Esetleges hibákért elnézést kérek átolvastam párszor, de sajnos így is előfordulhatnak.
Puss: Riácska
Sohasem sajnáltam senkit. Mindig a magam feje után mentem. Nem érdekelt hány embert alázok porig, vagy tiprok el a saját céljaim érdekében. Célratörő voltam magabiztos s vérbeli rosszfiú. Ma már bármit megadnék, hogy ezeket az időket kitörölhessem, vagy legalább egy kicsit átalakíthassam. Azonban még mielőtt elmesélném, életem legnagyobb hibáját engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem David Wright 3. éves végző egyetemista voltam a West Site egyetemen Coventryben mikor mindez megtörtént. Mint már írtam szerettem szórakozni, bulizni, balhézni. Lányok hada vett körül s persze ez csak tovább növelte az amúgy sem alacsony önbizalmamat. Egyszerűen tökéletes volt minden. Legalábbis akkor így gondoltam.
Aztán egyik este találkoztam vele. Esetlen egy lány volt. Ó, de még mennyire, hogy az volt. A haverokkal voltam aznap este is, mint mindig. Épp a Love Islandba tartottunk. Tudom, kissé furcsa neve van, de ezen a helyen ez az egyik legjobb disco, nem mellékesen a város legjobb csajaival. Azonban még mielőtt folytatnám a történetemet, azt szeretném előre leszögezni, hogy ez nem egy rózsaszín masszában úszó, angyalkákkal díszített szerelemi történet. Részemről szó sincs szerelemről, sőt épp ellenkezőleg, ám ezt majd inkább egy kicsit később. Na, de hol is tartottam? Ja, igen. Szóval, úgy, mint minden este most is a haverokkal együtt mentünk szórakozni azzal a nem titkolt szándékkal, hogy minél több bigét szedjünk fel. Persze amint beléptünk, én már ki is szúrtam egyet magamnak a pultnál. Hogy- hogy nézett ki? Nagy mell, formás lábak, extrán kivágott mini ruha, hosszú szökés haj, és persze az elengedhetetlen hívogató csábos mosoly. Hát igen, pasiból vagyok, s nekem most pont ez kellett. Megindultam felé azonban nem értem el a pultig. Egyik pillanatról a másikra, egyszer csak előttem termett, minden jövőbeli gondom fő okozója, Victoria O'Leary.
- Szia – kezdett bele s beszélgetésbe hatalmas vigyorral az arcán. Nem igazán értettem minek örül ennyire, de ha ilyen kedve van, akkor felőlem azt csinál, amit akar.
- Csááá – köszöntem neki kissé elbambulva, hiszen még a mindig alig pár méterre előttem lévő célpontomon legeltettem a szememet.
- David, ugye? A nevem Victoria. Első éves vagyok a West Siteon… - és csak mondta, mondta, mondta. A nevén kívül semmit nem halottan abból, amit elregélt nekem bő 5 perc leforgása alatt. Túlságosan lefoglalta a ma esti áldozatom látványa.
- Hé figyelsz? Kérdeztem valamit – na most meg bedurcizott, gondoltam magamban. Amúgy is minek hallgatom én őt?
- Bocs, nem figyeltem – vágtam oda nem törődöm hangon abban bízva, hogy itt hagy de ááá nem. Pedig mennyivel jobb lett volna. Akkor talán,…
- Nem akarsz táncolni? – Itt már elegem volt belőle, de amint ránéztem inkább megváltozattam az aznapi tervemet.
Nem is volt olyan rossz nő. Hosszú fekete göndör haja a csupasz hátára s vállára omlott. Kecses, de mégis sportos alakja, s igen fehér bőre érdekes hatást keltett, de a fantáziámat jól megmozgatta. Kívánatos volt, de még menyire, hogy az volt. Akkor ott eldöntöttem, hogy még ma este az enyém lesz, úgyhogy elővettem legcsábosabb mosolyomat, s teljes erővel belevetettem magam tervem megvalósításába. Még ma is bánom, hogy akkor mikor ránéztem nem csak egy átlagos lányt láttam magam előtt. Egy olyan lányt, aki nem indította volna be ennyire a fantáziámat, a testemet. Hiszen csak erről volt szó semmi többről. Szimpla testi vágyról. Akkor és ott nem vettem észre, hogy ő hogyan nézett rám. Az egész estét vele töltöttem. Táncoltam vele, öleltem csókoltam, ő pedig nem ellenkezett. Már akkor észre kellett volna vennem azt a fura csillogást a szemében, na meg az ok nélküli örökös mosolygása is igen árulkodó jel kellett volna, hogy legyen.
