2012. április 23., hétfő

10. fejezet

Sziasztok. :D
És itt is van - ahogy tegnap írtam - a sorozatom következő 10. fejezete. Meglepő, fordulatokban gazdag s remélem nem fogtok megkövezni, ha pár dolog másképp alakul mint ahogy azt első alkalommal elterveztem :D
Jó olvasást! Frissel egyenlőre még nem tudom mikor jelentkezem, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni.  Az esetleges hibákért elnézést kérek.
Puss: Riácska




Új kezdet, új élet 



Edward:


30 éve nem láttam már őt. Azóta nem telt el egy nap sem úgy, hogy ne gondoltam volna rá. Így visszatekintve, tényleg mi voltunk a hibások. Miattam ölték meg a farkasok, s miattam lettek a lányai árvák. Meg akartuk őket keresni, de sehol nem találtuk a két kislányt. Apám, az eseménynek után teljesen magába roskadt. Soha nem láttam még ilyennek. Beletemetkezett a munkájába. Alig volt otthon, s Esme is kezdett már besokallni, hiszen még vele sem beszélt. Szétesett a családunk. Mindenki ment a maga dolgára. Már csak mi hárman maradtunk együtt. Esme magába roskadt, s már azt tervezte, hogy elhagyja Carlise velem együtt. Ő változott a legtöbbet, de ennek az okát senkivel nem osztotta meg. Néha úgy érzem, szándékosan eltitkol valamit előlünk.


  Eleinte, minden hónapban elmentem a Volturihoz. Aro mindnet látott tudta mi történt az unokájával. Első alkalommal azt hittem teljesíti majd a kérésemet, hiszen soha nem láttam még senkit sem úgy tombolni, mint őt, meg akart ölni, de aztán rájött, hogy nekem nagyobb szenvedés az, ha élek. A későbbi próbálkozásaimon meg sem jelent. Hallani sem akart rólam. Úgy a 10. alkalom után már meg sem kíséreltem elmenni. Feladtam az egészet s mindnet kitöröltem a fejemből, ami Bellával kapcsolatos. Azóta, közel 30 év telt el, s én is megváltoztam, úgy, ahogy mindenki körülöttem. Más lettem s ezt el kellett fogadniuk. A régi Edward meghalt Bellával együtt.




Bella:


 30 éve, hogy a Cullenek olyan csúnyán elzavartak bennünket. Azóta sem tudtam kiheverni. Szerettem Edwardot, de szerettem a gyerekeimet is, nem tudtam volna választani, úgy, hogy az egyik meg ne sérüljön. Így a lányokat, s a családot választottam helyettük. Mióta itt élünk LaPushban, azóta nyugodt életünk van. Szerencsére, a Románok még nem találtak ránk ennyi év után sem, ám a figyelmemnek nem szabad lankadnia. Néha errefelé téved néhány ismeretlen vámpír, de ők a farkasok miatt meg sem merik közelíteni a területet. Nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, azonban valami hiányzik, jobban mondva valaki, egy társ, aki mindig mellettem van, s szeret engem. 


A lányok boldogok s felnőttek. 31 évesnek valójában, de alig 20-nak néznek ki, lassan több mint 20 éve. Boldogok s szerelmesek, bár ezzel még egyikük sincs tisztában. Bevésődtek. Régóta tervezem, hogy elmondom nekik, mi is az a bevésődés, de valahogy soha nem jött el az ideje. Ma már biztos vagyok benne, hogy ők is képesek rá, sőt a farkasokkal való első találkozáskor már megtörtént. Most azonban biztos nem lesz rá alkalmam, hogy beszéljek velük, ugyanis Volterrába készülünk. Egy héttel ezelőtt szörnyű híreket kaptam Arotól. Korábban egy kisebb Vámpírháború tört ki északon s a Volturi őrség fele csatába elindult, hogy rendet tegyenek. Azonban nem számoltak azzal a mértékű vesztességgel, ami ezt követte. Bár a háborút alig pár hónap alatt megnyerték, az elveszett tagok, barátok, családtagok száma nagyon sok volt. Ami pedig a legnagyobb felfordulást okozta, hogy a hármak közül Cairus is végleg halálát lelte a háborúban. Holnap rendezik a temetést, így már ma el kell, indulunk, hogy a szertartásra odaérhessünk. Reméltem, hogy a Cullenekkel nem fogunk összefutni, de hát amilyen szerencsém van, valószínűleg ők is ott lesznek majd. 


