10. fejezet

Sziasztok. :D
És itt is van - ahogy tegnap írtam - a sorozatom következő 10. fejezete. Meglepő, fordulatokban gazdag s remélem nem fogtok megkövezni, ha pár dolog másképp alakul mint ahogy azt első alkalommal elterveztem :D
Jó olvasást! Frissel egyenlőre még nem tudom mikor jelentkezem, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni.  Az esetleges hibákért elnézést kérek.
Puss: Riácska

Új kezdet, új élet 

Edward:


30 éve nem láttam már őt. Azóta nem telt el egy nap sem úgy, hogy ne gondoltam volna rá. Így visszatekintve, tényleg mi voltunk a hibások. Miattam ölték meg a farkasok, s miattam lettek a lányai árvák. Meg akartuk őket keresni, de sehol nem találtuk a két kislányt. Apám, az eseménynek után teljesen magába roskadt. Soha nem láttam még ilyennek. Beletemetkezett a munkájába. Alig volt otthon, s Esme is kezdett már besokallni, hiszen még vele sem beszélt. Szétesett a családunk. Mindenki ment a maga dolgára. Már csak mi hárman maradtunk együtt. Esme magába roskadt, s már azt tervezte, hogy elhagyja Carlise velem együtt. Ő változott a legtöbbet, de ennek az okát senkivel nem osztotta meg. Néha úgy érzem, szándékosan eltitkol valamit előlünk.


  Eleinte, minden hónapban elmentem a Volturihoz. Aro mindnet látott tudta mi történt az unokájával. Első alkalommal azt hittem teljesíti majd a kérésemet, hiszen soha nem láttam még senkit sem úgy tombolni, mint őt, meg akart ölni, de aztán rájött, hogy nekem nagyobb szenvedés az, ha élek. A későbbi próbálkozásaimon meg sem jelent. Hallani sem akart rólam. Úgy a 10. alkalom után már meg sem kíséreltem elmenni. Feladtam az egészet s mindnet kitöröltem a fejemből, ami Bellával kapcsolatos. Azóta, közel 30 év telt el, s én is megváltoztam, úgy, ahogy mindenki körülöttem. Más lettem s ezt el kellett fogadniuk. A régi Edward meghalt Bellával együtt.




Bella:


 30 éve, hogy a Cullenek olyan csúnyán elzavartak bennünket. Azóta sem tudtam kiheverni. Szerettem Edwardot, de szerettem a gyerekeimet is, nem tudtam volna választani, úgy, hogy az egyik meg ne sérüljön. Így a lányokat, s a családot választottam helyettük. Mióta itt élünk LaPushban, azóta nyugodt életünk van. Szerencsére, a Románok még nem találtak ránk ennyi év után sem, ám a figyelmemnek nem szabad lankadnia. Néha errefelé téved néhány ismeretlen vámpír, de ők a farkasok miatt meg sem merik közelíteni a területet. Nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, azonban valami hiányzik, jobban mondva valaki, egy társ, aki mindig mellettem van, s szeret engem. 


A lányok boldogok s felnőttek. 31 évesnek valójában, de alig 20-nak néznek ki, lassan több mint 20 éve. Boldogok s szerelmesek, bár ezzel még egyikük sincs tisztában. Bevésődtek. Régóta tervezem, hogy elmondom nekik, mi is az a bevésődés, de valahogy soha nem jött el az ideje. Ma már biztos vagyok benne, hogy ők is képesek rá, sőt a farkasokkal való első találkozáskor már megtörtént. Most azonban biztos nem lesz rá alkalmam, hogy beszéljek velük, ugyanis Volterrába készülünk. Egy héttel ezelőtt szörnyű híreket kaptam Arotól. Korábban egy kisebb Vámpírháború tört ki északon s a Volturi őrség fele csatába elindult, hogy rendet tegyenek. Azonban nem számoltak azzal a mértékű vesztességgel, ami ezt követte. Bár a háborút alig pár hónap alatt megnyerték, az elveszett tagok, barátok, családtagok száma nagyon sok volt. Ami pedig a legnagyobb felfordulást okozta, hogy a hármak közül Cairus is végleg halálát lelte a háborúban. Holnap rendezik a temetést, így már ma el kell, indulunk, hogy a szertartásra odaérhessünk. Reméltem, hogy a Cullenekkel nem fogunk összefutni, de hát amilyen szerencsém van, valószínűleg ők is ott lesznek majd. 


- Anya kész vagy már? – Kiabált Vic az ajtóból. – Ideje indulnunk, még ki kell érnünk reptérre. Nagyapa biztos mérges lesz, ha lekéssük a repülőt. 

Angi

- Búcsúzatok el a többiektől, addigra én is lent leszek. – Kiáltottam le nekik, majd gyorsan, ami még maradék ruhám ki volt terítve az ágyra, mind beleszórtam a ládába. Alig két perc múlva, már lenn álltam a bejáratnál, ahol a két lányom nagyban búcsúzkodott. Még mindig furcsa őket így látni. Felnőttek, de az én szememben örökre azok a kislányok maradnak, akikért olyan sokat kellett küzdenem.

- Hívj, majd fel minden nap s ha, lesz lehetőségem én is hívlak. Ígérd meg Seth. Megígéred? – Angi szinte rámászott Sethre akiről azért el kell mondani, hogy nagyon is megemberesedett az elmúlt évek alatt. Ha nem tudnám, hogy a lányom vámpír, s igen erős, biztosan rettegnék attól, hogy kettétöri őt. Aranyosak voltak. Angi oda volt érte s ez fordítva is igaz volt. Nem adok, neki 1 hónapot s együtt lesznek.



 Vic és Jacob azonban már más tészta volt. Ők is szerették egymást, de valahogy még is szenvedtek. Jacobnak volt egy olyan rossz szokása, hogy szeretett mártírt játszani, Vici pedig, hát igen ő aztán ízig, vérig az én lányom. Makacs, önfejű és büszke. A világért sem tette volna meg az első lépést. Miattuk jobban aggódtam. Biztos voltam benne, hogy itt valaki előbb – utóbb, lelkileg, súlyosan meg fog sérülni.




- Mehetünk?- kérdeztem mosolyogva, mire mindkét lányom-felém fordult, s kissé szomorkás mosollyal, ugyan, de jelezték, hogy igen kész vannak. 


- Nos, akkor egy hét múlva találkozunk. Sziasztok. – Búcsúztam el mindenkitől, majd bepattantam a kocsimba, lányok pedig a Viciébe s elindultunk a reptérre.


 Alig 1 óra alatt ott voltunk s kár volt aggódnunk, hogy lekéssük a gépet. Majd 2 órát kellett még várnunk rá. Már azt hittem sosem fog felszállni.  Lányok persze most is egymás mellé ültek én meg megmaradtam harmadiknak. Hát igen, néha egyedül érzem magam mellettük. Hiszen ők mégis csak ikrek, s egy a gondolkodásmódjuk, ők egyek. Én, meg hát mégiscsak az anyjuk vagyok. Akármilyen jó a kapcsolatunk, én sem osztok meg mindet a gyerekeimmel úgy, ahogy ők sem tetszik ezt.

Vic/Vici

 Már lassan 3 órája is repülhettünk, mikor végre megszólat a hangosbemondó, hogy leszálláshoz készülődjünk.  Végre hazaértünk. Nekem mindig is ez volt, s ez is marad, az otthonom itt van a családom, s ideköt a szívem.  Épp, hogy leszállt a gép, mi már szálltunk is le róla, majd a csomagok begyűjtése után mindhárman béreltünk egy- egy kocsit s elindultunk Volterrába. Az út kb. másfél óra, de a mi sebességünkkel, alig egy óra lesz csak. A lányok persze szokásukhoz híven, most is versenyeztek egymással. Én általában kimaradok belőle, hiszen kell valaki, aki figyel rájuk. Furcsa belegondolni, hogy régen én is benne voltam minden hülyeségbe, de aztán 10 évvel ezelőtt fel kellett nőnöm, hiszen ott volt a nyakamban két kis gyerek, akiket egyedül kellett felnevelnem. Ez azért komolyabbá teszi az embert egy kicsit.


Egész gyorsan értünk oda a várhoz. Már szinte túl gyorsan. Lányok ezután sem hagyták abba a versenyzést, úgy futottak be a palotába, mintha egész végig itt lettünk volna. Gyorsabb beköszöntek Arohoz is, majd rohantak tovább. Mindenki csak nevetett rajtuk. Imádtam itt lenni, mert itt minden olyan felhőtlen, nyugodt s családias volt. Akármennyire is szeretem Forksot, mindig csak a múltat juttatja eszembe. 


- Drága Bella. Hogy vagy? Rége nem találkoztunk már. Látom a lányok olyan elevenek, mint mindig. Nem változtak semmit ugye?


- Aro. Jó újra itthon lenni. Már hiányoztál. Igen a lányok most is fel vannak pörögve, de az igazat megvallva, nagyon sokat változtak. Felnőttek.  Félek, ezen túl a háttérbe fogok szorulni. 


- Bella sajnos ez várható volt. Előbb - utóbb a saját lábukra fognak állni. S ennek talán most jött el az ideje. Örülj neki, most már te is élheted az életedet.


- Nem már ők az életem. Nem tudom, mit csinálhatnék nélkülük.


- Nekem lenne ötletem, de azt hiszem, ez majd később mondom. Mindenesetre lenne számodra egy ajánlatom, amit szeretném, ha elfogadnál. Te döntesz, majd ezt ne feledd, magadért kell, döntened nem értük ők, már egyedül is boldogulnak.


- Miről lenne szó?


- Egyelőre ez titok, majd holnap te magad is megtudod. Remélem, élsz majd a lehetőséggel.


- Kíváncsian várom. Ha most nem haragszol megnézem, a lányokat meg nem árt másokat is üdvözölni.  – Már épp indultam volna kifelé, mikor Aro mondatával belém fagyasztota a levegőt.


- Ők is itt lesznek Bella. Ő is itt lesz, sőt ő már itt is van. Kötelességem volt meghívni őket. Sajnálom drágám. 


Pár perce szerintem már állhattam ott egyhelyben, mikor Aro közelebb jött s átölet megnyugtatásképp. Féltem, hogy újra látnom kell őket. Nagyon féltem tőlük, a reakciójuktól. 


- Ők azt hiszik, hogy halott vagy, te is és a lányok is. – Értetlenül néztem fel nagyapámra. Ezt nem értettem. 


- Kifejtenéd, kérlek? 


- Úgy tudják 30 évvel ezelőtt a farkasok megöltek téged, s mivel később visszamenetek a lányokért s nem találták őket sehol, ezért abban is biztosak, hogy ők is halottak. Nem mondtam el nekik, hogy nem így van, had szenvedjenek. Megérdemelték. 


- Köszönöm, de azt hiszem holnap úgy is minden kiderül majd.


- Légy erős Bella. Ne hagyd, hogy elgyengítsenek.


- Az leszek, Nagyapa. – Ritka alkalmakkor hívom őt így, de olyankor az arca teljesen felvidul. Még egyszer megölelt, majd elbúcsúztam tőle s elindultam megkeresni a gyerekeimet. Rengeteg ismerőssel futottam össze útközben. Így csak órákkal később értem oda a lányokhoz. Épp Heidivel és Renátával voltak, mikor benyitottam a szobába.


- Sziasztok. Rég találkoztunk. Heidi már nagyon hiányoztál. Renata, te hogy vagy? – Nagyon örültem két barátnőm ottlétének. Már nagyon hiányoztak. Talán ők az egyetlenek, akikkel igazi baráti viszonyom van, az első naptól fogva. Már akkor barátként fogadtak, mikor megjelentem a kapuban két kisgyerekkel a kezemben. Míg a többiek ellenségesen mérgedtek s irigykedtek rám Aroval való tényleges rokonságom miatt, ők kedvesek voltak s önzetlenek.


  Szinte az egész éjszakát átbeszélgettük, úgy hogy ki sem tettük a lábunkat a szobából. Vic és Angi persze közben bealudtak, így halkabban folyattuk a beszélgetést, de így is jó volt. 


Másnap reggel korán ébresztettem a lányokat, hiszen a szertartásig még sok tennivalónk akadt. Elsőként megcsináltuk azt, ami tegnap elmaradt. Kipakoltunk a bőröndökből s mindenki berendezkedett a saját szobájába. Egész nap az esti szertartásra készültünk. Én pedig a nap előrehaladtával egyre idegesebb lettem. Féltem. Attól féltem, hogy újra csak a gyűlölködő szemeket fogom majd látni, s ezt a félelmet már a közelemben lévők is átérezték.




Vici:


Alig, hogy megérkeztünk a kastélyba, már is otthon érzetem magamat. Persze Angi gyorsan eltűnt mellőlem, így egyedül indultam fel a régi szobánkba. Szerettem itt lenni. Sőt legszívesebben itt éltem volna, de tudtam, hogy a szívem szakadna meg Jacob miatt. Kiskorom óta szeretem s tisztelem őt, azonban ez a szeretet hamar szerelemmé nőtte ki magát, én pedig félek ezt bevallani neki. Tartok tőle, hogy visszautasítana, vagy esetleg még ki is röhögne. Hisz annyiszor hangozatta már, hogy ő csak, mint egy testvért úgy szeret engem. Pedig én igazán szerelemmel szerettem őt. Irigylem a húgomat. Sath úgy bánik vele, mint egy hímes tojással, s igazán szerelmes belé, Angi pedig nem fél viszonozni ezt. Ettől függetlenül ők maguk még nem jöttek rá, hogy igazából mit is érzenek, de mindenki más körülöttük tudja, s látja rajtuk, hogy ők összetartoznak. Szeretném, ha Jacob is úgy szeretne engem, mint én őt. Félek attól, hogy engem hibáztat, amiért nincs normális magánélete a bevésődés miatt. Egyszer régebben hallottam, ahogy beszélgetek erről akkor még nem nagyon érettem, de amit hallottam abból tudom, hogy ő emiatt csak velem tud foglakozni, de persze ő ezt nem akarja. Azt mondta, ő ezt nem kérte, s ha lehetne, visszafordítaná az időt, s meg nem történté tenné az egészet. Ekkor mindössze 3 éves lehettem. Nem voltam tisztában a szavak jelentésével, de így, felnőtt fejjel már értem mit értett ez alatt.  Talán ideje lenne keresnem valakit, s megmutatni neki, hogy igen, én boldog vagyok nélküle is, s ő is boldog lehet, akivel akar. Azt hiszem, ezt fogom majd tenni. 


Már egy ideje el lehettem merülve a gondolataimba, mikor hirtelen nekimentem valakinek. Csendben szidtam magamat, hogy, hogy lehet ilyen szerencsétlen, vámpír létemre. Á mikor megnéztem, hogy kit is ütöttem el, már nem bántam annyira a dolgot. Nem más állt előttem, mint Edward Cullen. Sokra nem emlékszem életem első évéből, de arra igen, hogy ő és a családja tönkretették anyut, aki az óta is szenved miattuk. Gyűlöltem őket főleg őt. Anya nem sokat mesélt róluk, de néha elejtet pár mondatot, amiből rájöttünk, hogy az előttem álló személy okozta neki a legnagyobb sebet. 


- Ne haragudj nem szokásom az ilyen szép vámpírokat csak úgy feltiporni. Elárulod ki vagy, s honnan jöttél? – Próbált udvarolni, ám nekem valahogy nagyon nem volt szimpatikus vámpírt eddig csak anya miatt voltam rá mérges, de most már a haragom undorral is párosult. Hiszen, hogy van bőr a képén csak úgy nekiállni, udvarolni egy vadidegennek?!


- Nem vagyok vevő erre bájcsevegésre, szóval, viszlát. - Reméltem, hogy semmit nem tudott kiolvasni a fejemből. Anyutól örökültünk pár képességet, ilyen volt a burok az agyunk körül, amit fel tudtunk húzni, de kiterjeszteni, már nem. Ez csak a mi saját védelmünket biztosította, azonban egyenlőre, még nagy erőfeszítésbe tellett fenntartanunk. 


Mikor beértem a szobánkba még mindig dühös voltam, ám ezt hamar elfelejtetem, mikor megláttam vendégeinket. Heidi, s Renata épp Angit faggatták a magánügyeiről. Biztos voltam benn, hogy én sem fogom megúszni, de valahogy nem bántam inkább ez, mint az Edwardos gondolataim.  Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, később pedig anyu is csatlakozott hozzánk. Jó pár órával később mi Angival elaludtunk, másnap reggel pedig anya keltett, hogy még sok dolgunk van a nap folyamán.  Pár órával később remek ötletem támadt, amit meg is osztottam kis családommal.


- Mi lenen, ha befestenénk a hajadat? – Kérdeztem anyut. – Ha ezt tesszük, a Cullenek nem fognak azonnal felismerni, így lehet egy kis nyugtunk. Aztán ha nem tetszik, majd visszafesteted. Na jó ötlet?


Angi is egyet érette velem, s szép lassan anya és beadta a derekát. Így elmentünk még a nap végén egy fodrászhoz is. Gyönyörű szép aranyszőkére festettük anya haját. Ez nagyban eltért az eredeti színtől, s így kevésbé volt felismerhető, de az igazat megvallva jobban is állt neki.


- Jó lett. – Mondtam anyunak elragadtatva, hisz ekkora változásra én sem számítottam. 


- Valóban – Szólt vissza csodálkozva. Láttam, hogy neki is tetszett, s így kevésbé volt ideges, mint eddig.


- Lassan ideje mennünk, készülni alig van már csak egy óránk. – Mondtam, így visszasiettünk a palotába s nekiálltunk készülődni.




Bella:


Vicinek igaza volt a hajfestést illetően, ez tényleg nagyon szép lett s jobba tetszett, mint a hajam eddigi színe. Így talán nem ismernek fel rögtön, s lehetőségem lesz gyorsan elmenni a szertartás után. 


- Anya kész vagy? Már csak rád várunk, – lesett be az ajtón Angi – waoo nagyon szép vagy. Mintha nem is te lennél. 


Igazuk volt nem ismertem magamra, jó értelemben. Új hajam tökéletesen kiemelte, az aznap estére választott aranyszínű, pántnélküli estélyimet, fehér bőröm s vörös ajkam  pedig csak úgy rikítottak. Nekem is tetszett a végeredmény. Kiléptem a lányokhoz a folyosóra s kis híján leesett az állam. Ők is gyönyörűek voltak. Angi egy szép smaragd színű kövekkel díszített estélyit viselt, míg Vic egy a természetéhez illő, élénkvörös ruhát választott, amit fekete kövekkel díszítettek. Büszke voltam rájuk. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Kész felnőttek. 


- Ha kigyönyörködték magukat a hölgyek, akkor lassan ideje lenne menni. – Hallottam meg Aro hangját a hátam mögül.


- Igaza van, nagyapának még a végén elkésünk. –Szólalt meg Vic s elsuhant a nagyterem felé. Rá egy másodperce Angi is követte őt. 


- Bella szeretném, ha ma este te lennél a kísérőm – nézett rám komoly szemekkel Aro.


- Ez csak természetes. – Sajnáltam szegényt. Elveszette élete szerelmét, a testvérét s rengeteg barátját a háború miatt, így már csak mi maradtunk neki. Belékaroltam s mi is elindultunk a terem fel. 


Mikor beléptünk hatalmas csend fogadott bennünket. Sokak számára az én jelenétem volt megdöbbentő. Voltak olyanok, akik nem ismertek meg, s volt, aki füli érő mosollyal jelezte, hogy tetszik neki a hirtelen jött változásom.  Szép lassan sétáltunk fel a katedrára. Mellettünk Marcus állt feleségével. Mindkettőjükre rámosolyogtam majd másik irányba fordítottam a fejemet. Lányaim ott álltak mellett. Közelebb léptem hozzájuk s megszorítottam a kezüket. Támogatásra volt szükségem. Hiszen én is rengeteg barátot vesztettem el a háború miatt, azonban eddig belegondolni sem mertem, hogy ők többet már nem lesznek itt velünk. Aro belekezdett gyász beszédébe. Sokan könyvek nélkül sírtak, úgy ahogy én is. Nem érdekelt ki látja, s ki nem. Én így emlékeztem barátaimra, a családomra.


 A szertartás végeztével mindenki fogadta részvétnyilvánításokat. Én nem mentem oda senkihez, s hozzánk sem jött senki. Ottmaradtunk Aro mellett, hogy támogassuk, hiszen neki erőnek kellett lennie. Majd egy órával később Aro ismét szót kért.


- Sajnálom, hogy ezt most s ilyen helyzetben kell közölnöm veletek, de fivérem s én elhatározásra jutottunk bátyánk méltó utódjának személyét illetően. Olyasvalakit választottunk, aki már újjászületésétől fogva családunk tagja, s nem tagadna meg bennünket semmilyen áron. Megtiszteltetésnek vesszük, ha magunk között tudhatjuk, s egy lesz közülünk. Elvállalod-e ezt a posztot Bella Volturi? 


Kis híján köpni, nyelni nem tudtam, úgy meglepődtem. Hogy én? Ez hihetetlen. Ránéztem a lányokra, akik mosolyogva jelezték, hogy ők támogatnak engem. Tekintetemet a család többi tagjára emeltem, Heidire, Renatara, Félixre s még sok más vámpírra. Mindegyikük szemében biztatást láttam. Aro korábban azt mondta éljek az új lehetőséggel, s kezdjek új életet. Azt hiszem, tényleg itt az ideje igazán élnem.


- Számomra a megtiszteltetés, szívesen elvállalom, ezt a posztot, s igyekszem méltóan viselni a nevet. 


- Akkor ezennel kihirdetem új húgunkat. Bella Volturi ettől a naptól kezdve egészen haláláig a hármak egyike.


 Hirtelen feltűnt előttem két vámpír s a hármak köpenyét terítette rám mely gyönyörű aranyszínű volt, piros helyet. Amit nem értettem, de úgy gondoltam ráérek később megkérdezni.


- Éljen Bella Volturi. – halottam mindenfelől. Büszkeséggel töltött el új pozícióm. Közelebb léptem Arohoz s Marcushoz. Mindkettőjüket megöletem, nekem ők szüleim a barátaim s mentoraim egyben. 


Egész este felhőtlen voltam, hiszen nem láttam sehol sem a Cullen családot. Azonban pár órával később ők is előkerültek. Késett a gépük, így nem értek ide. Halottam, ahogy Carlise magyarázkodik Aronak, aki viszont nem fogadta a magyarázatot, kitűnő örömmel. Azonban nem rendezett jelenetet, csak később az irodájába hívatta őket. 

- Bella hallasz? Merre jársz? –Szólt rám Heidi.


- Ne haragudj elgondolkoztam. Amúgy nem tudod, hol vannak a lányok? Lassan ideje aludniuk, s amilyenek képesek megvárni, míg össze nem esnek a fáradtságtól. 


- Arot keresték, beszélni akartak vele. 


- Ez érdekes. – Nem értettem mit akarhatnak Arotól. - Elmegyek, megkeresem őket.


Nem kellett messze mennem, alig pár méterre beszélgettek s nevetgéltek. Úgy látszik akkor nincs komoly baj. Odasiettem hozzájuk s közöltem velük, hogy hajnali 2 óra menjenek, aludjanak, mert össze fognak esni. Ők persze tiltakoztak, de mikor Angi megszédült az a fáradtságtól, inkább elindultak a szobájukba. 


- Jó éjt anyu. – köszöntek el s adtak egy puszit majd el is tűntek a tömegben.  
Rámosolyogtam Arora majd elindultam vissza Heidihez, ő azonban már nem volt ott ahol az előbb.


- Bella? – Halottam egy ismerős hangot a hátam mögül, de nem tudtam, hova tenni. 


- Tessék? - Fordultam meg lendületesen ám mikor megláttam ki áll mögöttem agyon meglepődtem. - Carlise?


- Te élsz? Én pedig azt hittem, hogy meghaltál. Úgy örülök, hogy tévedtem. – Rengeteg fájdalmat s megbánást halottam ki a hangjából amit nem igazán érettem.  – Beszélhetnék valami csendesebb helyen? – Nem nagyon akartam vele menni, de kíváncsi voltam mit szeretne mondani. Kimentünk a folyosóra, majd onnan egy üres szobába értünk. Nem értetem miért van ez a nagy titokzatosság, de kíváncsi voltam.


- Örülök, hogy életben vagy. El sem tudom mondani, hogy mennyire. Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, hiszen szinte alig beszéltünk, de úgy gondolom, hogy akkor évekkel azelőtt az én hibám volt, hogy engedtünk elmenni titeket. 