Őt is, ahogy minden csajt a lakásomra cipeltem a buli után. Ez már amolyan szokás volt. Nem kérdeztem akar-e jönni, vagy sem, egyszerűen csak vittem őket. Úgy gondoltam ő is olyan, mint a többi. Beül, egy vadidegen kocsijába, eltölt vele egy éjszakát, aztán se szó se beszéd, másnap reggel eltűnik. Nagyot tévedtem. Nagyon- nagyot. Első döbbenetem az volt mikor megálltam a ház előtt. Kissé furcsán nézett rám, azonban nem szólt. A hatalmas vigyor eltűnt az arcáról, de nem szólt semmit. Kiszálltunk a kocsiból felbattyogtam vele harmadik emeletre, majd 9-es lakás előtt megálltam, s a kulcsom után kezdem kutakodni. Furcsállottam, hogy olyan csöndben van hisz, egész este be nem állt a szája, azonban nem nagyon foglalkoztam vele. Miután nagy nehézségek árán, végre kinyitottam az ajtót, benyúltam, felkapcsoltam a villanyt, s előreengedtem.
- Üdvözöllek nálam – kezdtem szokásos szövegemet, - nem túl nagy, de igen kényelmes lakás. Kérsz esetleg valamit inni?
- Valami alkoholmenteset – válaszolta. Míg én elvoltam, hogy hozzak valami innivalót neki is meg magamnak is, addig ő leült a kanapéra, s onnan figyelt engem. Nem értettem mit akart. Épp rákérdeztem volna mikor megszólalt.
- Miért hoztál ide? – Kérdezte a szemembe nézve. Na ez is meglepett. Azt hittem egyértelmű, hogy miért hoztam ide. Ismét, épp, hogy válaszoltam volna, mikor újra rákezdett.
- Tudod, én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Nem olyan vagyok, mint az, akit a hátam mögött nézegettél. – Íme, elérkezett a harmadik meglepődésem oka is. Nem olyan, mint ő? Akkor mégis miért jött fel hozzám, gondoltam. Ha más lenne nem lenne itt.
- Gondolom most arra vagy kíváncsi, hogy akkor miért vagyok itt. Az igazat megvallva azért, mert szerelmes vagyok beléd.
Na, azt hiszem valamikor itt nyelhettem félre, az épp számban lévő itókámat. Akkor először, azt gondoltam, tessék, már megint csak nekem lehet ilyen szerencsém, ahelyett hogy egy jót szórakoznék vele, majd arról fog dumálni nekem, hogy mióta, meg miért, szeret, meg, hogy mennyire össze akar jönni velem. Azonban ismét tévedtem. Tényleg más volt mint a többi, nem tudom miben, és miért, de más volt. Nem követelőzött, nem hisztizett, csak elmondta, amiről úgy gondolta, hogy rám is tartozik.
- Szeptemberben figyeltem fel rád. Akár hiszed akár nem, sok mindent tudok rólad. Úgy ahogy azt is, hogy te semmit nem akarsz tőlem, ezen az estén kívül. – Furcsa volt a szeme, még mindig csillogott, de az arca elkomorult fagyos lett. Most így visszagondolva valószínűleg azért volt ez, mert tisztában volt azzal, ami ezután következett. Tudta előre, hogy ő, boldog velem sosem lesz. Azonban a vallomás utáni válaszom, még így is igen csak meglephette.
- Nem érdekel, hogy szeretsz, vagy sem, miattad hagytam a másik csajt a buliban, s csak veled foglalkoztam, úgyhogy ezt kárpótolnod kell. Mondjuk testi fizetséggel.
Még most is emlékeszem, hogy míg, az én arcomon, egy ördögi kaján mosoly jelent, meg addig az övén a megrökönyödés, s a fájdalom. Nem érdekelt. Tényleg nem érdekelt mit érez. Csak azt tudtam, hogy én mit akarok, és az, ő volt, ám mindössze csak egy éjszakára. Az igazat megvallva, fel sem fogtam, hogy miről beszéltünk az elmúlt fél órában. Szerelem. Mi az? Hiszen ezt, én is ki tudom mondani. Szeretlek. Akkoriban sajnos semmi jelentősége nem volt számomra ennek a szónak.