- Anya kész vagy már? – Kiabált Vic az ajtóból. – Ideje indulnunk, még ki kell érnünk reptérre. Nagyapa biztos mérges lesz, ha lekéssük a repülőt. 


Angi
- Búcsúzatok el a többiektől, addigra én is lent leszek. – Kiáltottam le nekik, majd gyorsan, ami még maradék ruhám ki volt terítve az ágyra, mind beleszórtam a ládába. Alig két perc múlva, már lenn álltam a bejáratnál, ahol a két lányom nagyban búcsúzkodott. Még mindig furcsa őket így látni. Felnőttek, de az én szememben örökre azok a kislányok maradnak, akikért olyan sokat kellett küzdenem.

- Hívj, majd fel minden nap s ha, lesz lehetőségem én is hívlak. Ígérd meg Seth. Megígéred? – Angi szinte rámászott Sethre akiről azért el kell mondani, hogy nagyon is megemberesedett az elmúlt évek alatt. Ha nem tudnám, hogy a lányom vámpír, s igen erős, biztosan rettegnék attól, hogy kettétöri őt. Aranyosak voltak. Angi oda volt érte s ez fordítva is igaz volt. Nem adok, neki 1 hónapot s együtt lesznek.



 Vic és Jacob azonban már más tészta volt. Ők is szerették egymást, de valahogy még is szenvedtek. Jacobnak volt egy olyan rossz szokása, hogy szeretett mártírt játszani, Vici pedig, hát igen ő aztán ízig, vérig az én lányom. Makacs, önfejű és büszke. A világért sem tette volna meg az első lépést. Miattuk jobban aggódtam. Biztos voltam benne, hogy itt valaki előbb – utóbb, lelkileg, súlyosan meg fog sérülni.




- Mehetünk?- kérdeztem mosolyogva, mire mindkét lányom-felém fordult, s kissé szomorkás mosollyal, ugyan, de jelezték, hogy igen kész vannak. 


- Nos, akkor egy hét múlva találkozunk. Sziasztok. – Búcsúztam el mindenkitől, majd bepattantam a kocsimba, lányok pedig a Viciébe s elindultunk a reptérre.


 Alig 1 óra alatt ott voltunk s kár volt aggódnunk, hogy lekéssük a gépet. Majd 2 órát kellett még várnunk rá. Már azt hittem sosem fog felszállni.  Lányok persze most is egymás mellé ültek én meg megmaradtam harmadiknak. Hát igen, néha egyedül érzem magam mellettük. Hiszen ők mégis csak ikrek, s egy a gondolkodásmódjuk, ők egyek. Én, meg hát mégiscsak az anyjuk vagyok. Akármilyen jó a kapcsolatunk, én sem osztok meg mindet a gyerekeimmel úgy, ahogy ők sem tetszik ezt.


Vic/Vici
 Már lassan 3 órája is repülhettünk, mikor végre megszólat a hangosbemondó, hogy leszálláshoz készülődjünk.  Végre hazaértünk. Nekem mindig is ez volt, s ez is marad, az otthonom itt van a családom, s ideköt a szívem.  Épp, hogy leszállt a gép, mi már szálltunk is le róla, majd a csomagok begyűjtése után mindhárman béreltünk egy- egy kocsit s elindultunk Volterrába. Az út kb. másfél óra, de a mi sebességünkkel, alig egy óra lesz csak. A lányok persze szokásukhoz híven, most is versenyeztek egymással. Én általában kimaradok belőle, hiszen kell valaki, aki figyel rájuk. Furcsa belegondolni, hogy régen én is benne voltam minden hülyeségbe, de aztán 10 évvel ezelőtt fel kellett nőnöm, hiszen ott volt a nyakamban két kis gyerek, akiket egyedül kellett felnevelnem. Ez azért komolyabbá teszi az embert egy kicsit.


Egész gyorsan értünk oda a várhoz. Már szinte túl gyorsan. Lányok ezután sem hagyták abba a versenyzést, úgy futottak be a palotába, mintha egész végig itt lettünk volna. Gyorsabb beköszöntek Arohoz is, majd rohantak tovább. Mindenki csak nevetett rajtuk. Imádtam itt lenni, mert itt minden olyan felhőtlen, nyugodt s családias volt. Akármennyire is szeretem Forksot, mindig csak a múltat juttatja eszembe. 


- Drága Bella. Hogy vagy? Rége nem találkoztunk már. Látom a lányok olyan elevenek, mint mindig. Nem változtak semmit ugye?


- Aro. Jó újra itthon lenni. Már hiányoztál. Igen a lányok most is fel vannak pörögve, de az igazat megvallva, nagyon sokat változtak. Felnőttek.  Félek, ezen túl a háttérbe fogok szorulni. 


- Bella sajnos ez várható volt. Előbb - utóbb a saját lábukra fognak állni. S ennek talán most jött el az ideje. Örülj neki, most már te is élheted az életedet.


- Nem már ők az életem. Nem tudom, mit csinálhatnék nélkülük.


- Nekem lenne ötletem, de azt hiszem, ez majd később mondom. Mindenesetre lenne számodra egy ajánlatom, amit szeretném, ha elfogadnál. Te döntesz, majd ezt ne feledd, magadért kell, döntened nem értük ők, már egyedül is boldogulnak.


- Miről lenne szó?


- Egyelőre ez titok, majd holnap te magad is megtudod. Remélem, élsz majd a lehetőséggel.


- Kíváncsian várom. Ha most nem haragszol megnézem, a lányokat meg nem árt másokat is üdvözölni.  – Már épp indultam volna kifelé, mikor Aro mondatával belém fagyasztota a levegőt.


- Ők is itt lesznek Bella. Ő is itt lesz, sőt ő már itt is van. Kötelességem volt meghívni őket. Sajnálom drágám. 


Pár perce szerintem már állhattam ott egyhelyben, mikor Aro közelebb jött s átölet megnyugtatásképp. Féltem, hogy újra látnom kell őket. Nagyon féltem tőlük, a reakciójuktól. 


- Ők azt hiszik, hogy halott vagy, te is és a lányok is. – Értetlenül néztem fel nagyapámra. Ezt nem értettem. 


- Kifejtenéd, kérlek? 


- Úgy tudják 30 évvel ezelőtt a farkasok megöltek téged, s mivel később visszamenetek a lányokért s nem találták őket sehol, ezért abban is biztosak, hogy ők is halottak. Nem mondtam el nekik, hogy nem így van, had szenvedjenek. Megérdemelték. 


- Köszönöm, de azt hiszem holnap úgy is minden kiderül majd.


- Légy erős Bella. Ne hagyd, hogy elgyengítsenek.


- Az leszek, Nagyapa. – Ritka alkalmakkor hívom őt így, de olyankor az arca teljesen felvidul. Még egyszer megölelt, majd elbúcsúztam tőle s elindultam megkeresni a gyerekeimet. Rengeteg ismerőssel futottam össze útközben. Így csak órákkal később értem oda a lányokhoz. Épp Heidivel és Renátával voltak, mikor benyitottam a szobába.


- Sziasztok. Rég találkoztunk. Heidi már nagyon hiányoztál. Renata, te hogy vagy? – Nagyon örültem két barátnőm ottlétének. Már nagyon hiányoztak. Talán ők az egyetlenek, akikkel igazi baráti viszonyom van, az első naptól fogva. Már akkor barátként fogadtak, mikor megjelentem a kapuban két kisgyerekkel a kezemben. Míg a többiek ellenségesen mérgedtek s irigykedtek rám Aroval való tényleges rokonságom miatt, ők kedvesek voltak s önzetlenek.


  Szinte az egész éjszakát átbeszélgettük, úgy hogy ki sem tettük a lábunkat a szobából. Vic és Angi persze közben bealudtak, így halkabban folyattuk a beszélgetést, de így is jó volt. 


Másnap reggel korán ébresztettem a lányokat, hiszen a szertartásig még sok tennivalónk akadt. Elsőként megcsináltuk azt, ami tegnap elmaradt. Kipakoltunk a bőröndökből s mindenki berendezkedett a saját szobájába. Egész nap az esti szertartásra készültünk. Én pedig a nap előrehaladtával egyre idegesebb lettem. Féltem. Attól féltem, hogy újra csak a gyűlölködő szemeket fogom majd látni, s ezt a félelmet már a közelemben lévők is átérezték.




