9. fejezet

Sziasztok. Úgy terveztem, hogy hetente 2 fejezetet töltök fel, s ez így is lesz igaz. Tudom, hogy már majdnem vége a hétnek, de azért fogadjátok sok szeretettel a következő részt. Jó szórakozást s a véleményeteket izgatottan várom.

Viszlát Forks!

- Jacob, hagyd már ezt. Nem bántanak – szólt rá Sam, mire az én kicsi lányom, Victoria felkapta a fejét s megindult a morgó farkas felé nevetve. Jacobnak nevezett állat tovább morgott. A fogait csikorgatta, miközben Vic csak ment felé mosollyal az arcán. A farkas egyszer csak megindult, s a lányom felé ugrott vicsorítva. Nem tudom, képes-e egy vámpír szívinfarktust kapni, de én igen közel álltam hozzá…

 A kislányom a farkas két mellső lába között feküdt, az pedig tovább morgott rá. Vic jelét sem mutatta annak, hogy megijedt volna, sőt kifejezetten élvezte a helyzetet. Nevetett továbbra is. Épp indultam volna feléjük, mikor Jacob felemelkedett, s elfutott vissza az erdőbe. Furcsa egy jelenet volt. A másik farkas, aki eddig Angival játszott, most hirtelen vonyítás szerű hangot adott ki, mintha nevetett volna. Komolyan már semmit sem értettem.

Ránézetem Samre, de csak a szemöldökét ráncolta. Ő tudta, hogy mi volt ez és én tudni akarom. Már meg akartam kérdezni, mikor a farkas Angi mellől felugrott s az erdőbe ment. Lányom azon nyomban utána akart menni, de szerencsére egy fiú lépett ki a bokorból, Angi pedig egyenesen az ölébe ugrott, így megint a földön kötöttek ki. Nem értettem semmit. Miért ragaszkodik a lányom a farkashoz, s a farkas miért ragaszkodik ennyire hozzá? Vicre néztem. Még mindig ott ült a földön, ahova az előbb került, s szája vészesen lefelé állt. Az erdőt leste. Valószínűleg ő is várta vissza a farkast, de az nem jött. Odamentem hozzá s felvettem. Szorosan bújt hozzám, s pityeregni kezdett.

- Sam… - akartam kérdezni, de ő leintett azzal, hogy majd később. Szóval ez is olyan, amit a lányok előtt nem lehet. Tiszta rejtély ez a hely, de egyre jobban tetszik. Bárcsak a Cullenék is így viselkedtek volna velünk, akkor nem lett volna semmi baj. Nem értem őket, hiszen én végighallgattam volna a másik felet, ha valami ilyesmi történik. De már mindegy is.

- Sam, még mindig áll az ajánlatod? – fordultam a vezér felé. Furcsán nézett rám. Körülbelül úgy, mintha egy nem százas emberre nézne.

- Persze, de most már semmiképp sem tudnátok elmenni – felelte. Nem kérdezni, hallgatni taktikát választottam, mert már megint fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Megmutatom, hogy merre kell menni – lépett mellém egy tizenöt-tizenhat év körüli fiú. Az, aki Angit tartotta a kezében. – Amúgy Seth vagyok. Örülök, hogy megismertelek. Na, akkor mehetünk?

- Igen – motyogtam magam elé. Nekem ez még akkor is sok volt. Elindultunk az erdőben a rezervátum felé. Pár perce mentünk csak, mikor feltűnt mellettünk az a farkas, amelyik Vicre támadt. Elöntött a düh. A lányom elé léptem, hogy még véletlenül se bánthassa.

Ám most úgy nézett ki, mint aki megbékélt velünk. Hirtelen Vic kiugrott mögülem, s már a farkas nyakában csimpaszkodott. Már kezdett elegem lenni belőle, hogy ha én meg akarom őket védeni, ők mindig megnehezítik a dolgomat. Durcásan felfújtam az orromat, de azért szemem sarkából figyeltem őket. Seth-ben már megbíztam valahogy, de Jacob még idegesített. Vic úgy ült a hátán, mint a lovakon szoktak. Kicsit vicces volt a látvány, hogy egy apró kislány, mint ő, egy hatalmas farkasnak a hátán ül. De hát az én lányaim sem éppen átlagosak. Pár perc séta után egy rétre értünk, ahol több ház is állt. Nem voltak nagyok. Többsége igen rozzant volt, ennek ellenére otthonosan néztek ki. Nagyon tetszett, és ahogy elnéztem a lányok is odavoltak érte. Itt azt hiszem, hogy el tudnánk élni, akár éveken keresztül is, hiszen ők tudják a titkot.

- Ez lesz az. Nyugodtan átalakíthatjátok, hiszen már évek óta itt áll, amúgy is ráfér egy kis festés is, de egyébként be van rendezve. Ha átalakítjátok, abban meg mi is segítünk majd nektek. Jobban mondva neked.

- Köszönöm. Ha nem gond, akkor most szeretnék beszélni a lányokkal hat szem között.

- Persze, semmi akadálya. Úgy egy óra múlva majd gyere ki. Tűzrakás lesz, s Sam szerintem beszélni szeretne veled.

- Anya, mehetünk mi is? – kérdezte Vic a farkas hátáról. Ránéztem Sethre, aki mosolyogva bólintott.

- Persze, de sokáig nem, hiszen aludnotok is kell – nézett szigorúan a lányokra, miközben a farkas is igenlően bólogatott. Mosolyognom kellett rajtuk. Olyanok voltak, mintha már ezer éve ismernék egymást.

Hirtelen kaparni kezdett a torkom. Körbenéztem. Akkor jutott el a tudatomig, hogy hiába tudják, hogy kik vagyunk, attól ők még emberek, s a vérük hívogatni fog. Sürgősen el kell mennem vadászni, s ezentúl mikor csak lehetséges minden alkalommal. A lányokat ez nem zavarja, hiszen félig emberek, de nekem más.

- Tudnátok vigyázni a lányokra? – kérdeztem a maradék levegőmmel a tüdőmben.

Furcsán néztek rám, de szerintem megérették mit is akarok mondani. Jacob reagált először. Bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy menjek csak.

- Sietek vissza. Most úgy este hét körül lehet. Ha igyekszem, akkor tízre még vissza is érek – mondtam, majd elindultam ki a rezervátum területéről, hiszen ha már itt lakhatok, annyi tisztesség van bennem, hogy nem vadászok a területükön. A hegyek felé mentem. Egy óra alatt értem oda. Szerencsém volt, mert nem messze tőlem éreztem egy hegyi oroszlán illatát. Közelebb lopakodtam hozzá s elkaptam. Alig fél óra alatt végeztem, majd visszafelé indultam. Örültem, mert így még hamarabb is érek majd vissza. Arra viszont nem számítottam, hogy olyan emberbe botlok, akire legkevésbé sem vágyom.

- Bella – hirtelen álltam meg s néztem körül. Nem láttam senkit, de tudtam, hogy ki beszél. A hangját ezer közül is felismertem volna. Gondolhattam volna, hogy itt megtalálnak. A pajzsom nem védett Alice ellen.

- Mit akarsz itt? – Nem volt kedvem vele társalogni. Csalódtam benne akkorát, mint még eddig senkiben.

- Beszélgetni – felelte, de még mindig nem tudtam pontosan, hogy honnan.

- Ahhoz elő kell jönnöd – mondtam, de már kezdett felhúzni.

- Ígérd meg, hogy nem bántasz. – Úristen, de alamuszi egy alak. Hova lett az-az Edward, akiért oda voltam.

- Nem bántalak. – Csak megvetlek, de rendesen.

- Tudom, csak érzem, hogy csalódtál bennünk – szólalt meg most már alig egy méterre mögöttem.

- Mégis mit vártál? – kérdeztem gúnyosan.

- Hogy tehetted? – Csalódott hangon beszélt, s láttam rajta, hogy szomorú. Nem értettem őt. Most komolyan azt kérdezte, hogy hogyan szülhettem meg a saját gyerekeimet? Hiszen ez teljesen abszurd dolog. Persze, hogy megszültem Őket. Ők az életemnél is fontosabbak.

- Egyszerűen. Nem volt fájdalmas, de minden percét élveztem – mondtam neki gúnyos hangon.

- Egy őrült vagy. Meg kellene halnod. – Ez volt az a perc, amikor azt mondtam, hogy ez már sok.

- Mégis mit képzelsz te magadról? Nem vagyok neked senkid sem. Egyetlen lehetőséget sem adtatok arra, hogy megmagyarázzam kik ők nekem.  Ők számomra az életemnél is fontosabbak.

- Akkor sem változtathattad volna át őket – ordított már ő is. Meglepődtem. Mit ért az alatt, hogy átváltoztattam. Komolyan azt hitték, hogy teljes vámpírok? De hiszen látszik rajtuk, hogy nem azok.

- Két nap múlva tovább megyünk. Ha jönni akarsz, akkor te jöhetsz velünk, de azokat a korcsokat nem hozhatod, csak bajt hoznak ránk. Egyszer már kitört a háború az ilyenek miatt.

És ebben a pillanatban jutott el a tudatomig, hogy mit is értet átváltoztatás alatt.

- Hülyébb vagy, mint hittem – szólaltam meg gúnyos, lesajnáló hangon. Már menni akart, mikor megfogtam a kezét. – Ők a gyerekeim a saját véremből. Nem átváltozattam őket, hanem megszültem Őket, mikor ember voltam. – Láttam rajta, hogy szólni akar, de engem nem érdekelt. – Ver a szívük, meleg a testük, s emberi ételen élnek. Látszik rajtuk, hogy nem vámpírok. Ti esélyt sem adtatok a magyarázatra, de még a saját szemeteket sem tudtátok kinyitni a félelem miatt. Szánalmasok vagytok.

Láttam rajta, hogy eljutott a tudatáig minden információ. Kezdtem megsajnálni, de nem lehetek gyenge. Többet nem menekülök, s nem hagyom egyedül a lányaimat.

- Menjetek el innen, de én nem megyek veletek. Majd talán egyszer képes leszek megbocsátani azt, amit tettetek. Talán pár év múlva, majd kereslek benneteket, de most egyikőtöket sem akarom látni – mondtam, azzal hátat fordítottam neki, s elindultam vissza a lányokhoz. Hallottam, hogy jön utánam, de tudtam, hogy ha bemegyek a rezervátum területére, akkor nem fog tudni elkapni. Így is lett. Ő megállt. Hallottam a gondolatait, amiben azt üvölti, hogy meg fognak ölni a farkasok, de én tudtam, hogy nem így lesz. Hirtelen álltam meg. Be akart jönni a területükre Ő is, ezt viszont nem engedhetem meg. Mielőtt azonban elindultam felé, láttam, hogy a farkasok már oda is értek. Nem engedték neki. Ő pedig biztos volt benne, hogy engem már megöltek. Szerencsére Sam ügyesen terelte a gondolatait, így eszébe sem jutott Edwardnak, hogy én itt lehetek, s itt élhetek a lányimmal s velük. Feladta a harcot. Láttam s halottam is. Úgy gondolja, hogy már halott vagyok. Hát igen, még egy pont a feketelistára. Szinte már nevetnem kellett azon, hogy ha tényleg ennyire szeretett, miért adott fel mindent. Hiszen jöhetett volna ő is velünk, de nem akart. Megint sikerült lehangolnia.

Logó orral indultam vissza a lányokhoz, ám amikor a közelükbe értem, mosolygós álarcot vettem fel. Mind a tábortűz körül ültek. Seth ölében Angi ült, Jacobéban pedig Vic.

- Anya – nézett fel csillogó szemekkel Angi.

- Ti miért nem alszotok már? – kérdeztem, s megrovóan a két fiú felé fordultam.

- Meg akartunk várni – mondta csilingelő hangon Vic.

- Nos, most már itt vagyok, úgyhogy irány az ágy. Holnap sok dolgunk lesz.

- Mi? – kérdezték egyszerre izgatottan.

- Hát kicsit kipofozzuk a házat. Rendben? Szépen kifestjük és kitakarítjuk, holnapután meg elmegyünk vásárolni. Na, jó lesz? – kérdeztem mosolyogva, mire mindkét lány a nyakamban kötött ki, én meg velük együtt a földön. Sikerült felvidítaniuk.

- Na, irány az ágy – tápászkodtunk fel mindannyian. A lányok még odafutottak a fiúkhoz jó éjszakát kívánni. Vic még egy puszit is nyomott Jacob arcára, akinek ennek hatására levakarhatatlan vigyor jelent meg az arcán.

Ezt követően a lányok mellém sétáltak, majd elindultunk az új otthonunk felé. Gyorsan megmosdattam őket, majd elmentek lefeküdni. Alig pár perc alatt már aludtak is, így visszamentem a táborhoz. Szerencsére a ház közel volt, így ráláthattam, hogyha a lányoknak kell valami, akkor ott lehessek mellettük. Hosszú nap volt s fárasztó, így kissé bágyadtan ültem le a fiúk közé. Eszembe jutott, hogy beszélni akartam Sammel, így nem is húztam tovább az időt.

- Sam, most már beszélhetünk? – mondtam érdeklődve, mire ő egy nagy levegőt vett s belekezdett.

- Mit tudsz rólunk? – kérdezte.

- Nem sok mindent, viszont azt tudom, hogy alakváltók vagytok. Egyik ősötök a vámpírok elleni harc során a farkas alakot vette fel, s ezzel védelmezte a családját s a népet. Jól gondolom?

- Igen. A bevésődéről hallottál már? – folytatta, de mintha félt volna a reakciómtól.

- Nem, még sohasem. Mi az? – érdeklődtem kíváncsian. Tényleg érdekelt. Már épp elkezdte volna, mikor Jacob közbeszólt.

- Majd én – mondta, és hát nekem végül is mindegy, hogy ki meséli el. – Minden farkas miután átalakul, szert tesz egy természetfeletti adottságokra. Erő, gyors regenerálódás, fizikai gyorsaság s az átváltozás, illetve van még a bevésődés. Ha egy farkas megtalálja élete párját, a lelki társát, akkor abba bevésődik, s attól kezdve elválaszthatatlanok lesznek, legalábbis a farkas részéről. Mindenképp csak őt fogja látni. Tud élni a bevésődése nélkül, de nem lesz boldog.

- Ez romantikus – mondtam mosolyogva. – Ti megtaláltátok már a bevésődéseteket?

Sam mosolyogva bólogatott, hogy igen, majd a fiúk közül még páran ugyan így tettek. Leginkább Sethen csodálkoztam, hogy ilyen fiatalon megtalálta élete párját, de hát inkább előbb, mint soha.

- Többségünk megtalálta már. Azonban van még egy fontos dolog. Ahogy mondtam, nem mi döntjük el, hogy kibe vésődünk bele. Lehet ő akár egy öregasszony is, de lehet egy fiatal kislány is. – A hangja itt hirtelen elcsuklott.

- Mondd, hogy nem azért kell nekem ezt tudnom, mert bevésődött valamelyikőtök a lányaim egyikébe?

- De - szólalt meg Jacob. – Én bevésődtem Victoriába, de nem én akartam hidd el. El is mentem, de mikor rájöttem, hogy mi történt, akkor visszajöttem.