- Rendben van. – szólalt meg hirtelen. Hangjában, csak úgy, mint arcán, megint nem volt semmi érzelem. Hirtelen azt sem tudtam miről beszél. Aztán szép lassan leesett a tantusz. Beleegyezett abba, hogy az enyém lesz ma estére. Jól van, gondoltam magamban. Én biztosan nem fogok ellenkezni. Sőt épp ellenkezőleg, minden egyes percét élvezni fogom. S így is lett.
Amint felfogtam, hogy belement a játékba, felálltam, odasétáltam hozzá, és magamhoz húztam. Erőszakosan s durván csókoltam. Minden érzelem nélkül. Azonban ő nem ellenkezett, nem panaszkodott. Durván kezdtem el hátrálni vele, míg el nem értünk a falig. Erősen hozzásimultam, így nem volt menekvése, még ha akarta volna se. Azonban ő nem menekült. Kapkodó s durva érintéseimre, ő lágyan válaszolt, ami kifejezetten tetszett. Minél durvább voltam vele, annál kedvesebben érintett. Élveztem a helyzetet. Jólesett, de csak nekem. Ő, valószínűleg szenvedett. Ám ez nem érdekelt. Csak magamra gondoltam. A nagy hévben el sem jutottunk a szobáig. Ott, a nappaliban, a fal mellett tettem magamévá, s én élveztem. Miután végeztem vele, ő még mindig hallgatott.
- Öltőz fel, aztán tűnj el. – mondtam neki, miközben az konyhába mentem, hogy igyak egy sört.
Mikor visszamentem, ő még mindig ott ált a fal mellett. Elég pocsékul nézett ki. Aztán hirtelen összeesett. Először, azt sem tudtam, hogy ilyenkor mi van. Aztán végül odamentem, s a kanapéra tettem. Terítettem rá egy lepedőt, ám előtte lefényképeztem őt a telefonnal, hiszen mégiscsak trófeának számit, amit dokumentálni kell. Így vagy úgy, de büszke voltam magamra, mert jó csajnak számított a viselkedését leszámítva.
Másnap reggel kissé kótyagosan ébredtem. Még most is tisztán emlékszem, hogy először eszembe sem jutott, hogy mi van. Az meg aztán végképp nem, hogy van valaki a lakásban. Ám hirtelen kapcsoltam. Fájdalmas képet vágtam, aztán elindultam megkeresni a vendégemet. Ott ült a kanapén s nézett előre. Nem fordult hátra mikor elmentem mögötte, mintha meg sem hallotta volna. Szép lassan elé sétáltam, s lenéztem rá. úgy nézett ki, mint aki valahol máshol jár.
- Victoria?– szólítottam meg, de nem válaszolt.
Nem értettem mi van vele. Leguggoltam hozzá. Az arca egyvonalban volt az enyémmel. Megdöbbentett, amit láttam. Semmi érzelem, csak üveges szemek. Pár perce már ott voltam vele, mikor egyszer csak rám nézett. Szemében az üresség helyett temérdek fájdalom, s keserűség nézett vissza rám. Megsajnáltam. Nem igazán tudom miért, de megsajnáltam. Miért pont ő? Talán, mert eddig még senkit nem láttam így összetörve. Általában, miután kiszórakoztam magam, elküldtem őket melegebb éghajlatra. Volt, hogy egyik másik hisztizett, de legtöbbjük egy szó nélkül eltűnt. Nem tudtam mit érzenek. Ám ő.. Annyira más volt már az elején. Nem rejtette el amit gondolt s érzett. Nem félt kimutatni. Csodáltam érte, s valahogy ijesztő is volt ez az érzés.
- Azt hiszem ideje mennem. Mondanám, hogy viszont látásra, de biztos vagyok benne, hogy az nekem csak rossz lenne. – Hangjában ugyanaz a fájdalom volt, mint a tekintetében. Kitártam az ajtót, s gúnyos hangon szólaltam meg:
- Valószínűleg igazad van. – Rám nézett, majd kilépett az ajtómon. Úgy gondoltam örökre, de ismét tévedtem. Hatalmasat.
Másnap az iskolában, természetesen mindenki megbeszélte, kinek ki volt a zsákmánya. Én is beszámoltam nekik az egész esti eseményekről, s mindannyian jót röhögtünk rajta. Megmutattam nekik a fényképet, az ájult testéről, majd kifiguráztuk őt s szánalmasnak találtuk a csaj viselkedését. Hiszen az is volt, sajnálatraméltó. Akkor, tényleg így gondoltam.