Vici:


Alig, hogy megérkeztünk a kastélyba, már is otthon érzetem magamat. Persze Angi gyorsan eltűnt mellőlem, így egyedül indultam fel a régi szobánkba. Szerettem itt lenni. Sőt legszívesebben itt éltem volna, de tudtam, hogy a szívem szakadna meg Jacob miatt. Kiskorom óta szeretem s tisztelem őt, azonban ez a szeretet hamar szerelemmé nőtte ki magát, én pedig félek ezt bevallani neki. Tartok tőle, hogy visszautasítana, vagy esetleg még ki is röhögne. Hisz annyiszor hangozatta már, hogy ő csak, mint egy testvért úgy szeret engem. Pedig én igazán szerelemmel szerettem őt. Irigylem a húgomat. Sath úgy bánik vele, mint egy hímes tojással, s igazán szerelmes belé, Angi pedig nem fél viszonozni ezt. Ettől függetlenül ők maguk még nem jöttek rá, hogy igazából mit is érzenek, de mindenki más körülöttük tudja, s látja rajtuk, hogy ők összetartoznak. Szeretném, ha Jacob is úgy szeretne engem, mint én őt. Félek attól, hogy engem hibáztat, amiért nincs normális magánélete a bevésődés miatt. Egyszer régebben hallottam, ahogy beszélgetek erről akkor még nem nagyon érettem, de amit hallottam abból tudom, hogy ő emiatt csak velem tud foglakozni, de persze ő ezt nem akarja. Azt mondta, ő ezt nem kérte, s ha lehetne, visszafordítaná az időt, s meg nem történté tenné az egészet. Ekkor mindössze 3 éves lehettem. Nem voltam tisztában a szavak jelentésével, de így, felnőtt fejjel már értem mit értett ez alatt.  Talán ideje lenne keresnem valakit, s megmutatni neki, hogy igen, én boldog vagyok nélküle is, s ő is boldog lehet, akivel akar. Azt hiszem, ezt fogom majd tenni. 


Már egy ideje el lehettem merülve a gondolataimba, mikor hirtelen nekimentem valakinek. Csendben szidtam magamat, hogy, hogy lehet ilyen szerencsétlen, vámpír létemre. Á mikor megnéztem, hogy kit is ütöttem el, már nem bántam annyira a dolgot. Nem más állt előttem, mint Edward Cullen. Sokra nem emlékszem életem első évéből, de arra igen, hogy ő és a családja tönkretették anyut, aki az óta is szenved miattuk. Gyűlöltem őket főleg őt. Anya nem sokat mesélt róluk, de néha elejtet pár mondatot, amiből rájöttünk, hogy az előttem álló személy okozta neki a legnagyobb sebet. 


- Ne haragudj nem szokásom az ilyen szép vámpírokat csak úgy feltiporni. Elárulod ki vagy, s honnan jöttél? – Próbált udvarolni, ám nekem valahogy nagyon nem volt szimpatikus vámpírt eddig csak anya miatt voltam rá mérges, de most már a haragom undorral is párosult. Hiszen, hogy van bőr a képén csak úgy nekiállni, udvarolni egy vadidegennek?!


- Nem vagyok vevő erre bájcsevegésre, szóval, viszlát. - Reméltem, hogy semmit nem tudott kiolvasni a fejemből. Anyutól örökültünk pár képességet, ilyen volt a burok az agyunk körül, amit fel tudtunk húzni, de kiterjeszteni, már nem. Ez csak a mi saját védelmünket biztosította, azonban egyenlőre, még nagy erőfeszítésbe tellett fenntartanunk. 


Mikor beértem a szobánkba még mindig dühös voltam, ám ezt hamar elfelejtetem, mikor megláttam vendégeinket. Heidi, s Renata épp Angit faggatták a magánügyeiről. Biztos voltam benn, hogy én sem fogom megúszni, de valahogy nem bántam inkább ez, mint az Edwardos gondolataim.  Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, később pedig anyu is csatlakozott hozzánk. Jó pár órával később mi Angival elaludtunk, másnap reggel pedig anya keltett, hogy még sok dolgunk van a nap folyamán.  Pár órával később remek ötletem támadt, amit meg is osztottam kis családommal.


- Mi lenen, ha befestenénk a hajadat? – Kérdeztem anyut. – Ha ezt tesszük, a Cullenek nem fognak azonnal felismerni, így lehet egy kis nyugtunk. Aztán ha nem tetszik, majd visszafesteted. Na jó ötlet?


Angi is egyet érette velem, s szép lassan anya és beadta a derekát. Így elmentünk még a nap végén egy fodrászhoz is. Gyönyörű szép aranyszőkére festettük anya haját. Ez nagyban eltért az eredeti színtől, s így kevésbé volt felismerhető, de az igazat megvallva jobban is állt neki.


- Jó lett. – Mondtam anyunak elragadtatva, hisz ekkora változásra én sem számítottam. 


- Valóban – Szólt vissza csodálkozva. Láttam, hogy neki is tetszett, s így kevésbé volt ideges, mint eddig.


- Lassan ideje mennünk, készülni alig van már csak egy óránk. – Mondtam, így visszasiettünk a palotába s nekiálltunk készülődni.




Bella:


Vicinek igaza volt a hajfestést illetően, ez tényleg nagyon szép lett s jobba tetszett, mint a hajam eddigi színe. Így talán nem ismernek fel rögtön, s lehetőségem lesz gyorsan elmenni a szertartás után. 


- Anya kész vagy? Már csak rád várunk, – lesett be az ajtón Angi – waoo nagyon szép vagy. Mintha nem is te lennél. 


Igazuk volt nem ismertem magamra, jó értelemben. Új hajam tökéletesen kiemelte, az aznap estére választott aranyszínű, pántnélküli estélyimet, fehér bőröm s vörös ajkam  pedig csak úgy rikítottak. Nekem is tetszett a végeredmény. Kiléptem a lányokhoz a folyosóra s kis híján leesett az állam. Ők is gyönyörűek voltak. Angi egy szép smaragd színű kövekkel díszített estélyit viselt, míg Vic egy a természetéhez illő, élénkvörös ruhát választott, amit fekete kövekkel díszítettek. Büszke voltam rájuk. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Kész felnőttek. 


- Ha kigyönyörködték magukat a hölgyek, akkor lassan ideje lenne menni. – Hallottam meg Aro hangját a hátam mögül.


- Igaza van, nagyapának még a végén elkésünk. –Szólalt meg Vic s elsuhant a nagyterem felé. Rá egy másodperce Angi is követte őt. 


- Bella szeretném, ha ma este te lennél a kísérőm – nézett rám komoly szemekkel Aro.


- Ez csak természetes. – Sajnáltam szegényt. Elveszette élete szerelmét, a testvérét s rengeteg barátját a háború miatt, így már csak mi maradtunk neki. Belékaroltam s mi is elindultunk a terem fel. 


Mikor beléptünk hatalmas csend fogadott bennünket. Sokak számára az én jelenétem volt megdöbbentő. Voltak olyanok, akik nem ismertek meg, s volt, aki füli érő mosollyal jelezte, hogy tetszik neki a hirtelen jött változásom.  Szép lassan sétáltunk fel a katedrára. Mellettünk Marcus állt feleségével. Mindkettőjükre rámosolyogtam majd másik irányba fordítottam a fejemet. Lányaim ott álltak mellett. Közelebb léptem hozzájuk s megszorítottam a kezüket. Támogatásra volt szükségem. Hiszen én is rengeteg barátot vesztettem el a háború miatt, azonban eddig belegondolni sem mertem, hogy ők többet már nem lesznek itt velünk. Aro belekezdett gyász beszédébe. Sokan könyvek nélkül sírtak, úgy ahogy én is. Nem érdekelt ki látja, s ki nem. Én így emlékeztem barátaimra, a családomra.


 A szertartás végeztével mindenki fogadta részvétnyilvánításokat. Én nem mentem oda senkihez, s hozzánk sem jött senki. Ottmaradtunk Aro mellett, hogy támogassuk, hiszen neki erőnek kellett lennie. Majd egy órával később Aro ismét szót kért.


- Sajnálom, hogy ezt most s ilyen helyzetben kell közölnöm veletek, de fivérem s én elhatározásra jutottunk bátyánk méltó utódjának személyét illetően. Olyasvalakit választottunk, aki már újjászületésétől fogva családunk tagja, s nem tagadna meg bennünket semmilyen áron. Megtiszteltetésnek vesszük, ha magunk között tudhatjuk, s egy lesz közülünk. Elvállalod-e ezt a posztot Bella Volturi? 


Kis híján köpni, nyelni nem tudtam, úgy meglepődtem. Hogy én? Ez hihetetlen. Ránéztem a lányokra, akik mosolyogva jelezték, hogy ők támogatnak engem. Tekintetemet a család többi tagjára emeltem, Heidire, Renatara, Félixre s még sok más vámpírra. Mindegyikük szemében biztatást láttam. Aro korábban azt mondta éljek az új lehetőséggel, s kezdjek új életet. Azt hiszem, tényleg itt az ideje igazán élnem.


- Számomra a megtiszteltetés, szívesen elvállalom, ezt a posztot, s igyekszem méltóan viselni a nevet. 


- Akkor ezennel kihirdetem új húgunkat. Bella Volturi ettől a naptól kezdve egészen haláláig a hármak egyike.


 Hirtelen feltűnt előttem két vámpír s a hármak köpenyét terítette rám mely gyönyörű aranyszínű volt, piros helyet. Amit nem értettem, de úgy gondoltam ráérek később megkérdezni.


- Éljen Bella Volturi. – halottam mindenfelől. Büszkeséggel töltött el új pozícióm. Közelebb léptem Arohoz s Marcushoz. Mindkettőjüket megöletem, nekem ők szüleim a barátaim s mentoraim egyben. 


Egész este felhőtlen voltam, hiszen nem láttam sehol sem a Cullen családot. Azonban pár órával később ők is előkerültek. Késett a gépük, így nem értek ide. Halottam, ahogy Carlise magyarázkodik Aronak, aki viszont nem fogadta a magyarázatot, kitűnő örömmel. Azonban nem rendezett jelenetet, csak később az irodájába hívatta őket. 

- Bella hallasz? Merre jársz? –Szólt rám Heidi.


- Ne haragudj elgondolkoztam. Amúgy nem tudod, hol vannak a lányok? Lassan ideje aludniuk, s amilyenek képesek megvárni, míg össze nem esnek a fáradtságtól. 


- Arot keresték, beszélni akartak vele. 


- Ez érdekes. – Nem értettem mit akarhatnak Arotól. - Elmegyek, megkeresem őket.


Nem kellett messze mennem, alig pár méterre beszélgettek s nevetgéltek. Úgy látszik akkor nincs komoly baj. Odasiettem hozzájuk s közöltem velük, hogy hajnali 2 óra menjenek, aludjanak, mert össze fognak esni. Ők persze tiltakoztak, de mikor Angi megszédült az a fáradtságtól, inkább elindultak a szobájukba. 


- Jó éjt anyu. – köszöntek el s adtak egy puszit majd el is tűntek a tömegben.  
Rámosolyogtam Arora majd elindultam vissza Heidihez, ő azonban már nem volt ott ahol az előbb.


- Bella? – Halottam egy ismerős hangot a hátam mögül, de nem tudtam, hova tenni. 


- Tessék? - Fordultam meg lendületesen ám mikor megláttam ki áll mögöttem agyon meglepődtem. - Carlise?


- Te élsz? Én pedig azt hittem, hogy meghaltál. Úgy örülök, hogy tévedtem. – Rengeteg fájdalmat s megbánást halottam ki a hangjából amit nem igazán érettem.  – Beszélhetnék valami csendesebb helyen? – Nem nagyon akartam vele menni, de kíváncsi voltam mit szeretne mondani. Kimentünk a folyosóra, majd onnan egy üres szobába értünk. Nem értetem miért van ez a nagy titokzatosság, de kíváncsi voltam.


- Örülök, hogy életben vagy. El sem tudom mondani, hogy mennyire. Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, hiszen szinte alig beszéltünk, de úgy gondolom, hogy akkor évekkel azelőtt az én hibám volt, hogy engedtünk elmenni titeket. 


- Ezt kifejtenéd, kérlek? – Tényleg nem értetem miről beszél hiszen mind azt akarták, hogy menjünk el s talán ő volta az egyedüli, akinek az indokait meg értettem miután beszéltem Aroval. Őt nem tudtam hibáztatni.


- Évszázadok óta élek már Bella. Nekem észre kellett volna, vennem, hogy akkor és ott valami nem úgy van, mint ahogy mi azt hirtelen elgondoltuk. Sőt tudtam, hogy valami nincs rendben, de életemben először eluralkodott rajtam a félelem. Bella, én már éltem akkor, mikor még örökgyerekeket hoztak létre, s sosem felejtem el azt a sok szenvedést, ami azokban az években jellemző volt. Megijedtem. Pedig nekem tisztán kellett volna gondolkodnom. Hisz én vagyok a család feje. Az óta a nap óta minden tönkre ment Bella, s ez mind az én hibám, mert akkor bizonytalan voltam s a félelmet választottam. Sajnálom.


- Rád nem haragszom Carlise. Tudtam nagyon jól, hogy a te félelmed miből indul ki. Aro segítet erre rájönnöm s talán te vagy az egyetlen a családban, akinek megértem a reakcióját. A többiek azonban nem éltek át ilyet, őket nem blokkolta le a félelmük, ők el akartak kergetni, csak mert a lányok valami olyat képviseltek, amit ők még nem ismertek, s ezt nem fogom tudni megbocsátani nekik. Főleg Edwardnak nem. Az évek során a szerelem, amit iránta éreztem gyűlöletbe fordult át, s nincs semmi és senki, aki ezen változtatni tudna. Ha többieknek nem is, de neki ki kellett volna állnia mellettem.  Helyette azonban csak eldobott magától. Téged nem hibáztatlak, a többieket nem gyűlölöm csak szánom, de őt igen, s ezen tényleg semmi nem fog változtatni.