Szóval ezért támadt rá, mert azt hitte, hogy ezzel megfélemlítheti a lányomat. Na igen, Vic nem igazán félt semmitől.

- Én pedig Angiba - suttogta mellettem Seth, s olyan kicsire húzta össze magát félelmében, hogy megsajnáltam. Félt tőlem. Már megint féltek tőlem. Úgy ahogy a többiek is. Nem mutatták, de titkon mind féltek. Nem akarom ezt. Végre van egy hely, ahol befogadnak. Nem ronthatom el ezzel.

- Rendben – mondtam síri hangon. – Lehetne rosszabb is. De ha bármelyik lányomnak is baja esik, akkor a későbbiek során nem fogok gondolkodni azon, hogy ti mit akartok, csak viszem őket. Érthető voltam? – kérdeztem még mindig kimért hangon. A két farkas fiú hevesen bólogatott, de mosolyogtak, így én is mosolyra húztam a számat.

- Akkor már csak egy kérdésem lenne – fordult felém Sam. - A lányaid félvérek. Olyasmik, mint mi?

- Igazából igen, olyanok nagyjából. Miért? – kérdeztem érdeklődve.

- Szerinted, persze csak elméleti szinten, nem lehetséges, hogy ők is képesek a bevésődésre?

Azt hittem, hogy ott helyben szívrohamot kapok, hiszen ha ez igaz, akkor az azt jelenti, hogy az én kislányaim előbb-utóbb ott fognak hagyni engem. Azt hiszem sok volt ez nekem mára.

Edward:

Mikor megláttam őket, elfogott a félelem. Ez még Bella halálhírénél is rosszabb. Ha ők közénk fognak tartozni, akkor nekünk végünk. Átváltoztatott gyerek a legrosszabb, amit egy vámpír tehet. Átváltoztat egy kisgyereket. Erre tessék. Kettőt is átváltoztatott.

- Sziasztok – suttogta felénk.

Akkor ezek szerint tudja, hogy rossz az, amit tett, de akkor meg mégis mi értelme volt ennek? Hallom, hogy apám gondolatban azt üvölti, hogy menjen el. A többiek is mind ezt szeretnék, hogy többet ne lássák őket. Nekem csak Bella kell. Elég, ha a két kis szörny eltűnik.

- Menjünk – szólalt meg újra Bella. Hangja magabiztos volt. Olvasott a gondolatainkban. Vajon mit gondolhat most rólunk?

- Ti menjetek vissza Aróhoz – mondta Félixéknek. A hideg futkosott a hátamon, de valahogy a két lány miatt nem vettem észre. Menjenek csak. Bella olyat tett, amit mi nem tűrünk meg a családban. Menjen csak el. Minél messzebb tőlünk. Bella már mesze járt. Kezdem úgy érezni, hogy valamit nagyon elrontottunk.

- Egy rakás idióta az egész bagázs, semmi több. Nem láttok az orrotoknál tovább – kiabált velünk Heidi. – Menjünk Felix. Nem szeretem a hülyék társaságát.

Na, Heidit sem hallotta még így beszélni senki. Szerintem.

- Sajnálom, hogy ezt mondom Carlisle, de egyet kell értenem Heidivel. Vámpírok vagytok, éles, jól látó szemmel, de nem veszitek észre azt, ami az orrotok előtt van. Mondanám, hogy örültem a találkozásnak, de sajnos ez alkalommal nem így van.

Viszontlátásra. – Megfogta Heidi kezét, majd ők is bementek az erdőbe.

- Én ezt most nem értem. Miért védte a Volturi, ha egyszer ezt tették? – szólalt meg Carlisle. Mindegyikünk egyetértően válaszolt. Tényleg nem értettem. Bementünk a házba. Ki-ki a maga dolgára, de a hangulat rosszabb volt, mint Belláék érkezése előtt.

- Pénteken költözünk – hallottam apám hangját. Senkinek nem tetszett az ötlet, de ez alkalommal nem mertünk tiltakozni. A hírt követően, mindenki a saját szobájába vonult összepakolni. Alig tíz perc után, Alice-nek látomása volt Belláról vadászat közben. A hegyekben volt. Beszélnem kell vele. Alig, hogy ezt kigondoltam, már ugrottam is ki az ablakon, hogy kishúgocskám ne tudjon megakadályozni. Alig értem az erdő szélére, Bella már visszafelé tartott.

- Bella – mondta. Megállt, majd körülnézett. Engem keresett. Tudta, hogy én vagyok.

- Mit akarsz itt? – Hangja tőrként hatolt a nem dobogó szívembe. Megvet s gyűlöl minket. Csak azt nem értettem, hogy miért, hiszen ő követett el hibát. Miután biztosított arról, hogy nem fog bántani, elé álltam. Mikor megkérdezem tőle, hogy tehette, csak gúnyolódik rajtam. Ez nem az én Bellám, ő nem ilyen. Mit csináltak vele?

Lehülyéztem és a halálát kívántam. Vissza akarom kapni a régi Bellát, de persze ő még mindig úgy érzi, hogy nem tett semmi rosszat. Kiabált velem. Hát akkor én is kiabálok. Felajánlottam neki, hogy jöjjön velünk, de ő azonban nem reagált semmit. Biztosan meggondolja, hiszen ő is szeret engem. Épp elindultam volna, mikor megfogta a kezemet. Szemei villámokat szórtak, s nem sok jót ígértek számomra.

- Hülyébb vagy, mint hittem. Ők a gyerekeim a saját véremből. Nem átváltozattam őket, hanem megszültem Őket, mikor ember voltam. – Épp mondani akartam, hogy az lehetetlen, de nem adott rá lehetőséget. – Ver a szívük, meleg a testük, s emberi ételen élnek. Látszik rajtuk, hogy nem vámpírok. Ti nem hogy esélyt nem adtatok a magyarázatra, de még a saját szemeteket sem tudtátok kinyitni a félelem miatt. Szánalmasok vagytok.

Ha ez igaz, akkor hatalmas hibát követtünk el. Ha igaz, akkor együtt lehetünk újra, de ha mindez igaz, akkor Bella sosem fog nekem megbocsátani.

- Menjetek el innen, de én nem megyek veletek. Majd talán egyszer képes leszek megbocsátani azt, amit tettetek. Talán pár év múlva, majd kereslek benneteket, de most egyikőtöket sem akarom látni – mondta, s már el is futott. Utána mentem. Meg akartam magyarázni neki, hogy tévedtünk, hogy sajnáljuk.  Már majdnem beértem, mikor hirtelen befutott a farkasok területére. Ha oda vámpír lép azt megölik. Meg kell akadályoznom. Alig egy percet tétlenkedtem csak, de ez idő alatt a farkasok is odaértek. Csak azt láttam a gondolataikban, hogy meg kell ölniük a betolakodókat. Nem lehet, Bellát nem ölhetik meg pont most, hogy kiderült nem volt igazunk. Most lenne esélyem visszaszerezni.
Tűnj el innen, különben megölünk - hallottam az alfa gondolatait. Hát tényleg megölték őt is. Vissza kell mennem, lehet Alice látta mi történt. Hirtelen elindultam haza. Már messziről kiabáltam Alice nevét, hogy mikor beérek, a nappaliban legyen.

- Alice, láttál valamit? Kérlek, mondd, hogy láttál valamit – rimánkodok neki, amint belépek, de ő csak sír, és rázza a fejét. Ebből rájöttem, hogy csak a jelenetet látta, ami köztem s Bella között történt.

- Hibáztunk. Miattam lehet, hogy meg is halt – szidtam magamat, s a sírás fojtogatott. Most igazán jól jött volna, ha tényleg tudok sírni. Mindent kiadtam volna magamból. Minden fájdalmat, keserűséget.

- Sajnálom, az én hibám volt. Jobban kellett volna figyelnem.

- Menjünk el innen, nem bírok ebben a házban élni – suttogtam magam elé. Majd felrohantam az emeletre összepakolni. A többiek is így tettek. Ez a nap volt életünk talán legrosszabb napja.

Két nap múlva elhagytuk Forksot azzal a szándékkal, hogy soha többet nem jövünk ide vissza. Egyikünk sem.

8. fejezet

Sziasztok. Sajnálom, hogy késtem. Csütörtökre ígértem s most szombat van.Remélem a fejezet majd kárpótol érte. Jó olvasást s a véleményeteket továbbra is várom.

Csalódások s remények.

Talán soha életemben nem izgultam még ennyire. A percek olyan lassan mentek, hogy nem egyszer azt hittem megállt körülöttem az idő. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ennyire feszült. Ám nem csak én voltam ezzel így. Kis családom is tűkön ült. Alice szinte felrobbant, mert nem látta kik jönnek még, így nem tudtunk felkészülni. Nem akartam mondani, de ha Alice nem lát valamit, akkor az a valami vagy egyáltalán nincs ott, vagy már meghalt. Ha most tudtam volna, szerintem már rég kitéptem volna az összes hajamat persze szálanként. Az sem lett volna rosszabb, mint ez a várakozás. Persze Jasper mellettem már teljesen készen volt. Nem egyszer szólt már rám, hogy hagyjam abba, vagy menjek a közeléből, mert szó szerint megbolondul, ha ez így megy tovább. Igazából meg tudom érteni. Nem elég hogy saját maga is aggódik, akkor még ott van a család is, és persze én állok a piramis tetején. Ki más? A hangulatváltozásaim már szinte engem is kiakasztottak.

- Mennyi idő még? – hirtelen fordultam kishúgom felé.  Gondolatait nem láttam. Jobban mondva azt még most is Jasper töltötte ki. Eszméletlen, hogy mennyire szeretik egymást. Ha most Bella itt lenne, de hisz épp ez a baj, hogy nincs itt. Tényleg meg fogok őrülni.

- Alice? Hallasz? – szóltam újra, mert még mindig Jasperért aggódott, ám most már észrevette, hogy neki beszélek.

- Mit kérdeztél? – kérdezte igen fakó hangon.

- Mennyi idő még? Mikor érnek ide? – kezdett felhúzni. Nem értem, hogy nem hallja meg, hogy neki beszélnek, de hát Alice-ről van szó.

- Alig 2 perc – szólt megdöbbenten. – Sokkal gyorsabban haladnak, mint előtte.  Talán ki kellene mennünk a ház elé.

- Valóban – szólalt meg apám. – Ideje megtudnunk, miért vannak itt.

Feszülten síri csendben vonultunk ki a vendégeink elé. Vártunk. Vártam és reménykedtem abban, hogy nem Bella miatt jönnek, vagy ha igen, akkor legalább valami kevésbé rossz hírt hozzanak, mint a halálát. Alice visszafelé számolta az időt, fejben s hangosan egyaránt.

- 5… 4… - Emmett közelebb húzta magához Rose-t s megcsókolta.

- 3… - Carlisle Esme elé lépett, hogy szerelmét bármikor védeni tudja.

- 2 … - Jasper szintén Alice elé lépett s támadó állásba állt.

- 1 – suttogta Alice az utolsó számot.

Ezt követően pedig 5 alak tűnt fel a színen. Lemerevedtem szó szerint…

Bella:

A repülőút hosszú s unalmas volt. Azt hittem sosem érünk már haza, na meg persze a lányok is rátettek egy lapáttal. Csecsemők voltak, mikor először repültem velük. Emlékeztek ugyan rá, de halványan, így most minden energiájukat arra fordították, hogy mindent feltérképezzenek. Heidi és Félix persze csak nevetett rajtuk, de hát mit is vártam volna, én vagyok az anyjuk, nekem kell őket nevelnem.  Eddig is nekem kellett volna. Annyi mindenről lemaradtam, de ezentúl másképp lesz. Nem engedem el őket magam mellől. Most, hogy Derek nincsen, talán nyugodtabb lesz minden egy darabig. Bízom benne, hogy a románok nem fognak emiatt ránk küldeni senkit sem. Ha kitagadták őt, akkor nem lehet nekik olyan fontos, hogy engem megöljenek.

-  Kérem az utasokat, kössék be öveiket. Hamarosan landolunk – hallottam a bemondóból. Rögtön a lányokra néztem, de ők már a helyükön ültek. Olyan nagyok lettek és szépek.

A landolás után nem kölcsönöztünk ki autót. Úgy gondoltam, hogy a lányok miatt, amúgy sem tudnék nyugodtan vezetni, így az eredeti tervünk helyett gyalog, vagyis futva indultunk el a Cullenékhez s az én Edwardomhoz. Gyorsan haladtunk, s a lányok is jól bírták az ütemet. Alig fél óra alatt már a Forksi erdőben voltunk.  Derekkel való harcunk nyomai még most is frissnek tűntek. Akkor körülnéztem ugyan, de nem láttam, hogy ekkora kárt okoztam volna. Az erdő majdnem negyede elpusztult, pedig a Forksi erdőre azt mondják végtelen.

- Bella… - állt meg hirtelen Heidi. Szomorúan nézett rám. Tudta, hogy ez az én művem. Szégyelltem magam, hogy ismételten elvesztettem az önuralmamat. Legutóbb mikor így jártam ő is ott volt. Nem sokon múlott, hogy nem öltem meg őt.  Még most is szégyellem magam. Alig voltam pár hónapos, mikor Heidivel vadászni mentünk. Győzködött arról, hogy milyen jó lenne, ha összeállnék Demetrivel. Nekem kevésbé tetszett az ötlet. Nem volt vele személy szerint semmi gondom, mégis tudtam, hogy nekem nem Ő kell. Most már értem miért is. Akkor este ezen összekaptunk Heidivel. Kis apróság volt. Ma már nevetséges is, de akkor a hihetetlen önuralmam semmivé lett. Egy egész erdőt gyújtottam fel, mégis az ottani kár fele akkora sem volt, mint az itteni. Félve néztem barátnőmre. Láttam, hogy elsápad. Neki is az az este jutott az eszébe. Nem kellett beleolvasnom a gondolataiba, az nélkül is jól tudtam, hogy fél tőlem.

- Menjünk – szólaltam meg halkan. Nem akartam emlékezni, de sajnos elkerülhetetlen volt.

- Anya, mi történt itt? – kérdezte Angi, én pedig olyan mérges vagy inkább rémült szemekkel nézhettem rá, hogy szegényem megijedt. Pityeregni kezdett.

- Ne haragudj kicsim. Sajnálom – morogtam bele az ölelésébe. - Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj anya –mondta szinte már nevetve, ami engem is mosolyra késztetett.

Halványan rámosolyogtam, majd intettem nekik, hogy menjünk tovább. Kezdtem azt hinni, hogy nálam rosszabb anya nincs a világon. Nem elég, hogy magukra hagyom a gyerekeimet, most meg még rajtuk is töltöm ki a dühömet. Össze kell szednem magamat, ha azt akarom, hogy minden megváltozzon a jövőben. S ha rajtam múlik meg is fog. Boldog család leszünk. A Cullenékkel együtt.

- Minden rendbe jön – suttogtam magam elé. A legrosszabb pedig az, hogy mindezt el is hiszem. Reménykedek. Két méterrel a föld felett állok, s bármikor lezuhanhatok.

- Megérkeztünk – halottam Felix hangját előttem. A gyomrom fele akkorára zsugorodott. Izgultam, hogy mit fognak szólni. Gyűlölnek-e mert eltűntem, vagy azért, amit tettem. Képesek lesznek-e befogadni a lányokat. Féltem. Ránéztem a lányokra. Láttam rajtuk, hogy izgulnak, de a szemük boldogan csillogott. Elmosolyodtam, s figyelmemet az előttem álló család felé fordítottam.

- Sziasztok – suttogtam halkan. Nem tudom, hogy hallották-e, hiszen csak álltak ott, mint egy fadarab, bár esetünkben inkább szikla. Carlisle szemében rettegést láttam, pedig ő soha semmitől nem félt, vagy legalább is nem mutatta. Most mégis. Nem értettem, hiszen nem történt olyan nagy baj. Persze a lányok különlegesek, de nem egyedüliek. Arónak hála több hasonló fél vámpírral találkoztam, így sok információt tudtam meg fejlődésükkel kapcsolatban.

„Gyerekeket változtattattál át? Te nem vagy normális.” – Carlisle szinte ordított gondolatban s annak ellenére, hogy a pajzsomat felhúztam, így is hallottam őket.

Szólásra nyitottam a számat, de Carlias folytatta.

„Tűnjetek innen. Most!”

Elzavar minket, s még csak meg sem engedi a magyarázatot. A többiek szemében ugyanazt a rettegést láttam. Féltek tőlem. Jobban mondva a gyerekeimtől. Kiléptem a saját fizikai pajzsomon kívülre, gyerekeimet pedig továbbra is bent tartva. A gondolataikat figyeltem. Mindegyiküktől ugyanazt halottam. Még Edwardtól is. Igaz, hogy ő nem akart engem elzavarni, de a gyerekeimet igen. Még csak esélyt sem adtak arra, hogy elmondjam kik ők. Csalódtam bennük. Úgy, ahogy még senkiben sem.

- Menjünk – szóltam a lányoknak olyan magabiztosan, amennyire csak tőlem tellett. Mindketten érdeklődve néztek rám, de bólintottak. Félix és Heide felé fordultam.

- Ti meg menjetek vissza Aróhoz. – Láttam, hogy Heidi tiltakozni akar, de nemlegesen ráztam a fejemet, hogy ne tegye. Odaléptem a lányokhoz, megfogtam a kezüket, s elindultunk vissza az erdőbe. Senki nem mozdult. Senki nem kérte, hogy maradj s magyarázd el kik ők. Egyszerűen csak tűnj el innen. Ezt akarták. Hát rendben. Ha nem kellek nekik, akkor viszlát. Mondanám, hogy nem fáj, de nagyon is fájt.

- Futás lányok. – Minél messzebb akarok lenni innen. Nem kérdeztek, csak tették, amit mondtam. Ezt szerettem bennük. Egy ideje már haladtuk, mikor egyszer csak Vic megállt s rám nézett.

- Éhes vagyok anya – szólt olyan magabiztos hangon, hogy mosolyognom kellett. Nem is kellenek nekem a Cullenék, itt vannak nekem ők. Meg leszünk mi.
- Én is – szólt meg másik oldalamon Angi is.
- Hát akkor vadásszunk – feleltem nevetve. Körbeszagoltam, hogy érezzem milyen állatok vannak itt. Pár szarvast s kisebb állatot éreztem. Az pont jó.
- Nos, akkor lányok irány vadászni. – Alig, hogy ezt kimondtam mindkettő megindult. Futottam utánuk, hogy segítsek, ha valami baj lenne, de hát rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan kicsik már a lányok. Több mind egy éve annak, hogy megszülettek, és már egy öt éves kislány szintjén állnak. Elképezető, de tudtam, hogy pár év múlva megállnak a fejlődésben, és ők is teljes vámpírok lesznek. A szervezetük ez idő alatt, minden emberi, jobban mondva élő részt átalakít. Igazából olyan, mint az átváltozás, csak évek alatt megy végbe fájdalom nélkül. Azonban van, ami nem fog változni. Az én kislányaim nem mérgezőek, s nem is lesznek azok, illetve a bőrük olyan ellenálló lesz, mint amilyen nekem, viszont melegebb lesz. Nem sokkal, de melegebb. A szívük s a belső szervezeteik nem fognak működni, úgy ahogy egy normális vámpírnál. Különlegesek lesznek, gyönyörűek.

Ismét a levegőbe szimatoltam. A lányok arrébb mentek. Elindultam feléjük, nehogy bajba keveredjenek. Azonban, ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, érzetem, hogy már is megtörtént a baj. A levegőt orrfacsaró bűz töltötte be. Az alakváltók. A lányok átmentek az ő területükre vadászni. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam. Két kislány nem tud semmit sem tenni ellenük. Azok a dögök simán megölik Őket.  Egyre erősebben érzetem a szagukat a farkasoknak. Rettegtem, hogy bántják Őket, csak azért mert én egy percre nem figyeltem oda. Megláttam a lányokat alig 20 méterre előttem. Egy kisebb tisztáson álltak. A fák körül halk, de agresszív morgásokat halottam. Kevesebben voltak, mint előző találkozásunkkor, de nem adok nekik öt perc időt, s mind itt lesznek. A pajzsomat, amint megérkeztem a lányokhoz, felhúztam. Hallani akartam őket, de ha kilépek a pajzsból, mint a Cullenéknél, akkor kevésbé erős az ellenállásom, s a lányok is veszélyben lesznek. Nem, nem ér annyit a gondolatuk. Hiszen, ha támadnak, akkor így is úgy is látni fogom.   

Hirtelen egy kisebb farkas lépett ki a fák közül. Fiatalabbnak tűnt a többieknél. Aranybarna volt és nagyon szép. A szemében nem láttam támadási szándékot mégis a lányaim elé léptem, s támadó állásba álltam. Mit akarhat? Nem engedem, hogy közelebb jöjjön. Míg én a farkast figyeltem, nem vettem észre, hogy Angi kilép a pajzsomból. Futásnak indult a farkas felé, majd a nyakába ugrott. A farkas nem mozdult, nem bántotta sőt, mint egy kölyökkutya, úgy csóválta a farkát. Kikerekedett szemekkel néztem őket, majd szép lassan leengedtem a pajzsot. Nem hittem volna, hogy Ők fogják elfogadni a lányaimat. Azok, akiket arra teremtettek, hogy megöljenek bennünket, vámpírokat. A farkas egyszer csak a földre dobta magát, s nekiállt játszani Angival. Annyira ironikusnak tűnt ez az egész, hogy hangosan felnevettem. Hirtelen Vic is kilépett mellőlem, s megindult a farkas felé. Őt is barátságosan fogatta az alakváltó, de Angival valahogy másképp viselkedett. 

Egyszer csak lépteket hallottam meg. Az erdőből kilépett egy idősebb, olyan 30 év körüli indián.
- Sam vagyok. A farkasok vezére. Mit kerestek itt? – A hangvétele nem sok jót ígért, de valahogy mégis megfogott.
- Vadásztunk, de a lányok elfutottak, s itt kötöttek ki – feleltem nyugodtan.
- Vámpírok, de mégsem azok. Kik Ők s te kijük vagy? Úgy védelmezed őket, mintha az anyjuk lennél, de az lehetetlen.
- Valóban az anyjuk vagyok. Biológiailag is. – Láttam, hogy meglepődött, de nem szólt közbe. Kíváncsian hallgatott. Ezt vártam volna Cullenéktől is és tessék, a farkasoktól kapom meg. Kissé ironikus. – Tizennyolc évesen szültem őket emberként. Az apjuk vámpír volt. A megszületésük után átváltoztatott, mert különben belehaltam volna, bár így sem sokon múlott.
- És ő hol van? Nem láttuk még – kérdezte érdeklődve.
- Halott. Én öltem meg – mondtam ki minden megbánás nélkül.
- Miért?
- Mert őrült volt, s a lányokat akarta – néztem rá mérgesen, mire ő csak bólintott egyet.
- Előjöhettek mindannyian. Ember alakban. Te is Jacob – szólt meg a végén már mérgesen. – Nem érdekel. Gyere. – folytatta, majd ismét felém fordult. – Hogy-hogy nem a Cullenéknél vagytok?
- Elzavartak minket – suttogtam. – Mind azt akarták, hogy menjünk el, vagy legalábbis a lányok mindenképpen. – A hangom fájdalmasan csengett.
- Ezen csodálkozom, de nem az én dolgom. Ha akartok, itt maradhattok, de csak ti hárman. Biztos vagyok benne, hogy ti nem okoztok gondot, s ha jól sejtem Cullenékkel sem akartok találkozni mostanában. Amúgy meg Seth igen megkedvelte a lányodat. Nem engedné el őt – mondta mosolyogva, ami az ő arcán kissé furcsán hatott.
- Köszönöm, de azt hiszem jobb, ha elmegyünk, hiszen itt nem tudnánk hol lakni, s a lányoknak aludniuk s enniük is kell. Emberi ételt.
- Emberi ételt esznek? – csodálkozott rajta. – Amúgy van egy szabad lakás a rezervátumban, ha érdekel. Nem nagy s nem is valami modern, de aludni s étkezni lehet benne.
- Miért segítesz? Hiszen vámpírok vagyunk – kérdeztem csodálkozva. Tényleg nem értettem. Miért segít nekem a farkas falka, ha mi vagyunk nekik a veszély? Sőt, még azt is engedi, hogy itt éljünk. Ez már abszurd.
- Majd ha a lányok nem lesznek itt, elmondom – mondta, majd az erdő felé fordult. - Gyertek már elő. Egyik sem harap.
Hirtelen több fiatal fiú és egy lány jött ki az erdőből. A fiúk csak egy farmert vagy rövidnadrágot viseltek. A lány pedig egy ujjatlan topban és szintén rövidnadrágban volt. Azonban volt egy, amelyik farkas alakban jött ki.
- Jacob, hagyd már ezt. Nem bántanak – szólt rá Sam, mire az én kicsi lányom, Victorira, felkapta a fejét s megindult a morgó farkas felé nevetve. Jacobnak nevezett állat tovább morgott. A fogait csikorgatta, miközben Vic csak ment felé mosollyal az arcán. A farkas egyszer csak megindult, s a lányom felé ugrott vicsorítva. Nem tudom, képes-e egy vámpír szívinfarktust kapni, de én igen közel álltam hozzá…