Nem vettem észre, amint nem messze tőlünk áll, s szemében könnycseppek gyűlnek. Nem sejtettem, hogy a szavak gyakran bántóbbak, mint a tettek. Egyik haverom rábeszélt, hogy csináljunk plakátokat a csajról, s aggasszuk ki azokat, de előtte, szerezzem meg a csaj számát, hogy aláírhassuk. Ezt már kicsit erőnek találtam, de hát miért ne. Hiszen ez, úgy is csak egy poén lesz. Úgy gondoltam, másnap indítom el a tervemet. Minden készen állt, teszem neki egy kicsit a szépet, majd pedig elkérem a számát, s viszlát.
Másnap reggel nem találtam őt sehol. Osztálytáraitól megtudtam, hogy beteg, de így elkértem a címüket. Elmentem hozzá. Becsöngettem, ő pedig mit sem sejtve ajtót nyitott nekem.
- Mit akarsz itt? – Hangja gyenge volt, de éreztem benne az utálatot irányomba. – Jöttél röhögni rajtam? Vagy esetleg, újabb képeket akarsz, hogy a haverjaidnak legyen mit mutogatni? – A végér már szinte kiabált.
- Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Kerestelek az osztályban, s mondták h itt laksz. Bocsánatot akartam kérni tőled, amiért úgy viselkedtem akkor este. – Próbáltam minél hihetőbben előadni magamat, láttam, hogy egy kicsit megenyhült, de még mindig ellenállt nekem. – Bemehetek esetleg? Vagy itt fogunk ácsorogni?
Szélesre tárta az ajtót majd beengedett. Itt már nyeregben voltam.
- Szép lakás a szüleiddel élsz? Ők is itthon vannak? – Fő a vigyázatosság, hiszen egy dühös apa, mindent elronthat.
- A szüleim meghaltak lassan 1 éve már. Egyedül élek. – A hangja kissé elcsuklott, de nem tudtam őt sajnálni. Sőt, így visszagondolva semmi sajnálatot nem éreztem felé, csak arra koncentráltam, hogy elérhessem azt, amiért jöttem, vagy még többet. Hiszen ha egyedül él, akkor senkit nem zavar, ha még egyszer lefekszem vele. Magamban ördögien elmosolyodtam.
- Részvétem. Nem tudtam róla. Nem félsz egyedül élni egy ekkora lakásban?
- Már megszoktam. Már bocs, de elárulnád, végre hogy mit akarsz tőlem? –Kezdett megint felbátorodni, így odasétáltam elé, s úgy folytattam tervemet.
- Bocsánatot akartam kérni tőled a múltkori miatt, szörnyen viselkedtem veled, nem ezt érdemelted volna. Szerető gondos férfinak kellett volna lennem, de az alkohol elkábította az agyamat. Rettentően sajnálom, ami történt. Láttam, ahogy egyre jobban elgyengül.
- És a suliban, ott miért mondtál olyan dolgokat a barátaidnak? Miért nem védtél meg. – Erre a reakcióra nem számítottam, hiszen nem tudtam hogy ott ált a közelünkben, de persze
gyorsan megoldottam a dolgot.
- Sajnálom, nem tudtam őket leállítani, ilyenkor, se lát, se hall, üzemmódba kapcsol mindegyik. Kérlek, bocsáss meg nekem, nem tudom mit kéne tennem, hogy el hidd, én nem ilyen vagyok. Ez csak egy álca, amit felépítettem magam köré, hogy ne sérüljek meg.
- Így viszont másokat bántasz meg.
- Tudom és sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni. - Még közelebb léptem hozzá, s átöltetem. Hagyta magát. Kibontakoztam az ölelésből, majd lágyan megcsókoltam.
Próbáltam mindennél finomabb lenni, azonban, az, ahogy félénken viszonozta a csókomat, felbátorított. Egyre vadabbul csókoltam őt, miközben kezemmel felfedezésre indultam a már ismert területekre. Már félig levettem róla a felsőjét, mikor feleszmélt majd, nagyot taszítva rajtam, szétválasztott bennünket. Lendítette a kezét majd pofon vágott. Meglepett. Agyamat azonnal elöntötte a vörös köd, s már nem figyeltem semmire. Visszaütöttem. Először csak egyszer, majd mikor még mindig nem hátrált meg, még egyszer megütöttem. Ezután nem volt megállás. Nem voltam ura önmagamnak. Ott ütöttem, ahol értem, közben pedig a ruháit szaggattam le róla. Könyörtelenül viselkedtem vele. Nem érdekelt, hogy sírt, könyörgött, vagy ordított a fájdalomtól. Megveretem s megerőszakoltam őt. Agyamról a köd, csak ezt követően kezdett végre visszahúzódni. Először színtiszta elégedettséget éreztem, de mikor ránéztem, ahogy ott feküdt összegömbölyödve több sebből vérezve, szánalmasnak tartottam őt. Még mindig dühös voltam, hiszen ha nem kötekedik, nem történik mindez. Még egyszer ránéztem majd, megfordultam s elmentem.