- Örülök Bella, hogy engem nem vetsz meg, mindazonáltal én saját magamat továbbra is megvetem. Tudod a család rengeteget változott az óta. Nem is igazán vagyunk már egy család. Alice és Jusper Franciaországban, Rosalie és Emett pedig Görögországban éltek az elmúlt évben, csak Esme s Edward én maradtunk együtt a végére, de azt hiszem, nemsokára mi is különválunk Esmével s Edwarddal is. Edward megbolondult kifordult önmagából. Minden alkalommal meg akarja ölni magát, ha meg nem akkor meg erővel akar magának új párt találni. Esme pedig támogatja őt ebben. Úgy gondolja, igaza van, ő az egyetlen, aki az óta is helyesnek tartja, hogy te eltűntél a színről, s ő volt az egyetlen, aki nem támogatott bennünket mikor, a gyerekek keresésére indultunk. Nem értem őt. Teljesen más lett ő is. Nem ilyen volt Bella. Minden megváltozott, egyetlen rossz döntés miatt. Mond, mit tegyek, hogy minden a régi legyen?


Soha életemben nem láttam még Carlise ennyire maga alatt, pedig rengeteg nehéz s szívszorító emléket mutatatott már róla Aro, de ennyire összetörve sosem láttam őt. Megsajnáltam. Nem tudtam, mint mondjak, így közelebb léptem hozzá s átöleltem, hogy érezze, én itt vagyok számára.


- Kezdj új életet, Carlise – suttogtam a fülébe. – Én is ezt teszem. A régi már nincs többé, új életet kell kezdenem, különben sosem felejtem el a fájdalmat. – Kibontakoztam az öleléséből. – Kezdj, új életet s csak azt vidd magaddal a régiből, akik megérdemlik, hogy részesei legyenek az újnak. Szerelmet, barátot, gyereket. Csak azt, akit tiszta szívből szeretsz, még így összetörve is.


- Köszönöm Bella. El sem tudod képzelni mennyi mindent jelent ez nekem. –Rámosolyogtam majd újra átöletem őt. Jól esett hozzábújni, érezni, hogy van még valaki, aki hasonló cipőben jár, mint én, hogy ő is el akarja felejteni azt, ami történt s új lappal indítani. Büszke voltam magamra s carlasie is, s végre olyat éreztem, amit eddig lányaimon s Aron kívül más nem tudott nekem megadni. 


Nyugalmat…

2012. április 22., vasárnap

Életemet az életéért

Sziasztok ahogy egy hónapja mondtam hozok frisset csak nagyon lassan. Ez egy különálló, saját történet, nem pedig átírás, s mindössze egy fejezet. Anno egy pályázat miatt kezdetem el, de nem fejeztem be, ám most kedvet kaptam hozzá. Figyelmeztetésként megjelölném, hogy elég komor s kegyetlen történet. Így csak az olvassa akit ez nem zavar. Akinek mégis felkeltetem az érdeklődését annak jó szórakozást kívánok hozzá. Másik történet fejezetei pedig már folyamatban vannak. Ahogy időm engedi írom azokat is :)
Esetleges hibákért elnézést kérek átolvastam párszor, de sajnos így is előfordulhatnak.
Puss: Riácska






Sohasem sajnáltam senkit. Mindig a magam feje után mentem. Nem érdekelt hány embert alázok porig, vagy tiprok el a saját céljaim érdekében. Célratörő voltam magabiztos s vérbeli rosszfiú. Ma már bármit megadnék, hogy ezeket az időket kitörölhessem, vagy legalább egy kicsit átalakíthassam. Azonban még mielőtt elmesélném, életem legnagyobb hibáját engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem David Wright 3. éves végző egyetemista voltam a West Site egyetemen Coventryben mikor mindez megtörtént. Mint már írtam szerettem szórakozni, bulizni, balhézni. Lányok hada vett körül s persze ez csak tovább növelte az amúgy sem alacsony önbizalmamat. Egyszerűen tökéletes volt minden. Legalábbis akkor így gondoltam. 

