9. fejezet

Sziasztok. Úgy terveztem, hogy hetente 2 fejezetet töltök fel, s ez így is lesz igaz. Tudom, hogy már majdnem vége a hétnek, de azért fogadjátok sok szeretettel a következő részt. Jó szórakozást s a véleményeteket izgatottan várom.

Viszlát Forks!

- Jacob, hagyd már ezt. Nem bántanak – szólt rá Sam, mire az én kicsi lányom, Victoria felkapta a fejét s megindult a morgó farkas felé nevetve. Jacobnak nevezett állat tovább morgott. A fogait csikorgatta, miközben Vic csak ment felé mosollyal az arcán. A farkas egyszer csak megindult, s a lányom felé ugrott vicsorítva. Nem tudom, képes-e egy vámpír szívinfarktust kapni, de én igen közel álltam hozzá…

 A kislányom a farkas két mellső lába között feküdt, az pedig tovább morgott rá. Vic jelét sem mutatta annak, hogy megijedt volna, sőt kifejezetten élvezte a helyzetet. Nevetett továbbra is. Épp indultam volna feléjük, mikor Jacob felemelkedett, s elfutott vissza az erdőbe. Furcsa egy jelenet volt. A másik farkas, aki eddig Angival játszott, most hirtelen vonyítás szerű hangot adott ki, mintha nevetett volna. Komolyan már semmit sem értettem.

Ránézetem Samre, de csak a szemöldökét ráncolta. Ő tudta, hogy mi volt ez és én tudni akarom. Már meg akartam kérdezni, mikor a farkas Angi mellől felugrott s az erdőbe ment. Lányom azon nyomban utána akart menni, de szerencsére egy fiú lépett ki a bokorból, Angi pedig egyenesen az ölébe ugrott, így megint a földön kötöttek ki. Nem értettem semmit. Miért ragaszkodik a lányom a farkashoz, s a farkas miért ragaszkodik ennyire hozzá? Vicre néztem. Még mindig ott ült a földön, ahova az előbb került, s szája vészesen lefelé állt. Az erdőt leste. Valószínűleg ő is várta vissza a farkast, de az nem jött. Odamentem hozzá s felvettem. Szorosan bújt hozzám, s pityeregni kezdett.

- Sam… - akartam kérdezni, de ő leintett azzal, hogy majd később. Szóval ez is olyan, amit a lányok előtt nem lehet. Tiszta rejtély ez a hely, de egyre jobban tetszik. Bárcsak a Cullenék is így viselkedtek volna velünk, akkor nem lett volna semmi baj. Nem értem őket, hiszen én végighallgattam volna a másik felet, ha valami ilyesmi történik. De már mindegy is.

- Sam, még mindig áll az ajánlatod? – fordultam a vezér felé. Furcsán nézett rám. Körülbelül úgy, mintha egy nem százas emberre nézne.

- Persze, de most már semmiképp sem tudnátok elmenni – felelte. Nem kérdezni, hallgatni taktikát választottam, mert már megint fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Megmutatom, hogy merre kell menni – lépett mellém egy tizenöt-tizenhat év körüli fiú. Az, aki Angit tartotta a kezében. – Amúgy Seth vagyok. Örülök, hogy megismertelek. Na, akkor mehetünk?

- Igen – motyogtam magam elé. Nekem ez még akkor is sok volt. Elindultunk az erdőben a rezervátum felé. Pár perce mentünk csak, mikor feltűnt mellettünk az a farkas, amelyik Vicre támadt. Elöntött a düh. A lányom elé léptem, hogy még véletlenül se bánthassa.

Ám most úgy nézett ki, mint aki megbékélt velünk. Hirtelen Vic kiugrott mögülem, s már a farkas nyakában csimpaszkodott. Már kezdett elegem lenni belőle, hogy ha én meg akarom őket védeni, ők mindig megnehezítik a dolgomat. Durcásan felfújtam az orromat, de azért szemem sarkából figyeltem őket. Seth-ben már megbíztam valahogy, de Jacob még idegesített. Vic úgy ült a hátán, mint a lovakon szoktak. Kicsit vicces volt a látvány, hogy egy apró kislány, mint ő, egy hatalmas farkasnak a hátán ül. De hát az én lányaim sem éppen átlagosak. Pár perc séta után egy rétre értünk, ahol több ház is állt. Nem voltak nagyok. Többsége igen rozzant volt, ennek ellenére otthonosan néztek ki. Nagyon tetszett, és ahogy elnéztem a lányok is odavoltak érte. Itt azt hiszem, hogy el tudnánk élni, akár éveken keresztül is, hiszen ők tudják a titkot.

- Ez lesz az. Nyugodtan átalakíthatjátok, hiszen már évek óta itt áll, amúgy is ráfér egy kis festés is, de egyébként be van rendezve. Ha átalakítjátok, abban meg mi is segítünk majd nektek. Jobban mondva neked.

- Köszönöm. Ha nem gond, akkor most szeretnék beszélni a lányokkal hat szem között.

- Persze, semmi akadálya. Úgy egy óra múlva majd gyere ki. Tűzrakás lesz, s Sam szerintem beszélni szeretne veled.

- Anya, mehetünk mi is? – kérdezte Vic a farkas hátáról. Ránéztem Sethre, aki mosolyogva bólintott.

- Persze, de sokáig nem, hiszen aludnotok is kell – nézett szigorúan a lányokra, miközben a farkas is igenlően bólogatott. Mosolyognom kellett rajtuk. Olyanok voltak, mintha már ezer éve ismernék egymást.

Hirtelen kaparni kezdett a torkom. Körbenéztem. Akkor jutott el a tudatomig, hogy hiába tudják, hogy kik vagyunk, attól ők még emberek, s a vérük hívogatni fog. Sürgősen el kell mennem vadászni, s ezentúl mikor csak lehetséges minden alkalommal. A lányokat ez nem zavarja, hiszen félig emberek, de nekem más.

- Tudnátok vigyázni a lányokra? – kérdeztem a maradék levegőmmel a tüdőmben.

Furcsán néztek rám, de szerintem megérették mit is akarok mondani. Jacob reagált először. Bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy menjek csak.

- Sietek vissza. Most úgy este hét körül lehet. Ha igyekszem, akkor tízre még vissza is érek – mondtam, majd elindultam ki a rezervátum területéről, hiszen ha már itt lakhatok, annyi tisztesség van bennem, hogy nem vadászok a területükön. A hegyek felé mentem. Egy óra alatt értem oda. Szerencsém volt, mert nem messze tőlem éreztem egy hegyi oroszlán illatát. Közelebb lopakodtam hozzá s elkaptam. Alig fél óra alatt végeztem, majd visszafelé indultam. Örültem, mert így még hamarabb is érek majd vissza. Arra viszont nem számítottam, hogy olyan emberbe botlok, akire legkevésbé sem vágyom.

- Bella – hirtelen álltam meg s néztem körül. Nem láttam senkit, de tudtam, hogy ki beszél. A hangját ezer közül is felismertem volna. Gondolhattam volna, hogy itt megtalálnak. A pajzsom nem védett Alice ellen.

- Mit akarsz itt? – Nem volt kedvem vele társalogni. Csalódtam benne akkorát, mint még eddig senkiben.

- Beszélgetni – felelte, de még mindig nem tudtam pontosan, hogy honnan.

- Ahhoz elő kell jönnöd – mondtam, de már kezdett felhúzni.

- Ígérd meg, hogy nem bántasz. – Úristen, de alamuszi egy alak. Hova lett az-az Edward, akiért oda voltam.

- Nem bántalak. – Csak megvetlek, de rendesen.

- Tudom, csak érzem, hogy csalódtál bennünk – szólalt meg most már alig egy méterre mögöttem.

- Mégis mit vártál? – kérdeztem gúnyosan.

- Hogy tehetted? – Csalódott hangon beszélt, s láttam rajta, hogy szomorú. Nem értettem őt. Most komolyan azt kérdezte, hogy hogyan szülhettem meg a saját gyerekeimet? Hiszen ez teljesen abszurd dolog. Persze, hogy megszültem Őket. Ők az életemnél is fontosabbak.

- Egyszerűen. Nem volt fájdalmas, de minden percét élveztem – mondtam neki gúnyos hangon.

- Egy őrült vagy. Meg kellene halnod. – Ez volt az a perc, amikor azt mondtam, hogy ez már sok.

- Mégis mit képzelsz te magadról? Nem vagyok neked senkid sem. Egyetlen lehetőséget sem adtatok arra, hogy megmagyarázzam kik ők nekem.  Ők számomra az életemnél is fontosabbak.

- Akkor sem változtathattad volna át őket – ordított már ő is. Meglepődtem. Mit ért az alatt, hogy átváltoztattam. Komolyan azt hitték, hogy teljes vámpírok? De hiszen látszik rajtuk, hogy nem azok.

- Két nap múlva tovább megyünk. Ha jönni akarsz, akkor te jöhetsz velünk, de azokat a korcsokat nem hozhatod, csak bajt hoznak ránk. Egyszer már kitört a háború az ilyenek miatt.