Másnap még mindig a dühöm uralta a tetteimet. A plakátokat, amikről beszéltünk kiragasztottuk annyi különbséggel, hogy telefonszám helyett a lakcímét adtuk meg. Akkor és ott elégedettséget éreztem.
Majd egy hét telt el az óta az esemény óta, s ő nem jött iskolába. Haverjaim minden nap tudósítottak, hogy éppen ki fordul meg a házánál. Azt mondták több alakalommal rá is akarták törni az ajtót. Ilyenkor nevettem. Hiszen megérdemli. Ő más, mint a többi szánalmas kis senki. Nem adta oda magát nekem, hát elvettem amit akartam. Haverjaim büszkék voltak rám, amiért ezt tettem, s szerintük is ezt érdemelte. Egy baj volt csupán, hogy én nem ezt éreztem legbelül. Szánalmat éreztem, de nem Victoria felé, hanem saját magam felé. Én voltam a szánalmas. Sajnos mire ezt elismertem, már egy hét is eltelt.
Hétvégén, pontosabban szombaton este 8:40 kor, kaptam egy hívást a haveromtól. Azt mondta, hogy az egyik pasas, aki látta a hirdetést minden nap, estefelé elment, Victoriához, de ő nem nyitott ajtót. Aznap azonban a pasi feszítővasat is vitt magával s rátörte az ajtót. Nem tudtam mit csináljak. Míg a barátaim nevettek ezen, engem elfogott a félelem. Negyed óra is eltelt, mire rászedtem magam s oda rohantam a házhoz, de már elkésetem. Barátaim mind ott álltak az ajtóban, s onnan nézték végig hogyan veri s erőszakolja meg a férfi Victoriát. Mikor odaértem, a pasas már végzett, s menni készült. Előre furakodtam az ajtónál, s amit láttam az rosszabb volt, mint amit el tudtam volna képzelni. Victoria teste több helyen súlyosan vérzett, vészesen sovány volt, arca pedig sápadt. Eszembe jutott mikor először találkoztam vele. Vidámmosolygós arca volt. Akkor nem foglalkoztam vele, most viszont mindnet megadtam volna azért, hogy újra láthassam azt a mosolyt. Tudtam, hogy ez mind az én hibám. Miattam került ide, azért mert nem bírtam elviselni, hogy valaki nem tesz meg értem mindnet, azért mert nem értettem mit jelent az, hogy szeretni, azért mert ő visszautasított s ezt az egóm nem tudta elviselni. Mérhetetlen fájdalom járt át, szánalom magam s barátaim felé, hiszen ők megakadályozhatták volna mindezt.
Odafutottam hozzá. Teste reszketett s mikor hozzá akartam érni sikított. Csak azt hajtogatta h ne érj hozzám. Azonnal a telefonomért nyúltam, s hívtam a mentőket, de már késő volt. Sok vért vesztett, s mire menetősök kiértek, már nem volt mit tenni érte. Utolsó mondata örökre beleívódott az emlékezetembe.
- Pedig én csak szeretni akartalak. – Tekintete olyan volt, mint egy feketelyuk. Magába szippantott engem is. Szemében Nem volt se harag se gyűlölet egyszerűen csak éretlenséget fejeztek ki. Nem értették miért kellett mindezt elszenvednie.
Azóta, a nap óta, eltelt, majd 15 év, de az én bűntudatom s fájdalmam nem csökkent. Lassan ugyanennyi éve élek, Amerika egyik legjobban őrzött börtönében, s meg is érdemlem. Azonban hamarosan szabadulok. Kaptam még egy lehetőséget az élettől, hogy normális életet élhessek, de Victoria O'Learyt soha nem fogom elfelejteni, így élni sem tudok majd az új lehetőséggel. Azért írtam meg ezt a történetet a halalom előtt, hogy mindenki tanulhasson belőle. A vagányság, s a barátok gyakran a legrosszabb énedet hozzák ki belőled. Én már nem tudok mit tenni, de te még élheted, jól az életed ehhez mindössze annyi kell, hogy előbb gondolkodj, s aztán cselekedj. Én meg tanultam a saját példámból te tanuld meg az enyémből!
A történet csak kitalált!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése