jelentésével, de így, felnőtt fejjel már értem mit értett ez alatt.  Talán ideje lenne keresnem valakit, s megmutatni neki, hogy igen, én boldog vagyok nélküle is, s ő is boldog lehet, akivel akar. Azt hiszem, ezt fogom majd tenni. 


Már egy ideje el lehettem merülve a gondolataimba, mikor hirtelen nekimentem valakinek. Csendben szidtam magamat, hogy, hogy lehet ilyen szerencsétlen, vámpír létemre. Á mikor megnéztem, hogy kit is ütöttem el, már nem bántam annyira a dolgot. Nem más állt előttem, mint Edward Cullen. Sokra nem emlékszem életem első évéből, de arra igen, hogy ő és a családja tönkretették anyut, aki az óta is szenved miattuk. Gyűlöltem őket főleg őt. Anya nem sokat mesélt róluk, de néha elejtet pár mondatot, amiből rájöttünk, hogy az előttem álló személy okozta neki a legnagyobb sebet. 


- Ne haragudj nem szokásom az ilyen szép vámpírokat csak úgy feltiporni. Elárulod ki vagy, s honnan jöttél? – Próbált udvarolni, ám nekem valahogy nagyon nem volt szimpatikus vámpírt eddig csak anya miatt voltam rá mérges, de most már a haragom undorral is párosult. Hiszen, hogy van bőr a képén csak úgy nekiállni, udvarolni egy vadidegennek?!


- Nem vagyok vevő erre bájcsevegésre, szóval, viszlát. - Reméltem, hogy semmit nem tudott kiolvasni a fejemből. Anyutól örökültünk pár képességet, ilyen volt a burok az agyunk körül, amit fel tudtunk húzni, de kiterjeszteni, már nem. Ez csak a mi saját védelmünket biztosította, azonban egyenlőre, még nagy erőfeszítésbe tellett fenntartanunk. 


Mikor beértem a szobánkba még mindig dühös voltam, ám ezt hamar elfelejtetem, mikor megláttam vendégeinket. Heidi, s Renata épp Angit faggatták a magánügyeiről. Biztos voltam benn, hogy én sem fogom megúszni, de valahogy nem bántam inkább ez, mint az Edwardos gondolataim.  Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, később pedig anyu is csatlakozott hozzánk. Jó pár órával később mi Angival elaludtunk, másnap reggel pedig anya keltett, hogy még sok dolgunk van a nap folyamán.  Pár órával később remek ötletem támadt, amit meg is osztottam kis családommal.


- Mi lenen, ha befestenénk a hajadat? – Kérdeztem anyut. – Ha ezt tesszük, a Cullenek nem fognak azonnal felismerni, így lehet egy kis nyugtunk. Aztán ha nem tetszik, majd visszafesteted. Na jó ötlet?


Angi is egyet érette velem, s szép lassan anya és beadta a derekát. Így elmentünk még a nap végén egy fodrászhoz is. Gyönyörű szép aranyszőkére festettük anya haját. Ez nagyban eltért az eredeti színtől, s így kevésbé volt felismerhető, de az igazat megvallva jobban is állt neki.


- Jó lett. – Mondtam anyunak elragadtatva, hisz ekkora változásra én sem számítottam. 


- Valóban – Szólt vissza csodálkozva. Láttam, hogy neki is tetszett, s így kevésbé volt ideges, mint eddig.


- Lassan ideje mennünk, készülni alig van már csak egy óránk. – Mondtam, így visszasiettünk a palotába s nekiálltunk készülődni.




Bella:


Vicinek igaza volt a hajfestést illetően, ez tényleg nagyon szép lett s jobba tetszett, mint a hajam eddigi színe. Így talán nem ismernek fel rögtön, s lehetőségem lesz gyorsan elmenni a szertartás után. 


- Anya kész vagy? Már csak rád várunk, – lesett be az ajtón Angi – waoo nagyon szép vagy. Mintha nem is te lennél. 


Igazuk volt nem ismertem magamra, jó értelemben. Új hajam tökéletesen kiemelte, az aznap estére választott aranyszínű, pántnélküli estélyimet, fehér bőröm s vörös ajkam  pedig csak úgy rikítottak. Nekem is tetszett a végeredmény. Kiléptem a lányokhoz a folyosóra s kis híján leesett az állam. Ők is gyönyörűek voltak. Angi egy szép smaragd színű kövekkel díszített estélyit viselt, míg Vic egy a természetéhez illő, élénkvörös ruhát választott, amit fekete kövekkel díszítettek. Büszke voltam rájuk. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Kész felnőttek. 


- Ha kigyönyörködték magukat a hölgyek, akkor lassan ideje lenne menni. – Hallottam meg Aro hangját a hátam mögül.


- Igaza van, nagyapának még a végén elkésünk. –Szólalt meg Vic s elsuhant a nagyterem felé. Rá egy másodperce Angi is követte őt. 


- Bella szeretném, ha ma este te lennél a kísérőm – nézett rám komoly szemekkel Aro.


- Ez csak természetes. – Sajnáltam szegényt. Elveszette élete szerelmét, a testvérét s rengeteg barátját a háború miatt, így már csak mi maradtunk neki. Belékaroltam s mi is elindultunk a terem fel. 


Mikor beléptünk hatalmas csend fogadott bennünket. Sokak számára az én jelenétem volt megdöbbentő. Voltak olyanok, akik nem ismertek meg, s volt, aki füli érő mosollyal jelezte, hogy tetszik neki a hirtelen jött változásom.  Szép lassan sétáltunk fel a katedrára. Mellettünk Marcus állt feleségével. Mindkettőjükre rámosolyogtam majd másik irányba fordítottam a fejemet. Lányaim ott álltak mellett. Közelebb léptem hozzájuk s megszorítottam a kezüket. Támogatásra volt szükségem. Hiszen én is rengeteg barátot vesztettem el a háború miatt, azonban eddig belegondolni sem mertem, hogy ők többet már nem lesznek itt velünk. Aro belekezdett gyász beszédébe. Sokan könyvek nélkül sírtak, úgy ahogy én is. Nem érdekelt ki látja, s ki nem. Én így emlékeztem barátaimra, a családomra.


 A szertartás végeztével mindenki fogadta részvétnyilvánításokat. Én nem mentem oda senkihez, s hozzánk sem jött senki. Ottmaradtunk Aro mellett, hogy támogassuk, hiszen neki erőnek kellett lennie. Majd egy órával később Aro ismét szót kért.


- Sajnálom, hogy ezt most s ilyen helyzetben kell közölnöm veletek, de fivérem s én elhatározásra jutottunk bátyánk méltó utódjának személyét illetően. Olyasvalakit választottunk, aki már újjászületésétől fogva családunk tagja, s nem tagadna meg bennünket semmilyen áron. Megtiszteltetésnek vesszük, ha magunk között tudhatjuk, s egy lesz közülünk. Elvállalod-e ezt a posztot Bella Volturi? 


Kis híján köpni, nyelni nem tudtam, úgy meglepődtem. Hogy én? Ez hihetetlen. Ránéztem a lányokra, akik mosolyogva jelezték, hogy ők támogatnak engem. Tekintetemet a család többi tagjára emeltem, Heidire, Renatara, Félixre s még sok más vámpírra. Mindegyikük szemében biztatást láttam. Aro korábban azt mondta éljek az új lehetőséggel, s kezdjek új életet. Azt hiszem, tényleg itt az ideje igazán élnem.


- Számomra a megtiszteltetés, szívesen elvállalom, ezt a posztot, s igyekszem méltóan viselni a nevet. 


- Akkor ezennel kihirdetem új húgunkat. Bella Volturi ettől a naptól kezdve egészen haláláig a hármak egyike.


 Hirtelen feltűnt előttem két vámpír s a hármak köpenyét terítette rám mely gyönyörű aranyszínű volt, piros helyet. Amit nem értettem, de úgy gondoltam ráérek később megkérdezni.


- Éljen Bella Volturi. – halottam mindenfelől. Büszkeséggel töltött el új pozícióm. Közelebb léptem Arohoz s Marcushoz. Mindkettőjüket megöletem, nekem ők szüleim a barátaim s mentoraim egyben. 


Egész este felhőtlen voltam, hiszen nem láttam sehol sem a Cullen családot. Azonban pár órával később ők is előkerültek. Késett a gépük, így nem értek ide. Halottam, ahogy Carlise magyarázkodik Aronak, aki viszont nem fogadta a magyarázatot, kitűnő örömmel. Azonban nem rendezett jelenetet, csak később az irodájába hívatta őket. 

- Bella hallasz? Merre jársz? –Szólt rám Heidi.


- Ne haragudj elgondolkoztam. Amúgy nem tudod, hol vannak a lányok? Lassan ideje aludniuk, s amilyenek képesek megvárni, míg össze nem esnek a fáradtságtól. 


- Arot keresték, beszélni akartak vele. 


- Ez érdekes. – Nem értettem mit akarhatnak Arotól. - Elmegyek, megkeresem őket.


Nem kellett messze mennem, alig pár méterre beszélgettek s nevetgéltek. Úgy látszik akkor nincs komoly baj. Odasiettem hozzájuk s közöltem velük, hogy hajnali 2 óra menjenek, aludjanak, mert össze fognak esni. Ők persze tiltakoztak, de mikor Angi megszédült az a fáradtságtól, inkább elindultak a szobájukba. 


- Jó éjt anyu. – köszöntek el s adtak egy puszit majd el is tűntek a tömegben.  
Rámosolyogtam Arora majd elindultam vissza Heidihez, ő azonban már nem volt ott ahol az előbb.


- Bella? – Halottam egy ismerős hangot a hátam mögül, de nem tudtam, hova tenni. 


- Tessék? - Fordultam meg lendületesen ám mikor megláttam ki áll mögöttem agyon meglepődtem. - Carlise?


- Te élsz? Én pedig azt hittem, hogy meghaltál. Úgy örülök, hogy tévedtem. – Rengeteg fájdalmat s megbánást halottam ki a hangjából amit nem igazán érettem.  – Beszélhetnék valami csendesebb helyen? – Nem nagyon akartam vele menni, de kíváncsi voltam mit szeretne mondani. Kimentünk a folyosóra, majd onnan egy üres szobába értünk. Nem értetem miért van ez a nagy titokzatosság, de kíváncsi voltam.


- Örülök, hogy életben vagy. El sem tudom mondani, hogy mennyire. Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, hiszen szinte alig beszéltünk, de úgy gondolom, hogy akkor évekkel azelőtt az én hibám volt, hogy engedtünk elmenni titeket. 


- Ezt kifejtenéd, kérlek? – Tényleg nem értetem miről beszél hiszen mind azt akarták, hogy menjünk el s talán ő volta az egyedüli, akinek az indokait meg értettem miután beszéltem Aroval. Őt nem tudtam hibáztatni.


- Évszázadok óta élek már Bella. Nekem észre kellett volna, vennem, hogy akkor és ott valami nem úgy van, mint ahogy mi azt hirtelen elgondoltuk. Sőt tudtam, hogy valami nincs rendben, de életemben először eluralkodott rajtam a félelem. Bella, én már éltem akkor, mikor még örökgyerekeket hoztak létre, s sosem felejtem el azt a sok szenvedést, ami azokban az években jellemző volt. Megijedtem. Pedig nekem tisztán kellett volna gondolkodnom. Hisz én vagyok a család feje. Az óta a nap óta minden tönkre ment Bella, s ez mind az én hibám, mert akkor bizonytalan voltam s a félelmet választottam. Sajnálom.


- Rád nem haragszom Carlise. Tudtam nagyon jól, hogy a te félelmed miből indul ki. Aro segítet erre rájönnöm s talán te vagy az egyetlen a családban, akinek megértem a reakcióját. A többiek azonban nem éltek át ilyet, őket nem blokkolta le a félelmük, ők el akartak kergetni, csak mert a lányok valami olyat képviseltek, amit ők még nem ismertek, s ezt nem fogom tudni megbocsátani nekik. Főleg Edwardnak nem. Az évek során a szerelem, amit iránta éreztem gyűlöletbe fordult át, s nincs semmi és senki, aki ezen változtatni tudna. Ha többieknek nem is, de neki ki kellett volna állnia mellettem.  Helyette azonban csak eldobott magától. Téged nem hibáztatlak, a többieket nem gyűlölöm csak szánom, de őt igen, s ezen tényleg semmi nem fog változtatni.


- Örülök Bella, hogy engem nem vetsz meg, mindazonáltal én saját magamat továbbra is megvetem. Tudod a család rengeteget változott az óta. Nem is igazán vagyunk már egy család. Alice és Jusper Franciaországban, Rosalie és Emett pedig Görögországban éltek az elmúlt évben, csak Esme s Edward én maradtunk együtt a végére, de azt hiszem, nemsokára mi is különválunk Esmével s Edwarddal is. Edward megbolondult kifordult önmagából. Minden alkalommal meg akarja ölni magát, ha meg nem akkor meg erővel akar magának új párt találni. Esme pedig támogatja őt ebben. Úgy gondolja, igaza van, ő az egyetlen, aki az óta is helyesnek tartja, hogy te eltűntél a színről, s ő volt az egyetlen, aki nem támogatott bennünket mikor, a gyerekek keresésére indultunk. Nem értem őt. Teljesen más lett ő is. Nem ilyen volt Bella. Minden megváltozott, egyetlen rossz döntés miatt. Mond, mit tegyek, hogy minden a régi legyen?


Soha életemben nem láttam még Carlise ennyire maga alatt, pedig rengeteg nehéz s szívszorító emléket mutatatott már róla Aro, de ennyire összetörve sosem láttam őt. Megsajnáltam. Nem tudtam, mint mondjak, így közelebb léptem hozzá s átöleltem, hogy érezze, én itt vagyok számára.


- Kezdj új életet, Carlise – suttogtam a fülébe. – Én is ezt teszem. A régi már nincs többé, új életet kell kezdenem, különben sosem felejtem el a fájdalmat. – Kibontakoztam az öleléséből. – Kezdj, új életet s csak azt vidd magaddal a régiből, akik megérdemlik, hogy részesei legyenek az újnak. Szerelmet, barátot, gyereket. Csak azt, akit tiszta szívből szeretsz, még így összetörve is.


- Köszönöm Bella. El sem tudod képzelni mennyi mindent jelent ez nekem. –Rámosolyogtam majd újra átöletem őt. Jól esett hozzábújni, érezni, hogy van még valaki, aki hasonló cipőben jár, mint én, hogy ő is el akarja felejteni azt, ami történt s új lappal indítani. Büszke voltam magamra s carlasie is, s végre olyat éreztem, amit eddig lányaimon s Aron kívül más nem tudott nekem megadni. 


Nyugalmat…

Életemet az életéért

Sziasztok ahogy egy hónapja mondtam hozok frisset csak nagyon lassan. Ez egy különálló, saját történet, nem pedig átírás, s mindössze egy fejezet. Anno egy pályázat miatt kezdetem el, de nem fejeztem be, ám most kedvet kaptam hozzá. Figyelmeztetésként megjelölném, hogy elég komor s kegyetlen történet. Így csak az olvassa akit ez nem zavar. Akinek mégis felkeltetem az érdeklődését annak jó szórakozást kívánok hozzá. Másik történet fejezetei pedig már folyamatban vannak. Ahogy időm engedi írom azokat is :)
Esetleges hibákért elnézést kérek átolvastam párszor, de sajnos így is előfordulhatnak.
Puss: Riácska

Sohasem sajnáltam senkit. Mindig a magam feje után mentem. Nem érdekelt hány embert alázok porig, vagy tiprok el a saját céljaim érdekében. Célratörő voltam magabiztos s vérbeli rosszfiú. Ma már bármit megadnék, hogy ezeket az időket kitörölhessem, vagy legalább egy kicsit átalakíthassam. Azonban még mielőtt elmesélném, életem legnagyobb hibáját engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem David Wright 3. éves végző egyetemista voltam a West Site egyetemen Coventryben mikor mindez megtörtént. Mint már írtam szerettem szórakozni, bulizni, balhézni. Lányok hada vett körül s persze ez csak tovább növelte az amúgy sem alacsony önbizalmamat. Egyszerűen tökéletes volt minden. Legalábbis akkor így gondoltam. 

Aztán egyik este találkoztam vele. Esetlen egy lány volt. Ó, de még mennyire, hogy az volt. A haverokkal voltam aznap este is, mint mindig. Épp a Love Islandba tartottunk. Tudom, kissé furcsa neve van, de ezen a helyen ez az egyik legjobb disco, nem mellékesen a város legjobb csajaival. Azonban még mielőtt folytatnám a történetemet, azt szeretném előre leszögezni, hogy ez nem egy rózsaszín masszában úszó, angyalkákkal díszített szerelemi történet.  Részemről szó sincs szerelemről, sőt épp ellenkezőleg, ám ezt majd inkább egy kicsit később. Na, de hol is tartottam? Ja, igen. Szóval, úgy, mint minden este most is a haverokkal együtt mentünk szórakozni azzal a nem titkolt szándékkal, hogy minél több bigét szedjünk fel. Persze amint beléptünk, én már ki is szúrtam egyet magamnak a pultnál. Hogy- hogy nézett ki? Nagy mell, formás lábak, extrán kivágott mini ruha, hosszú szökés haj, és persze az elengedhetetlen hívogató csábos mosoly. Hát igen, pasiból vagyok, s nekem most pont ez kellett. Megindultam felé azonban nem értem el a pultig. Egyik pillanatról a másikra, egyszer csak előttem termett, minden jövőbeli gondom fő okozója, Victoria O'Leary. 


- Szia – kezdett bele s beszélgetésbe hatalmas vigyorral az arcán. Nem igazán értettem minek örül ennyire, de ha ilyen kedve van, akkor felőlem azt csinál, amit akar.


- Csááá – köszöntem neki kissé elbambulva, hiszen még a mindig alig pár méterre előttem lévő célpontomon legeltettem a szememet.


- David, ugye? A nevem Victoria. Első éves vagyok a West Siteon… - és csak mondta, mondta, mondta. A nevén kívül semmit nem halottan abból, amit elregélt nekem bő 5 perc leforgása alatt. Túlságosan lefoglalta a ma esti áldozatom látványa.


- Hé figyelsz? Kérdeztem valamit –  na most meg bedurcizott, gondoltam magamban. Amúgy is minek hallgatom én őt?


- Bocs, nem figyeltem – vágtam oda nem törődöm hangon abban bízva, hogy itt hagy de ááá nem. Pedig mennyivel jobb lett volna. Akkor talán,…


- Nem akarsz táncolni? – Itt már elegem volt belőle, de amint ránéztem inkább megváltozattam az aznapi tervemet.


 Nem is volt olyan rossz nő. Hosszú fekete göndör haja a csupasz hátára s vállára omlott. Kecses, de mégis sportos alakja, s igen fehér bőre érdekes hatást keltett, de a fantáziámat jól megmozgatta. Kívánatos volt, de még menyire, hogy az volt. Akkor ott eldöntöttem, hogy még ma este az enyém lesz, úgyhogy elővettem legcsábosabb mosolyomat, s teljes erővel belevetettem magam tervem megvalósításába. Még ma is bánom, hogy akkor mikor ránéztem nem csak egy átlagos lányt láttam magam előtt. Egy olyan lányt, aki nem indította volna be ennyire a fantáziámat, a testemet. Hiszen csak erről volt szó semmi többről. Szimpla testi vágyról. Akkor és ott nem vettem észre, hogy ő hogyan nézett rám. Az egész estét vele töltöttem. Táncoltam vele, öleltem csókoltam, ő pedig nem ellenkezett. Már akkor észre kellett volna vennem azt a fura csillogást a szemében, na meg az ok nélküli örökös mosolygása is igen árulkodó jel kellett volna, hogy legyen.


 Őt is, ahogy minden csajt a lakásomra cipeltem a buli után. Ez már amolyan szokás volt. Nem kérdeztem akar-e jönni, vagy sem, egyszerűen csak vittem őket. Úgy gondoltam ő is olyan, mint a többi. Beül, egy vadidegen kocsijába, eltölt vele egy éjszakát, aztán se szó se beszéd, másnap reggel eltűnik. Nagyot tévedtem. Nagyon- nagyot. Első döbbenetem az volt mikor megálltam a ház előtt. Kissé furcsán nézett rám, azonban nem szólt. A hatalmas vigyor eltűnt az arcáról, de nem szólt semmit. Kiszálltunk a kocsiból felbattyogtam vele harmadik emeletre, majd 9-es lakás előtt megálltam, s a kulcsom után kezdem kutakodni. Furcsállottam, hogy olyan csöndben van hisz, egész este be nem állt a szája, azonban nem nagyon foglalkoztam vele. Miután nagy nehézségek árán, végre kinyitottam az ajtót, benyúltam, felkapcsoltam a villanyt, s előreengedtem.


- Üdvözöllek nálam – kezdtem szokásos szövegemet, - nem túl nagy, de igen kényelmes lakás. Kérsz esetleg valamit inni?


- Valami alkoholmenteset – válaszolta. Míg én elvoltam, hogy hozzak valami innivalót neki is meg magamnak is, addig ő leült a kanapéra, s onnan figyelt engem. Nem értettem mit akart. Épp rákérdeztem volna mikor megszólalt.


- Miért hoztál ide? – Kérdezte a szemembe nézve. Na ez is meglepett. Azt hittem egyértelmű, hogy miért hoztam ide. Ismét, épp, hogy válaszoltam volna, mikor újra rákezdett.


- Tudod, én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Nem olyan vagyok, mint az, akit a hátam mögött nézegettél. – Íme, elérkezett a harmadik meglepődésem oka is. Nem olyan, mint ő? Akkor mégis miért jött fel hozzám, gondoltam. Ha más lenne nem lenne itt.


- Gondolom most arra vagy kíváncsi, hogy akkor miért vagyok itt. Az igazat megvallva azért, mert szerelmes vagyok beléd. 


Na, azt hiszem valamikor itt nyelhettem félre, az épp számban lévő itókámat. Akkor először, azt gondoltam, tessék, már megint csak nekem lehet ilyen szerencsém, ahelyett hogy egy jót szórakoznék vele, majd arról fog dumálni nekem, hogy mióta, meg miért, szeret, meg, hogy mennyire össze akar jönni velem. Azonban ismét tévedtem. Tényleg más volt mint a többi, nem tudom miben, és miért, de más volt. Nem követelőzött, nem hisztizett, csak elmondta, amiről úgy gondolta, hogy rám is tartozik.


- Szeptemberben figyeltem fel rád. Akár hiszed akár nem, sok mindent tudok rólad. Úgy ahogy azt is, hogy te semmit nem akarsz tőlem, ezen az estén kívül. – Furcsa volt a szeme, még mindig csillogott, de az arca elkomorult fagyos lett. Most így visszagondolva valószínűleg azért volt ez, mert tisztában volt azzal, ami ezután következett. Tudta előre, hogy ő, boldog velem sosem lesz. Azonban a vallomás utáni válaszom, még így is igen csak meglephette.


- Nem érdekel, hogy szeretsz, vagy sem, miattad hagytam a másik csajt a buliban, s csak veled foglalkoztam, úgyhogy ezt kárpótolnod kell. Mondjuk testi fizetséggel.


 Még most is emlékeszem, hogy míg, az én arcomon, egy ördögi kaján mosoly jelent, meg addig az övén a megrökönyödés, s a fájdalom. Nem érdekelt. Tényleg nem érdekelt mit érez. Csak azt tudtam, hogy én mit akarok, és az, ő volt, ám mindössze csak egy éjszakára. Az igazat megvallva, fel sem fogtam, hogy miről beszéltünk az elmúlt fél órában. Szerelem. Mi az? Hiszen ezt, én is ki tudom mondani. Szeretlek. Akkoriban sajnos semmi jelentősége nem volt számomra ennek a szónak.


- Rendben van. – szólalt meg hirtelen. Hangjában, csak úgy, mint arcán, megint nem volt semmi érzelem. Hirtelen azt sem tudtam miről beszél. Aztán szép lassan leesett a tantusz. Beleegyezett abba, hogy az enyém lesz ma estére. Jól van,  gondoltam magamban. Én biztosan nem fogok ellenkezni. Sőt épp ellenkezőleg, minden egyes percét élvezni fogom. S így is lett. 


Amint felfogtam, hogy belement a játékba, felálltam, odasétáltam hozzá, és magamhoz húztam. Erőszakosan s durván csókoltam. Minden érzelem nélkül. Azonban ő nem ellenkezett, nem panaszkodott. Durván kezdtem el hátrálni vele, míg el nem értünk a falig. Erősen hozzásimultam, így nem volt menekvése, még ha akarta volna se. Azonban ő nem menekült. Kapkodó s durva érintéseimre, ő lágyan válaszolt, ami kifejezetten tetszett. Minél durvább voltam vele, annál kedvesebben érintett. Élveztem a helyzetet. Jólesett, de csak nekem. Ő, valószínűleg szenvedett. Ám ez nem érdekelt. Csak magamra gondoltam. A nagy hévben el sem jutottunk a szobáig. Ott,  a nappaliban, a fal  mellett tettem magamévá, s én élveztem. Miután végeztem vele, ő még mindig hallgatott. 


- Öltőz fel, aztán tűnj el. – mondtam neki, miközben az konyhába mentem, hogy igyak egy sört.


Mikor visszamentem, ő még mindig ott ált a fal mellett. Elég pocsékul nézett ki. Aztán hirtelen összeesett. Először, azt sem tudtam, hogy ilyenkor mi van. Aztán végül odamentem, s a kanapéra tettem. Terítettem rá egy lepedőt, ám előtte lefényképeztem őt a telefonnal, hiszen mégiscsak trófeának számit, amit dokumentálni kell. Így vagy úgy, de büszke voltam magamra, mert jó csajnak számított a viselkedését leszámítva.


Másnap reggel kissé kótyagosan ébredtem. Még most is tisztán emlékszem, hogy először eszembe sem jutott, hogy mi van. Az meg aztán végképp nem, hogy van valaki a lakásban. Ám hirtelen kapcsoltam. Fájdalmas képet vágtam, aztán elindultam megkeresni a vendégemet. Ott ült a kanapén s nézett előre. Nem fordult hátra mikor  elmentem mögötte, mintha meg sem hallotta volna. Szép lassan elé sétáltam, s lenéztem rá. úgy nézett ki, mint aki valahol máshol jár. 


- Victoria?– szólítottam meg, de nem válaszolt.


Nem értettem mi van vele. Leguggoltam hozzá. Az arca egyvonalban volt az enyémmel. Megdöbbentett, amit láttam. Semmi érzelem, csak üveges szemek. Pár perce már ott voltam vele, mikor egyszer csak rám nézett. Szemében az üresség helyett temérdek fájdalom, s keserűség nézett vissza rám. Megsajnáltam. Nem igazán tudom miért, de megsajnáltam. Miért pont ő? Talán, mert eddig még senkit nem láttam így összetörve. Általában, miután kiszórakoztam magam, elküldtem őket melegebb éghajlatra. Volt, hogy egyik másik hisztizett, de legtöbbjük egy szó nélkül eltűnt. Nem tudtam mit érzenek. Ám ő.. Annyira más volt már az elején. Nem rejtette el amit gondolt s érzett. Nem félt kimutatni. Csodáltam érte, s valahogy ijesztő is volt ez az érzés.


-  Azt hiszem ideje mennem. Mondanám, hogy viszont látásra, de biztos vagyok benne, hogy az nekem csak rossz lenne. – Hangjában ugyanaz a fájdalom volt, mint a tekintetében. Kitártam az ajtót, s gúnyos hangon szólaltam meg:


- Valószínűleg igazad van. – Rám nézett, majd kilépett az ajtómon. Úgy gondoltam örökre, de ismét tévedtem. Hatalmasat.


Másnap az iskolában, természetesen mindenki megbeszélte, kinek ki volt a zsákmánya. Én is beszámoltam nekik az egész esti eseményekről, s mindannyian jót röhögtünk rajta. Megmutattam nekik a fényképet, az ájult testéről, majd kifiguráztuk őt s szánalmasnak találtuk a csaj viselkedését. Hiszen az is volt, sajnálatraméltó. Akkor, tényleg így gondoltam. 
Nem vettem észre, amint nem messze tőlünk áll, s szemében könnycseppek gyűlnek. Nem sejtettem, hogy a szavak gyakran bántóbbak, mint a tettek. Egyik haverom rábeszélt, hogy csináljunk plakátokat a csajról, s aggasszuk ki azokat, de előtte, szerezzem meg a csaj számát, hogy aláírhassuk. Ezt már kicsit erőnek találtam, de hát miért ne. Hiszen ez, úgy is csak egy poén lesz. Úgy gondoltam, másnap indítom el a tervemet. Minden készen állt, teszem neki egy kicsit a szépet, majd pedig elkérem a számát, s viszlát.


Másnap reggel nem találtam őt sehol. Osztálytáraitól megtudtam, hogy beteg, de így elkértem a címüket. Elmentem hozzá. Becsöngettem, ő pedig mit sem sejtve ajtót nyitott nekem. 


- Mit akarsz itt? – Hangja gyenge volt, de éreztem benne az utálatot irányomba. – Jöttél röhögni rajtam? Vagy esetleg, újabb képeket akarsz, hogy a haverjaidnak legyen mit mutogatni? – A végér már szinte kiabált. 
- Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Kerestelek az osztályban, s mondták h itt laksz. Bocsánatot akartam kérni tőled, amiért úgy viselkedtem akkor este. – Próbáltam minél hihetőbben előadni magamat, láttam, hogy egy kicsit megenyhült, de még mindig ellenállt nekem. – Bemehetek esetleg? Vagy itt fogunk ácsorogni? 


Szélesre tárta az ajtót majd beengedett. Itt már nyeregben voltam.


- Szép lakás a szüleiddel élsz? Ők is itthon vannak? – Fő a vigyázatosság, hiszen egy dühös apa, mindent elronthat.


- A szüleim meghaltak lassan 1 éve már. Egyedül élek. – A hangja kissé elcsuklott, de nem tudtam őt sajnálni. Sőt, így visszagondolva semmi sajnálatot nem éreztem felé, csak arra koncentráltam, hogy elérhessem azt, amiért jöttem, vagy még többet. Hiszen ha egyedül él, akkor senkit nem zavar, ha még egyszer lefekszem vele. Magamban ördögien elmosolyodtam.


- Részvétem. Nem tudtam róla. Nem félsz egyedül élni egy ekkora lakásban?


- Már megszoktam. Már bocs, de elárulnád, végre hogy mit akarsz tőlem? –Kezdett megint felbátorodni, így odasétáltam elé, s úgy folytattam tervemet.


- Bocsánatot akartam kérni tőled a múltkori miatt, szörnyen viselkedtem veled, nem ezt érdemelted volna. Szerető gondos férfinak kellett volna lennem, de az alkohol elkábította az agyamat. Rettentően sajnálom, ami történt. Láttam, ahogy egyre jobban elgyengül.


- És a suliban, ott miért mondtál olyan dolgokat a barátaidnak? Miért nem védtél meg.  – Erre a reakcióra nem számítottam, hiszen nem tudtam hogy ott ált a közelünkben, de persze 
gyorsan megoldottam a dolgot.


- Sajnálom, nem tudtam őket leállítani, ilyenkor, se lát, se hall, üzemmódba kapcsol mindegyik. Kérlek, bocsáss meg nekem, nem tudom mit kéne tennem, hogy el hidd, én nem ilyen vagyok. Ez csak egy álca, amit felépítettem magam köré, hogy ne sérüljek meg.


- Így viszont másokat bántasz meg.


- Tudom és sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni. - Még közelebb léptem hozzá, s átöltetem. Hagyta magát. Kibontakoztam az ölelésből, majd lágyan megcsókoltam.


 Próbáltam mindennél finomabb lenni, azonban, az, ahogy félénken viszonozta a csókomat, felbátorított. Egyre vadabbul csókoltam őt, miközben kezemmel felfedezésre indultam a már ismert területekre. Már félig levettem róla a felsőjét, mikor feleszmélt majd, nagyot taszítva rajtam, szétválasztott bennünket. Lendítette a kezét majd pofon vágott. Meglepett. Agyamat azonnal elöntötte a vörös köd, s már nem figyeltem semmire. Visszaütöttem. Először csak egyszer, majd mikor még mindig nem hátrált meg, még egyszer megütöttem. Ezután nem volt megállás. Nem voltam ura önmagamnak. Ott ütöttem, ahol értem, közben pedig a ruháit szaggattam le róla. Könyörtelenül viselkedtem vele. Nem érdekelt, hogy sírt, könyörgött, vagy ordított a fájdalomtól. Megveretem s megerőszakoltam őt. Agyamról a köd, csak ezt követően kezdett végre visszahúzódni. Először színtiszta elégedettséget éreztem, de mikor ránéztem, ahogy ott feküdt összegömbölyödve több sebből vérezve, szánalmasnak tartottam őt. Még mindig dühös voltam, hiszen ha nem kötekedik, nem történik mindez. Még egyszer ránéztem majd, megfordultam s elmentem. 


Másnap még mindig a dühöm uralta a tetteimet. A plakátokat, amikről beszéltünk kiragasztottuk annyi különbséggel, hogy telefonszám helyett a lakcímét adtuk meg. Akkor és ott elégedettséget éreztem. 


Majd egy hét telt el az óta az esemény óta, s ő nem jött iskolába. Haverjaim minden nap tudósítottak, hogy éppen ki fordul meg a házánál. Azt mondták több alakalommal rá is akarták törni az ajtót. Ilyenkor nevettem. Hiszen megérdemli. Ő más, mint a többi szánalmas kis senki. Nem adta oda magát nekem, hát elvettem amit akartam. Haverjaim büszkék voltak rám, amiért ezt tettem, s szerintük is ezt érdemelte. Egy baj volt csupán, hogy én nem ezt éreztem legbelül. Szánalmat éreztem, de nem Victoria felé, hanem saját magam felé. Én voltam a szánalmas.  Sajnos mire ezt elismertem, már egy hét is eltelt. 


Hétvégén, pontosabban szombaton este 8:40 kor, kaptam egy hívást a haveromtól. Azt mondta, hogy az egyik pasas, aki látta a hirdetést minden nap, estefelé elment, Victoriához, de ő nem nyitott ajtót. Aznap azonban a pasi feszítővasat is vitt magával s rátörte az ajtót. Nem tudtam mit csináljak. Míg a barátaim nevettek ezen, engem elfogott a félelem. Negyed óra is eltelt, mire rászedtem magam s oda rohantam a házhoz, de már elkésetem. Barátaim mind ott álltak az ajtóban, s onnan nézték végig hogyan veri s erőszakolja meg a férfi Victoriát. Mikor odaértem, a pasas már végzett, s menni készült. Előre furakodtam az ajtónál, s amit láttam az rosszabb volt, mint amit el tudtam volna képzelni. Victoria teste több helyen súlyosan vérzett, vészesen sovány volt, arca pedig sápadt. Eszembe jutott mikor először találkoztam vele. Vidámmosolygós arca volt. Akkor nem foglalkoztam vele, most viszont mindnet megadtam volna azért, hogy újra láthassam azt a mosolyt. Tudtam, hogy ez mind az én hibám. Miattam került ide, azért mert nem bírtam elviselni, hogy valaki nem tesz meg értem mindnet, azért mert nem értettem mit jelent az, hogy szeretni, azért mert ő visszautasított s ezt az egóm nem tudta elviselni. Mérhetetlen fájdalom járt át, szánalom magam s barátaim felé, hiszen ők megakadályozhatták volna mindezt. 


Odafutottam hozzá. Teste reszketett s mikor hozzá akartam érni sikított. Csak azt hajtogatta h ne érj hozzám. Azonnal a telefonomért nyúltam, s hívtam a mentőket, de már késő volt. Sok vért vesztett, s mire menetősök kiértek, már nem volt mit tenni érte. Utolsó mondata örökre beleívódott az emlékezetembe.


- Pedig én csak szeretni akartalak. – Tekintete olyan volt, mint egy feketelyuk. Magába szippantott engem is. Szemében Nem volt se harag se gyűlölet egyszerűen csak éretlenséget fejeztek ki. Nem értették miért kellett mindezt elszenvednie. 


Azóta, a nap óta, eltelt, majd 15 év, de az én bűntudatom s fájdalmam nem csökkent.  Lassan ugyanennyi éve élek, Amerika egyik legjobban őrzött börtönében, s meg is érdemlem. Azonban hamarosan szabadulok. Kaptam még egy lehetőséget az élettől, hogy normális életet élhessek, de Victoria O'Learyt soha nem fogom elfelejteni, így élni sem tudok majd az új lehetőséggel. Azért írtam meg ezt a történetet a halalom előtt, hogy mindenki tanulhasson belőle. A vagányság, s a barátok gyakran a legrosszabb énedet hozzák ki belőled. Én már nem tudok mit tenni, de te még élheted, jól az életed ehhez mindössze annyi kell, hogy előbb gondolkodj, s aztán cselekedj. Én meg tanultam a saját példámból te tanuld meg az enyémből!



A történet csak kitalált!