És ebben a pillanatban jutott el a tudatomig, hogy mit is értet átváltoztatás alatt.

- Hülyébb vagy, mint hittem – szólaltam meg gúnyos, lesajnáló hangon. Már menni akart, mikor megfogtam a kezét. – Ők a gyerekeim a saját véremből. Nem átváltozattam őket, hanem megszültem Őket, mikor ember voltam. – Láttam rajta, hogy szólni akar, de engem nem érdekelt. – Ver a szívük, meleg a testük, s emberi ételen élnek. Látszik rajtuk, hogy nem vámpírok. Ti esélyt sem adtatok a magyarázatra, de még a saját szemeteket sem tudtátok kinyitni a félelem miatt. Szánalmasok vagytok.

Láttam rajta, hogy eljutott a tudatáig minden információ. Kezdtem megsajnálni, de nem lehetek gyenge. Többet nem menekülök, s nem hagyom egyedül a lányaimat.

- Menjetek el innen, de én nem megyek veletek. Majd talán egyszer képes leszek megbocsátani azt, amit tettetek. Talán pár év múlva, majd kereslek benneteket, de most egyikőtöket sem akarom látni – mondtam, azzal hátat fordítottam neki, s elindultam vissza a lányokhoz. Hallottam, hogy jön utánam, de tudtam, hogy ha bemegyek a rezervátum területére, akkor nem fog tudni elkapni. Így is lett. Ő megállt. Hallottam a gondolatait, amiben azt üvölti, hogy meg fognak ölni a farkasok, de én tudtam, hogy nem így lesz. Hirtelen álltam meg. Be akart jönni a területükre Ő is, ezt viszont nem engedhetem meg. Mielőtt azonban elindultam felé, láttam, hogy a farkasok már oda is értek. Nem engedték neki. Ő pedig biztos volt benne, hogy engem már megöltek. Szerencsére Sam ügyesen terelte a gondolatait, így eszébe sem jutott Edwardnak, hogy én itt lehetek, s itt élhetek a lányimmal s velük. Feladta a harcot. Láttam s halottam is. Úgy gondolja, hogy már halott vagyok. Hát igen, még egy pont a feketelistára. Szinte már nevetnem kellett azon, hogy ha tényleg ennyire szeretett, miért adott fel mindent. Hiszen jöhetett volna ő is velünk, de nem akart. Megint sikerült lehangolnia.

Logó orral indultam vissza a lányokhoz, ám amikor a közelükbe értem, mosolygós álarcot vettem fel. Mind a tábortűz körül ültek. Seth ölében Angi ült, Jacobéban pedig Vic.

- Anya – nézett fel csillogó szemekkel Angi.

- Ti miért nem alszotok már? – kérdeztem, s megrovóan a két fiú felé fordultam.

- Meg akartunk várni – mondta csilingelő hangon Vic.

- Nos, most már itt vagyok, úgyhogy irány az ágy. Holnap sok dolgunk lesz.

- Mi? – kérdezték egyszerre izgatottan.

- Hát kicsit kipofozzuk a házat. Rendben? Szépen kifestjük és kitakarítjuk, holnapután meg elmegyünk vásárolni. Na, jó lesz? – kérdeztem mosolyogva, mire mindkét lány a nyakamban kötött ki, én meg velük együtt a földön. Sikerült felvidítaniuk.

- Na, irány az ágy – tápászkodtunk fel mindannyian. A lányok még odafutottak a fiúkhoz jó éjszakát kívánni. Vic még egy puszit is nyomott Jacob arcára, akinek ennek hatására levakarhatatlan vigyor jelent meg az arcán.

Ezt követően a lányok mellém sétáltak, majd elindultunk az új otthonunk felé. Gyorsan megmosdattam őket, majd elmentek lefeküdni. Alig pár perc alatt már aludtak is, így visszamentem a táborhoz. Szerencsére a ház közel volt, így ráláthattam, hogyha a lányoknak kell valami, akkor ott lehessek mellettük. Hosszú nap volt s fárasztó, így kissé bágyadtan ültem le a fiúk közé. Eszembe jutott, hogy beszélni akartam Sammel, így nem is húztam tovább az időt.

- Sam, most már beszélhetünk? – mondtam érdeklődve, mire ő egy nagy levegőt vett s belekezdett.

- Mit tudsz rólunk? – kérdezte.

- Nem sok mindent, viszont azt tudom, hogy alakváltók vagytok. Egyik ősötök a vámpírok elleni harc során a farkas alakot vette fel, s ezzel védelmezte a családját s a népet. Jól gondolom?

- Igen. A bevésődéről hallottál már? – folytatta, de mintha félt volna a reakciómtól.

- Nem, még sohasem. Mi az? – érdeklődtem kíváncsian. Tényleg érdekelt. Már épp elkezdte volna, mikor Jacob közbeszólt.

- Majd én – mondta, és hát nekem végül is mindegy, hogy ki meséli el. – Minden farkas miután átalakul, szert tesz egy természetfeletti adottságokra. Erő, gyors regenerálódás, fizikai gyorsaság s az átváltozás, illetve van még a bevésődés. Ha egy farkas megtalálja élete párját, a lelki társát, akkor abba bevésődik, s attól kezdve elválaszthatatlanok lesznek, legalábbis a farkas részéről. Mindenképp csak őt fogja látni. Tud élni a bevésődése nélkül, de nem lesz boldog.

- Ez romantikus – mondtam mosolyogva. – Ti megtaláltátok már a bevésődéseteket?

Sam mosolyogva bólogatott, hogy igen, majd a fiúk közül még páran ugyan így tettek. Leginkább Sethen csodálkoztam, hogy ilyen fiatalon megtalálta élete párját, de hát inkább előbb, mint soha.

- Többségünk megtalálta már. Azonban van még egy fontos dolog. Ahogy mondtam, nem mi döntjük el, hogy kibe vésődünk bele. Lehet ő akár egy öregasszony is, de lehet egy fiatal kislány is. – A hangja itt hirtelen elcsuklott.

- Mondd, hogy nem azért kell nekem ezt tudnom, mert bevésődött valamelyikőtök a lányaim egyikébe?

- De - szólalt meg Jacob. – Én bevésődtem Victoriába, de nem én akartam hidd el. El is mentem, de mikor rájöttem, hogy mi történt, akkor visszajöttem.

Szóval ezért támadt rá, mert azt hitte, hogy ezzel megfélemlítheti a lányomat. Na igen, Vic nem igazán félt semmitől.

- Én pedig Angiba - suttogta mellettem Seth, s olyan kicsire húzta össze magát félelmében, hogy megsajnáltam. Félt tőlem. Már megint féltek tőlem. Úgy ahogy a többiek is. Nem mutatták, de titkon mind féltek. Nem akarom ezt. Végre van egy hely, ahol befogadnak. Nem ronthatom el ezzel.

- Rendben – mondtam síri hangon. – Lehetne rosszabb is. De ha bármelyik lányomnak is baja esik, akkor a későbbiek során nem fogok gondolkodni azon, hogy ti mit akartok, csak viszem őket. Érthető voltam? – kérdeztem még mindig kimért hangon. A két farkas fiú hevesen bólogatott, de mosolyogtak, így én is mosolyra húztam a számat.

- Akkor már csak egy kérdésem lenne – fordult felém Sam. - A lányaid félvérek. Olyasmik, mint mi?

- Igazából igen, olyanok nagyjából. Miért? – kérdeztem érdeklődve.

- Szerinted, persze csak elméleti szinten, nem lehetséges, hogy ők is képesek a bevésődésre?

Azt hittem, hogy ott helyben szívrohamot kapok, hiszen ha ez igaz, akkor az azt jelenti, hogy az én kislányaim előbb-utóbb ott fognak hagyni engem. Azt hiszem sok volt ez nekem mára.

Edward:

Mikor megláttam őket, elfogott a félelem. Ez még Bella halálhírénél is rosszabb. Ha ők közénk fognak tartozni, akkor nekünk végünk. Átváltoztatott gyerek a legrosszabb, amit egy vámpír tehet. Átváltoztat egy kisgyereket. Erre tessék. Kettőt is átváltoztatott.

- Sziasztok – suttogta felénk.

Akkor ezek szerint tudja, hogy rossz az, amit tett, de akkor meg mégis mi értelme volt ennek? Hallom, hogy apám gondolatban azt üvölti, hogy menjen el. A többiek is mind ezt szeretnék, hogy többet ne lássák őket. Nekem csak Bella kell. Elég, ha a két kis szörny eltűnik.

- Menjünk – szólalt meg újra Bella. Hangja magabiztos volt. Olvasott a gondolatainkban. Vajon mit gondolhat most rólunk?

- Ti menjetek vissza Aróhoz – mondta Félixéknek. A hideg futkosott a hátamon, de valahogy a két lány miatt nem vettem észre. Menjenek csak. Bella olyat tett, amit mi nem tűrünk meg a családban. Menjen csak el. Minél messzebb tőlünk. Bella már mesze járt. Kezdem úgy érezni, hogy valamit nagyon elrontottunk.

- Egy rakás idióta az egész bagázs, semmi több. Nem láttok az orrotoknál tovább – kiabált velünk Heidi. – Menjünk Felix. Nem szeretem a hülyék társaságát.

Na, Heidit sem hallotta még így beszélni senki. Szerintem.

- Sajnálom, hogy ezt mondom Carlisle, de egyet kell értenem Heidivel. Vámpírok vagytok, éles, jól látó szemmel, de nem veszitek észre azt, ami az orrotok előtt van. Mondanám, hogy örültem a találkozásnak, de sajnos ez alkalommal nem így van.

Viszontlátásra. – Megfogta Heidi kezét, majd ők is bementek az erdőbe.

- Én ezt most nem értem. Miért védte a Volturi, ha egyszer ezt tették? – szólalt meg Carlisle. Mindegyikünk egyetértően válaszolt. Tényleg nem értettem. Bementünk a házba. Ki-ki a maga dolgára, de a hangulat rosszabb volt, mint Belláék érkezése előtt.

- Pénteken költözünk – hallottam apám hangját. Senkinek nem tetszett az ötlet, de ez alkalommal nem mertünk tiltakozni. A hírt követően, mindenki a saját szobájába vonult összepakolni. Alig tíz perc után, Alice-nek látomása volt Belláról vadászat közben. A hegyekben volt. Beszélnem kell vele. Alig, hogy ezt kigondoltam, már ugrottam is ki az ablakon, hogy kishúgocskám ne tudjon megakadályozni. Alig értem az erdő szélére, Bella már visszafelé tartott.

- Bella – mondta. Megállt, majd körülnézett. Engem keresett. Tudta, hogy én vagyok.

- Mit akarsz itt? – Hangja tőrként hatolt a nem dobogó szívembe. Megvet s gyűlöl minket. Csak azt nem értettem, hogy miért, hiszen ő követett el hibát. Miután biztosított arról, hogy nem fog bántani, elé álltam. Mikor megkérdezem tőle, hogy tehette, csak gúnyolódik rajtam. Ez nem az én Bellám, ő nem ilyen. Mit csináltak vele?

Lehülyéztem és a halálát kívántam. Vissza akarom kapni a régi Bellát, de persze ő még mindig úgy érzi, hogy nem tett semmi rosszat. Kiabált velem. Hát akkor én is kiabálok. Felajánlottam neki, hogy jöjjön velünk, de ő azonban nem reagált semmit. Biztosan meggondolja, hiszen ő is szeret engem. Épp elindultam volna, mikor megfogta a kezemet. Szemei villámokat szórtak, s nem sok jót ígértek számomra.

- Hülyébb vagy, mint hittem. Ők a gyerekeim a saját véremből. Nem átváltozattam őket, hanem megszültem Őket, mikor ember voltam. – Épp mondani akartam, hogy az lehetetlen, de nem adott rá lehetőséget. – Ver a szívük, meleg a testük, s emberi ételen élnek. Látszik rajtuk, hogy nem vámpírok. Ti nem hogy esélyt nem adtatok a magyarázatra, de még a saját szemeteket sem tudtátok kinyitni a félelem miatt. Szánalmasok vagytok.

Ha ez igaz, akkor hatalmas hibát követtünk el. Ha igaz, akkor együtt lehetünk újra, de ha mindez igaz, akkor Bella sosem fog nekem megbocsátani.

- Menjetek el innen, de én nem megyek veletek. Majd talán egyszer képes leszek megbocsátani azt, amit tettetek. Talán pár év múlva, majd kereslek benneteket, de most egyikőtöket sem akarom látni – mondta, s már el is futott. Utána mentem. Meg akartam magyarázni neki, hogy tévedtünk, hogy sajnáljuk.  Már majdnem beértem, mikor hirtelen befutott a farkasok területére. Ha oda vámpír lép azt megölik. Meg kell akadályoznom. Alig egy percet tétlenkedtem csak, de ez idő alatt a farkasok is odaértek. Csak azt láttam a gondolataikban, hogy meg kell ölniük a betolakodókat. Nem lehet, Bellát nem ölhetik meg pont most, hogy kiderült nem volt igazunk. Most lenne esélyem visszaszerezni.
Tűnj el innen, különben megölünk - hallottam az alfa gondolatait. Hát tényleg megölték őt is. Vissza kell mennem, lehet Alice látta mi történt. Hirtelen elindultam haza. Már messziről kiabáltam Alice nevét, hogy mikor beérek, a nappaliban legyen.

- Alice, láttál valamit? Kérlek, mondd, hogy láttál valamit – rimánkodok neki, amint belépek, de ő csak sír, és rázza a fejét. Ebből rájöttem, hogy csak a jelenetet látta, ami köztem s Bella között történt.

- Hibáztunk. Miattam lehet, hogy meg is halt – szidtam magamat, s a sírás fojtogatott. Most igazán jól jött volna, ha tényleg tudok sírni. Mindent kiadtam volna magamból. Minden fájdalmat, keserűséget.

- Sajnálom, az én hibám volt. Jobban kellett volna figyelnem.

- Menjünk el innen, nem bírok ebben a házban élni – suttogtam magam elé. Majd felrohantam az emeletre összepakolni. A többiek is így tettek. Ez a nap volt életünk talán legrosszabb napja.

Két nap múlva elhagytuk Forksot azzal a szándékkal, hogy soha többet nem jövünk ide vissza. Egyikünk sem.

8. fejezet

Sziasztok. Sajnálom, hogy késtem. Csütörtökre ígértem s most szombat van.Remélem a fejezet majd kárpótol érte. Jó olvasást s a véleményeteket továbbra is várom.

Csalódások s remények.

Talán soha életemben nem izgultam még ennyire. A percek olyan lassan mentek, hogy nem egyszer azt hittem megállt körülöttem az idő. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ennyire feszült. Ám nem csak én voltam ezzel így. Kis családom is tűkön ült. Alice szinte felrobbant, mert nem látta kik jönnek még, így nem tudtunk felkészülni. Nem akartam mondani, de ha Alice nem lát valamit, akkor az a valami vagy egyáltalán nincs ott, vagy már meghalt. Ha most tudtam volna, szerintem már rég kitéptem volna az összes hajamat persze szálanként. Az sem lett volna rosszabb, mint ez a várakozás. Persze Jasper mellettem már teljesen készen volt. Nem egyszer szólt már rám, hogy hagyjam abba, vagy menjek a közeléből, mert szó szerint megbolondul, ha ez így megy tovább. Igazából meg tudom érteni. Nem elég hogy saját maga is aggódik, akkor még ott van a család is, és persze én állok a piramis tetején. Ki más? A hangulatváltozásaim már szinte engem is kiakasztottak.

- Mennyi idő még? – hirtelen fordultam kishúgom felé.  Gondolatait nem láttam. Jobban mondva azt még most is Jasper töltötte ki. Eszméletlen, hogy mennyire szeretik egymást. Ha most Bella itt lenne, de hisz épp ez a baj, hogy nincs itt. Tényleg meg fogok őrülni.

- Alice? Hallasz? – szóltam újra, mert még mindig Jasperért aggódott, ám most már észrevette, hogy neki beszélek.

- Mit kérdeztél? – kérdezte igen fakó hangon.

- Mennyi idő még? Mikor érnek ide? – kezdett felhúzni. Nem értem, hogy nem hallja meg, hogy neki beszélnek, de hát Alice-ről van szó.

- Alig 2 perc – szólt megdöbbenten. – Sokkal gyorsabban haladnak, mint előtte.  Talán ki kellene mennünk a ház elé.

- Valóban – szólalt meg apám. – Ideje megtudnunk, miért vannak itt.

Feszülten síri csendben vonultunk ki a vendégeink elé. Vártunk. Vártam és reménykedtem abban, hogy nem Bella miatt jönnek, vagy ha igen, akkor legalább valami kevésbé rossz hírt hozzanak, mint a halálát. Alice visszafelé számolta az időt, fejben s hangosan egyaránt.

- 5… 4… - Emmett közelebb húzta magához Rose-t s megcsókolta.

- 3… - Carlisle Esme elé lépett, hogy szerelmét bármikor védeni tudja.

- 2 … - Jasper szintén Alice elé lépett s támadó állásba állt.

- 1 – suttogta Alice az utolsó számot.

Ezt követően pedig 5 alak tűnt fel a színen. Lemerevedtem szó szerint…

Bella:

A repülőút hosszú s unalmas volt. Azt hittem sosem érünk már haza, na meg persze a lányok is rátettek egy lapáttal. Csecsemők voltak, mikor először repültem velük. Emlékeztek ugyan rá, de halványan, így most minden energiájukat arra fordították, hogy mindent feltérképezzenek. Heidi és Félix persze csak nevetett rajtuk, de hát mit is vártam volna, én vagyok az anyjuk, nekem kell őket nevelnem.  Eddig is nekem kellett volna. Annyi mindenről lemaradtam, de ezentúl másképp lesz. Nem engedem el őket magam mellől. Most, hogy Derek nincsen, talán nyugodtabb lesz minden egy darabig. Bízom benne, hogy a románok nem fognak emiatt ránk küldeni senkit sem. Ha kitagadták őt, akkor nem lehet nekik olyan fontos, hogy engem megöljenek.