- Ezt kifejtenéd, kérlek? – Tényleg nem értetem miről beszél hiszen mind azt akarták, hogy menjünk el s talán ő volta az egyedüli, akinek az indokait meg értettem miután beszéltem Aroval. Őt nem tudtam hibáztatni.


- Évszázadok óta élek már Bella. Nekem észre kellett volna, vennem, hogy akkor és ott valami nem úgy van, mint ahogy mi azt hirtelen elgondoltuk. Sőt tudtam, hogy valami nincs rendben, de életemben először eluralkodott rajtam a félelem. Bella, én már éltem akkor, mikor még örökgyerekeket hoztak létre, s sosem felejtem el azt a sok szenvedést, ami azokban az években jellemző volt. Megijedtem. Pedig nekem tisztán kellett volna gondolkodnom. Hisz én vagyok a család feje. Az óta a nap óta minden tönkre ment Bella, s ez mind az én hibám, mert akkor bizonytalan voltam s a félelmet választottam. Sajnálom.


- Rád nem haragszom Carlise. Tudtam nagyon jól, hogy a te félelmed miből indul ki. Aro segítet erre rájönnöm s talán te vagy az egyetlen a családban, akinek megértem a reakcióját. A többiek azonban nem éltek át ilyet, őket nem blokkolta le a félelmük, ők el akartak kergetni, csak mert a lányok valami olyat képviseltek, amit ők még nem ismertek, s ezt nem fogom tudni megbocsátani nekik. Főleg Edwardnak nem. Az évek során a szerelem, amit iránta éreztem gyűlöletbe fordult át, s nincs semmi és senki, aki ezen változtatni tudna. Ha többieknek nem is, de neki ki kellett volna állnia mellettem.  Helyette azonban csak eldobott magától. Téged nem hibáztatlak, a többieket nem gyűlölöm csak szánom, de őt igen, s ezen tényleg semmi nem fog változtatni.


- Örülök Bella, hogy engem nem vetsz meg, mindazonáltal én saját magamat továbbra is megvetem. Tudod a család rengeteget változott az óta. Nem is igazán vagyunk már egy család. Alice és Jusper Franciaországban, Rosalie és Emett pedig Görögországban éltek az elmúlt évben, csak Esme s Edward én maradtunk együtt a végére, de azt hiszem, nemsokára mi is különválunk Esmével s Edwarddal is. Edward megbolondult kifordult önmagából. Minden alkalommal meg akarja ölni magát, ha meg nem akkor meg erővel akar magának új párt találni. Esme pedig támogatja őt ebben. Úgy gondolja, igaza van, ő az egyetlen, aki az óta is helyesnek tartja, hogy te eltűntél a színről, s ő volt az egyetlen, aki nem támogatott bennünket mikor, a gyerekek keresésére indultunk. Nem értem őt. Teljesen más lett ő is. Nem ilyen volt Bella. Minden megváltozott, egyetlen rossz döntés miatt. Mond, mit tegyek, hogy minden a régi legyen?


Soha életemben nem láttam még Carlise ennyire maga alatt, pedig rengeteg nehéz s szívszorító emléket mutatatott már róla Aro, de ennyire összetörve sosem láttam őt. Megsajnáltam. Nem tudtam, mint mondjak, így közelebb léptem hozzá s átöleltem, hogy érezze, én itt vagyok számára.


- Kezdj új életet, Carlise – suttogtam a fülébe. – Én is ezt teszem. A régi már nincs többé, új életet kell kezdenem, különben sosem felejtem el a fájdalmat. – Kibontakoztam az öleléséből. – Kezdj, új életet s csak azt vidd magaddal a régiből, akik megérdemlik, hogy részesei legyenek az újnak. Szerelmet, barátot, gyereket. Csak azt, akit tiszta szívből szeretsz, még így összetörve is.


- Köszönöm Bella. El sem tudod képzelni mennyi mindent jelent ez nekem. –Rámosolyogtam majd újra átöletem őt. Jól esett hozzábújni, érezni, hogy van még valaki, aki hasonló cipőben jár, mint én, hogy ő is el akarja felejteni azt, ami történt s új lappal indítani. Büszke voltam magamra s carlasie is, s végre olyat éreztem, amit eddig lányaimon s Aron kívül más nem tudott nekem megadni. 


Nyugalmat…