-  Kérem az utasokat, kössék be öveiket. Hamarosan landolunk – hallottam a bemondóból. Rögtön a lányokra néztem, de ők már a helyükön ültek. Olyan nagyok lettek és szépek.

A landolás után nem kölcsönöztünk ki autót. Úgy gondoltam, hogy a lányok miatt, amúgy sem tudnék nyugodtan vezetni, így az eredeti tervünk helyett gyalog, vagyis futva indultunk el a Cullenékhez s az én Edwardomhoz. Gyorsan haladtunk, s a lányok is jól bírták az ütemet. Alig fél óra alatt már a Forksi erdőben voltunk.  Derekkel való harcunk nyomai még most is frissnek tűntek. Akkor körülnéztem ugyan, de nem láttam, hogy ekkora kárt okoztam volna. Az erdő majdnem negyede elpusztult, pedig a Forksi erdőre azt mondják végtelen.

- Bella… - állt meg hirtelen Heidi. Szomorúan nézett rám. Tudta, hogy ez az én művem. Szégyelltem magam, hogy ismételten elvesztettem az önuralmamat. Legutóbb mikor így jártam ő is ott volt. Nem sokon múlott, hogy nem öltem meg őt.  Még most is szégyellem magam. Alig voltam pár hónapos, mikor Heidivel vadászni mentünk. Győzködött arról, hogy milyen jó lenne, ha összeállnék Demetrivel. Nekem kevésbé tetszett az ötlet. Nem volt vele személy szerint semmi gondom, mégis tudtam, hogy nekem nem Ő kell. Most már értem miért is. Akkor este ezen összekaptunk Heidivel. Kis apróság volt. Ma már nevetséges is, de akkor a hihetetlen önuralmam semmivé lett. Egy egész erdőt gyújtottam fel, mégis az ottani kár fele akkora sem volt, mint az itteni. Félve néztem barátnőmre. Láttam, hogy elsápad. Neki is az az este jutott az eszébe. Nem kellett beleolvasnom a gondolataiba, az nélkül is jól tudtam, hogy fél tőlem.

- Menjünk – szólaltam meg halkan. Nem akartam emlékezni, de sajnos elkerülhetetlen volt.

- Anya, mi történt itt? – kérdezte Angi, én pedig olyan mérges vagy inkább rémült szemekkel nézhettem rá, hogy szegényem megijedt. Pityeregni kezdett.

- Ne haragudj kicsim. Sajnálom – morogtam bele az ölelésébe. - Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj anya –mondta szinte már nevetve, ami engem is mosolyra késztetett.

Halványan rámosolyogtam, majd intettem nekik, hogy menjünk tovább. Kezdtem azt hinni, hogy nálam rosszabb anya nincs a világon. Nem elég, hogy magukra hagyom a gyerekeimet, most meg még rajtuk is töltöm ki a dühömet. Össze kell szednem magamat, ha azt akarom, hogy minden megváltozzon a jövőben. S ha rajtam múlik meg is fog. Boldog család leszünk. A Cullenékkel együtt.

- Minden rendbe jön – suttogtam magam elé. A legrosszabb pedig az, hogy mindezt el is hiszem. Reménykedek. Két méterrel a föld felett állok, s bármikor lezuhanhatok.

- Megérkeztünk – halottam Felix hangját előttem. A gyomrom fele akkorára zsugorodott. Izgultam, hogy mit fognak szólni. Gyűlölnek-e mert eltűntem, vagy azért, amit tettem. Képesek lesznek-e befogadni a lányokat. Féltem. Ránéztem a lányokra. Láttam rajtuk, hogy izgulnak, de a szemük boldogan csillogott. Elmosolyodtam, s figyelmemet az előttem álló család felé fordítottam.

- Sziasztok – suttogtam halkan. Nem tudom, hogy hallották-e, hiszen csak álltak ott, mint egy fadarab, bár esetünkben inkább szikla. Carlisle szemében rettegést láttam, pedig ő soha semmitől nem félt, vagy legalább is nem mutatta. Most mégis. Nem értettem, hiszen nem történt olyan nagy baj. Persze a lányok különlegesek, de nem egyedüliek. Arónak hála több hasonló fél vámpírral találkoztam, így sok információt tudtam meg fejlődésükkel kapcsolatban.

„Gyerekeket változtattattál át? Te nem vagy normális.” – Carlisle szinte ordított gondolatban s annak ellenére, hogy a pajzsomat felhúztam, így is hallottam őket.

Szólásra nyitottam a számat, de Carlias folytatta.

„Tűnjetek innen. Most!”

Elzavar minket, s még csak meg sem engedi a magyarázatot. A többiek szemében ugyanazt a rettegést láttam. Féltek tőlem. Jobban mondva a gyerekeimtől. Kiléptem a saját fizikai pajzsomon kívülre, gyerekeimet pedig továbbra is bent tartva. A gondolataikat figyeltem. Mindegyiküktől ugyanazt halottam. Még Edwardtól is. Igaz, hogy ő nem akart engem elzavarni, de a gyerekeimet igen. Még csak esélyt sem adtak arra, hogy elmondjam kik ők. Csalódtam bennük. Úgy, ahogy még senkiben sem.

- Menjünk – szóltam a lányoknak olyan magabiztosan, amennyire csak tőlem tellett. Mindketten érdeklődve néztek rám, de bólintottak. Félix és Heide felé fordultam.

- Ti meg menjetek vissza Aróhoz. – Láttam, hogy Heidi tiltakozni akar, de nemlegesen ráztam a fejemet, hogy ne tegye. Odaléptem a lányokhoz, megfogtam a kezüket, s elindultunk vissza az erdőbe. Senki nem mozdult. Senki nem kérte, hogy maradj s magyarázd el kik ők. Egyszerűen csak tűnj el innen. Ezt akarták. Hát rendben. Ha nem kellek nekik, akkor viszlát. Mondanám, hogy nem fáj, de nagyon is fájt.

- Futás lányok. – Minél messzebb akarok lenni innen. Nem kérdeztek, csak tették, amit mondtam. Ezt szerettem bennük. Egy ideje már haladtuk, mikor egyszer csak Vic megállt s rám nézett.

- Éhes vagyok anya – szólt olyan magabiztos hangon, hogy mosolyognom kellett. Nem is kellenek nekem a Cullenék, itt vannak nekem ők. Meg leszünk mi.
- Én is – szólt meg másik oldalamon Angi is.
- Hát akkor vadásszunk – feleltem nevetve. Körbeszagoltam, hogy érezzem milyen állatok vannak itt. Pár szarvast s kisebb állatot éreztem. Az pont jó.
- Nos, akkor lányok irány vadászni. – Alig, hogy ezt kimondtam mindkettő megindult. Futottam utánuk, hogy segítsek, ha valami baj lenne, de hát rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan kicsik már a lányok. Több mind egy éve annak, hogy megszülettek, és már egy öt éves kislány szintjén állnak. Elképezető, de tudtam, hogy pár év múlva megállnak a fejlődésben, és ők is teljes vámpírok lesznek. A szervezetük ez idő alatt, minden emberi, jobban mondva élő részt átalakít. Igazából olyan, mint az átváltozás, csak évek alatt megy végbe fájdalom nélkül. Azonban van, ami nem fog változni. Az én kislányaim nem mérgezőek, s nem is lesznek azok, illetve a bőrük olyan ellenálló lesz, mint amilyen nekem, viszont melegebb lesz. Nem sokkal, de melegebb. A szívük s a belső szervezeteik nem fognak működni, úgy ahogy egy normális vámpírnál. Különlegesek lesznek, gyönyörűek.

Ismét a levegőbe szimatoltam. A lányok arrébb mentek. Elindultam feléjük, nehogy bajba keveredjenek. Azonban, ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, érzetem, hogy már is megtörtént a baj. A levegőt orrfacsaró bűz töltötte be. Az alakváltók. A lányok átmentek az ő területükre vadászni. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam. Két kislány nem tud semmit sem tenni ellenük. Azok a dögök simán megölik Őket.  Egyre erősebben érzetem a szagukat a farkasoknak. Rettegtem, hogy bántják Őket, csak azért mert én egy percre nem figyeltem oda. Megláttam a lányokat alig 20 méterre előttem. Egy kisebb tisztáson álltak. A fák körül halk, de agresszív morgásokat halottam. Kevesebben voltak, mint előző találkozásunkkor, de nem adok nekik öt perc időt, s mind itt lesznek. A pajzsomat, amint megérkeztem a lányokhoz, felhúztam. Hallani akartam őket, de ha kilépek a pajzsból, mint a Cullenéknél, akkor kevésbé erős az ellenállásom, s a lányok is veszélyben lesznek. Nem, nem ér annyit a gondolatuk. Hiszen, ha támadnak, akkor így is úgy is látni fogom.   

Hirtelen egy kisebb farkas lépett ki a fák közül. Fiatalabbnak tűnt a többieknél. Aranybarna volt és nagyon szép. A szemében nem láttam támadási szándékot mégis a lányaim elé léptem, s támadó állásba álltam. Mit akarhat? Nem engedem, hogy közelebb jöjjön. Míg én a farkast figyeltem, nem vettem észre, hogy Angi kilép a pajzsomból. Futásnak indult a farkas felé, majd a nyakába ugrott. A farkas nem mozdult, nem bántotta sőt, mint egy kölyökkutya, úgy csóválta a farkát. Kikerekedett szemekkel néztem őket, majd szép lassan leengedtem a pajzsot. Nem hittem volna, hogy Ők fogják elfogadni a lányaimat. Azok, akiket arra teremtettek, hogy megöljenek bennünket, vámpírokat. A farkas egyszer csak a földre dobta magát, s nekiállt játszani Angival. Annyira ironikusnak tűnt ez az egész, hogy hangosan felnevettem. Hirtelen Vic is kilépett mellőlem, s megindult a farkas felé. Őt is barátságosan fogatta az alakváltó, de Angival valahogy másképp viselkedett. 

Egyszer csak lépteket hallottam meg. Az erdőből kilépett egy idősebb, olyan 30 év körüli indián.
- Sam vagyok. A farkasok vezére. Mit kerestek itt? – A hangvétele nem sok jót ígért, de valahogy mégis megfogott.
- Vadásztunk, de a lányok elfutottak, s itt kötöttek ki – feleltem nyugodtan.
- Vámpírok, de mégsem azok. Kik Ők s te kijük vagy? Úgy védelmezed őket, mintha az anyjuk lennél, de az lehetetlen.
- Valóban az anyjuk vagyok. Biológiailag is. – Láttam, hogy meglepődött, de nem szólt közbe. Kíváncsian hallgatott. Ezt vártam volna Cullenéktől is és tessék, a farkasoktól kapom meg. Kissé ironikus. – Tizennyolc évesen szültem őket emberként. Az apjuk vámpír volt. A megszületésük után átváltoztatott, mert különben belehaltam volna, bár így sem sokon múlott.
- És ő hol van? Nem láttuk még – kérdezte érdeklődve.
- Halott. Én öltem meg – mondtam ki minden megbánás nélkül.
- Miért?
- Mert őrült volt, s a lányokat akarta – néztem rá mérgesen, mire ő csak bólintott egyet.
- Előjöhettek mindannyian. Ember alakban. Te is Jacob – szólt meg a végén már mérgesen. – Nem érdekel. Gyere. – folytatta, majd ismét felém fordult. – Hogy-hogy nem a Cullenéknél vagytok?
- Elzavartak minket – suttogtam. – Mind azt akarták, hogy menjünk el, vagy legalábbis a lányok mindenképpen. – A hangom fájdalmasan csengett.
- Ezen csodálkozom, de nem az én dolgom. Ha akartok, itt maradhattok, de csak ti hárman. Biztos vagyok benne, hogy ti nem okoztok gondot, s ha jól sejtem Cullenékkel sem akartok találkozni mostanában. Amúgy meg Seth igen megkedvelte a lányodat. Nem engedné el őt – mondta mosolyogva, ami az ő arcán kissé furcsán hatott.
- Köszönöm, de azt hiszem jobb, ha elmegyünk, hiszen itt nem tudnánk hol lakni, s a lányoknak aludniuk s enniük is kell. Emberi ételt.
- Emberi ételt esznek? – csodálkozott rajta. – Amúgy van egy szabad lakás a rezervátumban, ha érdekel. Nem nagy s nem is valami modern, de aludni s étkezni lehet benne.
- Miért segítesz? Hiszen vámpírok vagyunk – kérdeztem csodálkozva. Tényleg nem értettem. Miért segít nekem a farkas falka, ha mi vagyunk nekik a veszély? Sőt, még azt is engedi, hogy itt éljünk. Ez már abszurd.
- Majd ha a lányok nem lesznek itt, elmondom – mondta, majd az erdő felé fordult. - Gyertek már elő. Egyik sem harap.
Hirtelen több fiatal fiú és egy lány jött ki az erdőből. A fiúk csak egy farmert vagy rövidnadrágot viseltek. A lány pedig egy ujjatlan topban és szintén rövidnadrágban volt. Azonban volt egy, amelyik farkas alakban jött ki.
- Jacob, hagyd már ezt. Nem bántanak – szólt rá Sam, mire az én kicsi lányom, Victorira, felkapta a fejét s megindult a morgó farkas felé nevetve. Jacobnak nevezett állat tovább morgott. A fogait csikorgatta, miközben Vic csak ment felé mosollyal az arcán. A farkas egyszer csak megindult, s a lányom felé ugrott vicsorítva. Nem tudom, képes-e egy vámpír szívinfarktust kapni, de én igen közel álltam hozzá…

7. fejezet

Nos meglepetés. Már most felkerül a 7. fejezet. Remélem okozok nektek pár kellemes percet vele. Nem huzom tovább az időt. Jó olvasást S a véleményeteket továbbra is "szorongva" várom :D

- Annya…! – kiabált felém egyszerre két 5 éves kislányom. Gyönyörűek voltak, mint mindig, s ismét sokat nőttek. De nem foglalkoztam most ezzel. Azonnal odarohantam hozzájuk, s mindkettőt szorosan magamhoz öleltem. Úgy hiányoztak már. Máskor 2 hetente szoktam őket látogatni, most viszont rég nem jártam már náluk.

- Istenem, úgy hiányoztatok – sírtam nekik könnyek nélkül.

- Te is nekünk. Mikor jöttél meg? – kérdezősködött Angelica, de még válaszolni sem tudtam, Victoria már fel is tette következő kérdést.

- Meddig maradsz anya? Ugye nem mész el megint. Itt maradsz velünk? – érdeklődött síri hangon. Torkomban gombóc keletkezett a visszafojtott sírástól. Sosem hittem volna, hogy ennyire hiányzom nekik.

- Most figyeljetek rám jól. Nem hagylak el benneteket többet, viszont nem maradhatunk itt Volterráben sem. A mami csinált valami olyat, miért el kell mennünk, azonban itt veszélyben lennénk. Értitek? – kérdeztem őket, de láttam a szemükben, nem bánják, hogy itt kell hagyniuk a kastélyt.

- Amíg itt vagy, nem oda megyünk, ahova csak akarsz mami – mondta Angi. – De azért néha meglátogatjuk a nagypapit? – kérdezte kissé elszontyolodva.

- Hát persze. Nekem is hiányozna, ha nem látogathatnánk meg őt. Na, de most siessünk, pakoljunk össze, hogy minél előbb mehessünk rendben? – néztem mosolyogva rájuk, mire bólintottak egyet, majd sebességre kapcsolva hordták oda nekem azt, amit el akarnak vinni.

Egy óra alatt végeztünk, ami mellettük igazán nagy szó. Persze Heidi is besegített egy kicsit, közben meg elmesélte, mi mindenről maradtam le megint. A csomagokkal a kezünkben elindultunk le a trónterembe, hiszen Arotól mindenképp el akartunk búcsúzni. Alig léptünk be a terembe, de a két leányzóm már neki iramodott, s már Aro előtt is voltak.

- Nagypapi, hiányozni fogsz nagyon – ugrott a nyakába Angi, majd ezt követően Vic is.

- Ti is hiányoztok majd nekem, meg persze mindenkinek.

A lányok még elköszöntek Marcustól és Caiustól is, míg én odaléptem Aróhoz.

- Köszönök mindent. Köszönöm, hogy vigyáztatok rájuk s azt, hogy elfogadtátok Őket – suttogtam. Nem akartam, hogy a lányok is hallják.

- Ez csak természetes drága Bellám. Fontosak vagytok számomra. Emiatt ragaszkodom hozzá, hogy Heidi valamint Félix elkísérjenek titeket. Sosem lehet tudni, kikkel akadtok össze.

- Na, de… - szerettem volna tiltakozni, azonban Aro hallani sem akart róla.

- Veletek mennek és kész. Nem nyitok vitát róla. Most pedig menjetek, mert lekésitek a repülőgépet.

- Köszönöm Aro. Marcus, Caius, remélem, hamarosan újra találkozunk, s persze szívesen látlak benneteket Forksban.

- Még lehet, hogy meglátogatunk – szólalt meg Caius, amit Marcus fejbólogatással jutalmazott.

- Sziasztok – köszöntem el utoljára, majd a lányok kíséretében kiléptünk a trónteremből. A bejáratnál Heidi és Félix már várt ránk, s mosolyogva fogadtak minket.

- Na, okozzunk a Cullenéknek egy kis meglepetést! – Ezzel Félix ki is lépett az ajtón, mi pedig követtük őt.

Edward:

Sosem hittem volna, hogy létezik ekkora hatalmú vámpír, de létezik, méghozzá Bella az. Féltem tőle. Tényleg féltem Tőle, s ezzel nem csak én voltam így. Mindegyikünk megrémült, mikor megláttuk, hogy mire képes. Pedig minden olyan szépen indult. Épp a réten voltunk. Egy napi ismeretség után ugyan kicsit gyors volt, de nem érdekelt. Akartam őt. Mindennél jobban, s igazából még most is akarom. Sosem hittem, hogy létezik a számomra tökéletes nő, de kellemesen csalódtam.  Szóval a réten voltunk, mikor meghallottam, hogy valaki közeleg. Úgy gondoltam biztosan Emmett az, hiszen ki más lenne olyan tapintatlan, hogy pont most jön ide, de mikor beleszagoltam a levegőbe éreztem, hogy baj van. Nem ismertem a vámpír illatát. Megijedtem, hogy mi lesz most, hiszen Bella is itt volt. Hiába vámpír, nem bírtam volna nézni, ahogyan harcol valaki ellen.

Láttam rajta, hogy ő is fél, de mintha az ő félelme más lett volna. Ekkor jöttem rá, hogy ő valószínűleg ismeri azt, aki közeleg felénk. Ekkor megjelent a rét másik felén egy magas szőke srác, s kihívóan Bellára figyelt. Próbáltam kitalálni, hogy ki ő, ám ekkor az agyamat milliónyi kép lepte el. Láttam őket, ahogy először találkoztak, ahogyan először csókolták meg egymást, s azt is, hogy töltötték együtt az első éjszakájukat. De valami nem stimmelt. Hirtelen ért a felismerés, hogy Bella ott még ember volt. Láttam, hogyan éltek, hogy mik történtek velük. De azt nem láttam, mikor lett vége ennek az egésznek. Lehet, hogy nem is lett vége? Akkor ezt hittem, most már tudom, hogy igen. Észrevettem, hogy a családom is megjött. Mind kíváncsiak voltak, mit akar Bellától ez a férfi, de láttam rajtuk, hogy képesek lettek volna Bellát megvédeni bármi áron. Vajon, hogy érte el, hogy mindenki ennyire megkedvelte ilyen rövid idő alatt? Hallottam Bella s az idegen vámpír, hogy beszélgetnek valamiről, majd Bella hirtelen felkiáltott.

- Nem. Soha. Soha nem érhetsz hozzájuk. Soha! – üvöltött. Arca eltorzult a dühtől, és még senkit nem láttam ennyire kiborulva.

Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még mellettem ált a másikban pedig már az idegen vámpírt üldözte. Nem volt önmaga. Utána akartam menni, de Jasper lefogott, s a többieket sem engedte.

- Veszélyes, nem lehet - hallottam tőle, de gondolatban már ő is rég harcolt volna. Még jó, hogy van, aki tud tiszta fejjel is gondolkodni, mert én akkor valahogy nem voltam rá képes. Bella után mentünk, de csak tisztes távolságból. Láttam, hogyan pusztítja el a fél erdőt. Égszakadás, földindulás, szélvész és tűzvész. Ennek a közepén állt Bella s a másik vámpír. Az idegen szenvedett a fájdalomtól, pedig nem érte eddig konkrét támadás.

Nem értettem. Bella a tűz közepén állt, mégis a lángcsóvák elkerülték őt. Nem értettem, s ez idegesített.

- Akárcsak Jane - szólalt meg mellettem nevelőapám. Puszta tekintetével kínozta őt. Szenvedett, s ahogy a düh nőtt Bellában, a fájdalom is úgy növekedett az idegen vámpírban. Ám egyszer csak vége lett. Bella dühe fokozatosan párolgott el. Mintha valami észhez térítette volna. Szép lassan a fájdalom is megszűnt az idegen vámpír számára. Ám ekkor olyan történt, amire egyáltalán nem számítottunk. Bella a kezét a vámpír felé tartotta, majd egy villám pontosan belécsapott. Ideje sem volt kitérni előle. Porrá égett. Bella pedig összeroskadt s sírt. Közelebb léptem hozzá, miközben a nevét mondtam. Nem válaszolt, nem is reagált semmit. Még egy lépést tettem felé, s újra a nevén szólítottam, mikor meghallottam eddigi életem legkeservesebb hangját.

- Sajnálom. Nem kellett volna látnotok. Sem pedig egyáltalán tudnotok róla. – Nem bírtam tovább hallgatni. Odahajoltam hozzá s átöleltem, ám amint megérezte a kezeimet, rögtön felugrott s felém fordult. Csodálkozást láttam a szemeiben. Egy darabig csak nézet minket, majd az én szememet kezdte el vizsgálni. Meg akartam ölelni, de nem szerettem volna elijeszteni magamtól, így vártam. Meg is tette az első lépést, én pedig boldogan mentem oda hozzá s szorítottam magamhoz. Annyira féltettem, de szerencsére jól volt. Apám javasolta, hogy menjünk haza, ám az én kis angyalkám a sajátházába szeretett volna elmenni. Mivel nem láttam, hogy Alice fejében semmilyen rossz látomást, így elengedtem. Megígérte, hogy este átjön hozzánk s mindent elmesél, de most már hajnalodott.

Nem értettem, hogy hol van, s miért nem jön már. Ha rajtam múlott volna, már rég utána mentem volna, de apám hajthatatlan volt. Bár most már ő is kezdett aggódni miatta.  Jaspert megviselték az események, így ő elvonult egy kicsit a szobájába, de hallottam a gondolataiban, hogy mindenki feszült s aggódik. 5 óráig bírtam. Akkor Alice-szel fogtuk magunkat, s elmentünk Bella házához. Mondanom sem kell, nem találtuk őt ott. Csak egy levelet hagyott nekünk.

Kedves Edward!

Sajnálom, hogy nem tartottam be az ígéretemet, de volt valami fontos dolog, amit el kell intéznem, mielőtt a szemetek elé állok s mindent elmesélek. Most Olaszországba tartok a Volturihoz. Ne aggódj miattam, majd érkezem.

Szeretettel ölel: Bella

Ne aggódj. Hát persze, hogy aggódom. Miért ment Volterrába? Nem értettem ezt a nőt. Mi lehet ekkora titok, hogy nem mondhatta el nekünk? Láttam Alicen, hogy ő is tanácstalan, hiszen egyetlen egy látomása sem volt Bellával kapcsolatban. Legszívesebben utána mentem volna, de Alice bezzeg ezt az elhatározásomat látta, így esélyem sem volt megszökni.

Azóta eltelt két nap, és semmi hír róla. Remélem, jól van. Bár azt mondta, hogy Aro nem bántaná, de kitudja ki volt ez a vámpír. Lehet, hogy emiatt még az unokáját is képes megölni. Féltettem őt, annyira féltettem. Hiszen csak egy fiatal nő. Bármi baja eshet neki. Remélem, hamarosan itthon lesz.

- Baj van – halottam meg pöttöm húgom hangját az emeletről. Két másodperc alatt mindenki a nappaliban volt.

- Jön Heidi és Felix Volturi, és még valakik, de őket sajnos nem látom tisztán.

A család tüdejében egyszerre akadt benn a levegő. Mindegyikünk tudta mit jelent, ha a Volturi meglátogat egy családot. Reméltük, hogy nem lesz belőle nagy baj, s reménykedtem, hogy nem Bella halálhírét hozzák, mert akkor…

Folytatás következik…

Sziasztok! Nos ha minden jól megy holnap valamikor a délután folyamán felkerül a következő fejezet. Ismét megcsúsztam vele de remélem a történet majd kárpótol benneteket érte. Addig is szép napot, holnap pedig jelentkezem a fejezettel. Sziasztok

6. fejezet - A Volturi

Nos úgy ahogy ígértem, itt a 6. fejezet Jó szórakozást kívánok hozzá, s a véleményeteket szívesen fogadom.

 

Az első, ami eszembe jutott az volt végem van. Lelepleződtem.  Alig vagyok itt pár napja, de már mennem is kell tovább. Megint. Már annyira elegem volt belőle s az a legrosszabb benne, hogy itt el is tudtam volna képzeli azt, hogy letelepedjek talán örökre is. Persze ehhez nagy köze volt Edwardnak is. Sosem hittem volna, hogy valaki ennyire nagy hatással lesz rám ennyi idő után. Sosem érzetem azt, amit most. Ha lebuktam egyszerűen csak arrább álltam, menekültem mintha muszáj lett volna. Persze nem volt az. Most azonban nem tudtam volna csak úgy lelépni. Jobban ragaszkodtam ehhez a helyhez mit eddig bármelyikhez, s talán őket is elhoznám ide, végleg úgy élhetnénk itt, mint egy boldog család. Nem fogok menekülni ezúttal nem. Megvédem Őket is és magamat is. Ezúttal ha kell, akkor Arót is belevonom.

Edward mellettem feszülten figyelte a közeledő alakot. Láttam a szemében, hogy képes lenne egymaga nekiugrani a másik vámpírnak, az pedig egyenlő lenne a halállal. Magamnak sem akartam beismerni, de ragaszkodtam hozzá, már-már talán belé is szerettem.  Nem akarom elveszíteni sem őt, sem a családját. Az vendég feltűnt a rét másik felén. Ő volt az, aki elől menekültem. Az, akit annak idején tiszta szívvel szerettem, most a legutálatosabb emberré lett számomra. Nem több egy gyilkosnál. Hosszú szőke haja lófarokban volt, szemei pedig vörösen izzottak. Most tudatosult bennem igazán, hogy ő sosem szeretett engem, de azt máig 

sem értem, miért tartott magam mellett.

- Bella, drágám! – szólalt meg a világ legmézesmázosabb hangján, de engem már nem vert át vele. –Aggódtam miattad. Egy éve kereslek, s mindig elfutsz előlem.

- Derek, nem gondolod, hogy ennek oka van? – kérdeztem hasonló hangnemben, mikor megláttam, hogy mellettem Edward gúnyosan nézett hol rám, hol pedig Derekre. 

Rájött! Istenem Edward rájött a titkomra. Nem az nem lehet. Mégis csak el kell mennem megint. Megint tönkre tett mindent. Miért nem hagyja, hogy boldog legyek? A dühöm hirtelen csapott le rám s tudtam, ha elvesztem az eszemet nem csak azt a szemetet ölöm meg, hanem Edwardot is, s vele együtt a reményt a boldogabb jövőhöz.

- Nem szenvedtem még eleget? Mit akarsz még Tőlem?- a mondat végére szinte már üvöltöttem. Épp azon voltam, hogy odafutok s akár az én életem árán is, de megölöm mikor halottam hogy a Cullen család összes tagja megérkezett. Alice gondoltam magamban. Előre látta.  Gyorsan végignéztem rajtuk, de mindegyikük szemében gyűlöletet láttam. Színtiszta gyűlöletet. Nem bírtam elviselni a tekintetüket, így inkább visszafordultam Derek felé, aki épp összeszedte magát a Cullen család okozta meglepetésből.

- Őket akarom. Ők az enyémek. – sziszegte a fogai között s én még az eddigieknél is jobban megijedtem. A dühöm kétszeres erővel csapott le rám.

- Nem. Soha. Soha nem érhetsz hozzájuk. Soha! – üvöltöttem majd, mint egy őrült megindultam felé. Most ért el az a bizonyos vörös köd, se nem láttam, se nem halottam. Csak reméltem, hogy egyik Cullen sem kerül kettőnk közé. Amint látta, hogy nem tudom fékezni a dühömet megijedt, hiszen eddig a mindig menekültem, hogy Őket ne bántsa. De ez most megváltozott. Nem menekülhetek örökre. Megölöm, ha itt halok meg akkor is. Futásnak indult. Én pedig követtem. Kezemmel a jól megszokott mozdulatokat végeztem. Majd éreztem, hogy a föld megremeg alattam, s ketté nyílik előtte megakadályozva ezzel, hogy tovább menekülhessen.  A felhők vészes villámokat kezdtek szórni. Kénytelen volt megállni én is. A szél üvöltött fákat csavart ki minden léptem nyomán. Szememet rá szegeztem ő pedig fájdalmasan felüvöltött. Sosem szerettem kínozni a másikakat, de most nem tudtam, hogy mit teszek csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell védenem Őket. Ők az életemet jelentik. Nem bánthatja Őket. Soha. A fájdalma folyamatosan nőtt, úgy ahogy az én dühöm is. Az erdő még megmaradt fái körülöttem lángra lobbantak ám nekem nem ártottak. A pajzsom áthatolhatatlanná vált. Sosem volt még ilyen erős. A vihar egyre erősebb lett s a villámok veszélyesen közel csaptak be hozzánk. Kínoztam őt, és élveztem. Élveztem, hogy szenved. Sokkal korábban kellet volna ezt tennem. Csak elégedettséget járta át a testemet. Ám ekkor felvillant előttem két gyönyörű arc. Hideg-vízként ért a felismerés. A dühömet mintha elfújta volna az általam keltett szél. A tűz perzselése abba maradt. Tekintetemet pedig levettem az előttem szenvedőről, kinek lélegzete újra normálissá vált. Ám nem hagyhattam, hogy megint elszökjön. Szememet fájdalmasan csuktam be, majd egy felettünk cikázó villámot felé irányítottam. Rémületet láttam a szemében ám volt ott még valami. Későn jöttem rá hogy mi is. Gúny. Éreztem, hogy ezzel nincs vége, hogy ő csak a kezdet volt. A fájdalom szinte átjárta a testemet. Gyilkos lettem. Sosem tettem még ilyet. Gyűlöltem magam, hogy képes volt megölni valakit, s az sem segített rajta, hogy ő egykoron talán az életemnél is többet jelentett számomra. 

- Bella? –halottam meg a legfájdalmasabb hangot eddigi életem során. Nem mertem hátranézni. Nem értettem, hogy romolhatott el minden ilyen gyorsan. Eddig a düh fojtogatott, most viszont a fájdalom s a sírás miatt nem tudtam megszólalni.

- Bella? – halottam újra édes hangját. Most már közelebbről. Éreztem, hogy ott áll mögöttem, de mégsem érintett meg, nem jött ennél közelebb hozzám. Szép nyugodtan az utolsó védelmemet, a pajzsomat is leeresztettem. 

-  Sajnálom. – suttogtam, s a hangom talán sosem volt ennyire meggyötört. – Nem kellett volna látnotok. Sem pedig egyáltalán tudnotok róla.

Hirtelen kezeket éreztem meg magam körül. Ijedten ugrottam fel s fordultam szembe a mögöttem állóval. Mind ott voltak s mind engem néztek, ám a korábbi gyűlöletet nem láttam a szemükben. Esme meleg szeretettől csillogó szeme volt az első, amit észrevettem. Nem értetem miért néz így rám, de hálás voltam érte. Szemeimet végigfuttattam rajtuk, s volt ott döbbenet, csodálat némi aggodalom is, de gyűlölet vagy harag sehol sem. Utoljára Edward szemeit kerestem. Nem voltam benne biztos, hogy mit szól mindehhez, de mikor ránéztem tudtam, hogy nem kell aggódnom. Szemei csodálatot s szeretetet sugároztak. Közelebb léptem hozzá, szerettem volna megölelni, odabújni izmos mellkasához s örökre így maradni, de nem mertem. Edward azonban odajött hozzám s szorosan ölelt magához. Ha most tudtam volna sírni a könnyeim már rég patakokban folytak volna végig az arcomon. 

- Menjünk vissza. - halottam Carlisle csendes hangját. Tudtam ,hogy mindent el kell majd nekik mondanom azt is amit eddig nem akartam, de képtelen voltam rá. Felnéztem Edward gyönyörű szemeibe s éreztem, hogy ez is sok volt neki mi lesz, ha megtudja mindazt, amit eddig eltitkoltam előle. Körülnéztem. Minden romokban volt. Fák feküdtek a földön gyökerestül kitépve, a maradék, ami pedig állva maradt az megéve vagy hamuként végezte.  Elszörnyülködtem azon, amit műveltem. 

- Gyere, menjünk. – szólalt meg Edward, mert még mindig nem mozdultam meg. 

- Én inkább haza megyek. Lezuhanyozom, átöltözöm, s majd később átmegyek s mindent elmesélek, de kell egy kis egyedül lét. Kérlek. Értsd meg ez most muszáj.

- Rendben. Ígérd meg, hogy vigyázol, s amint lehet, átjössz. -  Bólintottam, majd ő egy lehelet finom csókot nyomott a számra mielőtt eltűnt az erdőben.

Haza mentem, s ahogyan ígértem elsőként lezuhanyoztam majd átöltöztem. Tudtam, hogy nem vagyok képes még beszélni velük, de abban is, hogy most szükségem van rájuk mindennél jobban. Itt akarok letelepedni ám előtte, van még valami, amit el kell intéznem. Nyugodtam kezdtem összepakolni. Tudtam, hogy Alice képtelen lesz megjósolni, hogy mit teszek. A pajzsom most, is mint eddig megvédett attól, hogy kiszolgáltatottá váljak mások számára.  Miután végeztem a pakolással –meg jegyzem nem tartott sokáig, hiszen csak alig pár napra megyek el, - írtam egy levelet nekik, amit a konyhaasztal közepére tettem. Tudtam, hogy ha ma estig nem megyek, át hozzájuk Edward eljön ide, hogy megnézze, mi van velem. Gyorsnak kellett lennem. A taxi, amit már korábban hívtam most megérkezett én pedig beszálltam s kértem, hogy vigyen ki a reptérre. 

Olaszországba mentem. Értük. Hisz nélkülük nem tudnék új életet kezdeni. Meg amúgy itt volt az ideje, hogy meglátogassam őket s mivel a veszély nagyrészt elmúlott magammal is hozhatom kincseimet ide, ahol boldogok lehetünk.

A repülőút unalmas volt s mire odaértem besötétedett. Szerencsémre. Az ismerős táj és illat felmelegítette a fagyott szívemet. Szerettem Olaszországot, hiszen itt találtam rá a családom utolsó élő tagjára. Volterrába siettem Aróhoz. Nekem nem volt szükségem bejelentkezésre akkor jöttem s mentem mikor akartam. Ez részben Arónak köszönhető részben pedig a félelemnek, amit sokan éreztek az erőm miatt. Hát igen. Nagyon erős vámpírnak számítottam így, még Jane sem mert belém kötni, pedig róla köztudott hogy szeret kötekedni. Ha ott vagyok mellette már-már kedvesnek is mondható, ami igen nagy szó.  Bár az igazat megvallva sosem érdekelt, hogy ki mit gondolt rólam én csak Értük éltem. csak Őket szettem ez idáig, de azt hiszem, ez most változni látszik. 

A reptérről az egy autó kölcsönzőbe mentem ahol már ismerősként köszöntöttek. Amint megkaptam kulcsokat végre elindultam Volterrába végső célomhoz. 3 óra alatt értem oda még úgy is, hogy szinte végig padlógázzal mentem. Igyekeztem minél előbb ott akartam lenni. A főtér közelében leparkoltam majd megindultam a Volturi kastély felé. Kívülről a kaput senki nem őrizte, de ahogy benyitottam rögtön előttem termett két számomra ismeretlen vámpír. Látszott rajtuk hogy újszülöttek, de azt nem értettem, hogy mit keresnek a palota bejáratánál. Az újszülött vámpírokat mindig egy eldugott helyen tartják, míg nem képesek kontrolálni önmagukat. Sajnos Ők alig lehettek pár hetesek max egy hónaposak, így meg sem lepődtem, hogy amint megláttak nekem ugrottak. Pajzsom persze védelmemre szolgált most is. Fizikai mivoltának köszönhetően áthatolhatatlan s törhetetlen. Hirtelen piszkosul fájni kezdett a fejem. Szinte már a földre taszított mikor rájöttem mi történik. Rajtam kísérletezik az egyik. Rajtam próbálgatja a képességét. Lebecsültem Őket azt hittem a fizikai pajzs elég s nem lesz szükségem a mentálisra, de úgy látszik nagyot tévedtem. Hirtelen húztam fel a belső pajzsomat s ezzel együtt a fájdalom is megszűnt számomra. Ellenben velük. Úgy gondoltam megtorlom mindezt s megmutatom, mire vagyok képes. Testük ívben megfeszült a semmiből jött fájdalom miatt. Szinte már élveztem, hogy kiabálnak s talán tovább is mentem volna, ha nem hallom meg a nevemet a hátam mögül.

- Nahh de Bella, nem illik bántani az újszülötteket. – a vicces s egyben gúnyos hang mosolyt csalt az arcomra.

- Örülök, hogy hallom a hangodat Demitri. Igazán hiányzott már. – beszéltem miközben két támadóm kínzását abbahagytam ám a biztonság kedvéért egy kis fuvallat segítségével a magasban tartottam Őket tehetetlenül. Csak ezután fordultam az említett személy felé.

- Bella nem vagy egy kicsit kegyetlen? – érdeklődött a mellette álló személy is viccelődve.

- Hát Félix az igazat megvallva nem ilyen fogadtatásra számítottam. Jobban mondva semmilyen fogadtatásra sem számítottam.

- Hát nem ez volt a terv, de azért vicces volt. – nevetett fel Félix s mikor meglátta, hogy sem én sem Demitri nem találja ezt viccesnek megsértődve indult meg a két újszülötthöz.

- Látom, még mindig nem értékeled a poénjaimat. Nahh ez van. őket bízd csak rám. Nem tudom, hogy kerültek ide, de majd én elintézem őket. - Mondta s el is indult velük.

- Hé, Félix – szóltam utána – ha lehet, azért ne öld meg Őket. Még intett a kezével hogy értette, amit mondtam majd eltűnt a folyosó végén.

 - Nahh Demitri. menjünk Aróhoz. Biztosan vár már. –szóltam a mellettem ácsorgó vámpírnak, aki széles mosoly kíséretében el is indult a trónterem felé.

 - Nem változtál semmit. –jegyezte meg mire nevetnem kellett. 

- Vámpír vagyok, aligha változok bármit is. – erre Ő is elmosolyodott majd fejcsóválva ment tovább mellettem.

Hamar odaértünk a teremhez. Már alig vártam, hogy találkozzak Aróval utána pedig velük is. Hatalmas mosollyal az arcomon léptem be a terembe s szerencsémre a fogadtatás sem volt másmilyen.

- Bella, drága unokám. Úgy hiányoztál már. – köszöntött Aró egy hatalmas öleléssel, amit viszonoztam majd Marcust és Caiust is hasonlóképp üdvözöltem.

- Ti is hiányoztatok örülök, hogy újra itt lehetek. Azonban most fontos ügyben jöttem hozzátok. Ám mindezt szeretném csak és kizárólag veletek megvitatni. Szem és fültanuk nélkül. 

Aró kissé furcsán nézett rám ám látta rajtam hogy ez most fontos így bólintott egyet. 

- Menjünk az irodámba. – bólintottam én is s amint elindultak követtem Őket. jártam már Aró irodájában, ám akkor kissé vidámabb hangulatban voltunk. féltem az Ő reakciójuktól is. Tudtak mindent ám a nem rég történt események fényében lehet, hogy veszély fenyeget minket. Miután beértünk helyet foglaltak egy kanapén én pedig leültem velük szembe a fotelba, s belekezdtem. Elmeséltem mindazt, ami történt, ők pedig csendben hallgattak végig. Aró arca ragyogott a büszkeségtől, hogy ilyen értékes unokája van, én viszont szégyelltem magam hogy gyilkoltam. Ám a neheze most következett.

- A legnagyobb bajt talán a jövőre nézve az jelenti, hogy Derek a románokhoz tartozott. – Aró arca kissé elsötétült, de nem jelentett fenyegetést, úgy ahogy a másik kettő sem. – Úgy gondolom, hogy a románok nem fogják ezt ennyiben hagyni. Főleg, ha megtudják, hogy én öltem meg őt. Hiába volt derek jelentéktelen figura számukra attól még ez jó indok lehet arra, hogy újra vámpír háborút robbanthassanak ki. Félek, hogy azért mert én elveszettem a fejemet most mindenki bajba kerülhet. – a hangom a mondat végére elcsuklott. tényleg féltetem őket. Annyira megszeretem mindenkit. A családomnak számítottak annak ellenére is hogy nem éltem velük s nem folytattam azt az életformát amit ők.

- Megoldjuk kicsi Bellám. neked nem kell félned. Megígérem, hogy nem esik bajod. ám úgy gondolom nem szerencsés, ha itt maradsz velünk, hiszen ha keresnek itt fognak elsőként keresni. Sőt…- folyatta volna, de a szavaiba vágtam.

- Tudom Aró emiatt is jöttem. Le akarok telepedni egy családnál s velük biztonságban lennék s szeretném Őket is magammal vinni. Nem akarok továbbra is távol leni tőlük. Nekem Ők jelentik az életet

.

- Értem. Azt szabad lenne tudnom, hogy ki az a bizonyos család? –arcán egy félmosoly jelent meg. Tudtam, hogy tudja csak az én számból akarta hallani.

- A Cullenek. – mosolyogtam én is. 

- Legyen Bella. Ám annyi kérésem azért lenne, hogy látogass majd meg minket. Jahh és havonta szeretnék legalább egyszer beszélni veled. Értve vagyok. –kérdezte tettetett komolysággal.

- Igen is nagyapó. - viccelődtem én is mire kitört belőle a nevetés. szerettem mikor ilyen közvetlen ilyenkor elfelejtem, hogy ki is Ő valójában.

 - Ha most nem haragszotok, nekem még van egy fontos dolgom. – suttogtam izgatottan mire ők megértően bólogattak, hogy menjek csak.

- Már nagyon vártak. – Szólt utánam Marcus mikor az ajtóhoz értem. Hátramosolyogtam s elindultam az én drágáimhoz.

Futva tettem meg azt a pár emeletet, alig pár másodperc alatt mégis most még ez is olyan hosszúnak tűnt. A 4. emeleten álltam csak megy egy kétszárnyú tölgyfaajtó előtt. belülről izgatott nevetést s kacagást halottam.  Nem tétováztam tovább, hanem benyitottam, hogy végre lássam őket. Azokat, akik az életemnél is többet jelentettek nekem…

Folytatás következik!

Bocsánat!!

Sziasztok. Elnézéseteket kérem amiért egyrészt töröltem az oldalt, másrészt pedig megvárattalak titeket. Tudjátok kicsit elveszettem a lékesedésemet a történettel kapcsolatban, hiszen egy kedves olvasót leszámítva senki nem írt véleményt. Nem fogok ezután sem szabályokat bevezetni, hogy akkor lesz csak új fejezet ha kapok legalább ennyi meg ennyi véleményt, de megköszönném ha segítenétek, azaz legalább annyit leírnátok, hogy mi nem tetszett esetleg min változtassak. Fáradozásaitokat előre is köszönöm.

Most pedig a jó hír!

Ma felteszem a 6. fejezetet, illetve a 7. is kész van már, így pár napon belül az is fent lesz. Remélem lesztek még akik elolvassátok a történetem. Jó szórakozást kívánok s remélem élvezni fogjátok a folytatást is:D 

Sziasztok:))