Aztán egyik este találkoztam vele. Esetlen egy lány volt. Ó, de még mennyire, hogy az volt. A haverokkal voltam aznap este is, mint mindig. Épp a Love Islandba tartottunk. Tudom, kissé furcsa neve van, de ezen a helyen ez az egyik legjobb disco, nem mellékesen a város legjobb csajaival. Azonban még mielőtt folytatnám a történetemet, azt szeretném előre leszögezni, hogy ez nem egy rózsaszín masszában úszó, angyalkákkal díszített szerelemi történet.  Részemről szó sincs szerelemről, sőt épp ellenkezőleg, ám ezt majd inkább egy kicsit később. Na, de hol is tartottam? Ja, igen. Szóval, úgy, mint minden este most is a haverokkal együtt mentünk szórakozni azzal a nem titkolt szándékkal, hogy minél több bigét szedjünk fel. Persze amint beléptünk, én már ki is szúrtam egyet magamnak a pultnál. Hogy- hogy nézett ki? Nagy mell, formás lábak, extrán kivágott mini ruha, hosszú szökés haj, és persze az elengedhetetlen hívogató csábos mosoly. Hát igen, pasiból vagyok, s nekem most pont ez kellett. Megindultam felé azonban nem értem el a pultig. Egyik pillanatról a másikra, egyszer csak előttem termett, minden jövőbeli gondom fő okozója, Victoria O'Leary. 


- Szia – kezdett bele s beszélgetésbe hatalmas vigyorral az arcán. Nem igazán értettem minek örül ennyire, de ha ilyen kedve van, akkor felőlem azt csinál, amit akar.


- Csááá – köszöntem neki kissé elbambulva, hiszen még a mindig alig pár méterre előttem lévő célpontomon legeltettem a szememet.


- David, ugye? A nevem Victoria. Első éves vagyok a West Siteon… - és csak mondta, mondta, mondta. A nevén kívül semmit nem halottan abból, amit elregélt nekem bő 5 perc leforgása alatt. Túlságosan lefoglalta a ma esti áldozatom látványa.


- Hé figyelsz? Kérdeztem valamit –  na most meg bedurcizott, gondoltam magamban. Amúgy is minek hallgatom én őt?


- Bocs, nem figyeltem – vágtam oda nem törődöm hangon abban bízva, hogy itt hagy de ááá nem. Pedig mennyivel jobb lett volna. Akkor talán,…


- Nem akarsz táncolni? – Itt már elegem volt belőle, de amint ránéztem inkább megváltozattam az aznapi tervemet.


 Nem is volt olyan rossz nő. Hosszú fekete göndör haja a csupasz hátára s vállára omlott. Kecses, de mégis sportos alakja, s igen fehér bőre érdekes hatást keltett, de a fantáziámat jól megmozgatta. Kívánatos volt, de még menyire, hogy az volt. Akkor ott eldöntöttem, hogy még ma este az enyém lesz, úgyhogy elővettem legcsábosabb mosolyomat, s teljes erővel belevetettem magam tervem megvalósításába. Még ma is bánom, hogy akkor mikor ránéztem nem csak egy átlagos lányt láttam magam előtt. Egy olyan lányt, aki nem indította volna be ennyire a fantáziámat, a testemet. Hiszen csak erről volt szó semmi többről. Szimpla testi vágyról. Akkor és ott nem vettem észre, hogy ő hogyan nézett rám. Az egész estét vele töltöttem. Táncoltam vele, öleltem csókoltam, ő pedig nem ellenkezett. Már akkor észre kellett volna vennem azt a fura csillogást a szemében, na meg az ok nélküli örökös mosolygása is igen árulkodó jel kellett volna, hogy legyen.


 Őt is, ahogy minden csajt a lakásomra cipeltem a buli után. Ez már amolyan szokás volt. Nem kérdeztem akar-e jönni, vagy sem, egyszerűen csak vittem őket. Úgy gondoltam ő is olyan, mint a többi. Beül, egy vadidegen kocsijába, eltölt vele egy éjszakát, aztán se szó se beszéd, másnap reggel eltűnik. Nagyot tévedtem. Nagyon- nagyot. Első döbbenetem az volt mikor megálltam a ház előtt. Kissé furcsán nézett rám, azonban nem szólt. A hatalmas vigyor eltűnt az arcáról, de nem szólt semmit. Kiszálltunk a kocsiból felbattyogtam vele harmadik emeletre, majd 9-es lakás előtt megálltam, s a kulcsom után kezdem kutakodni. Furcsállottam, hogy olyan csöndben van hisz, egész este be nem állt a szája, azonban nem nagyon foglalkoztam vele. Miután nagy nehézségek árán, végre kinyitottam az ajtót, benyúltam, felkapcsoltam a villanyt, s előreengedtem.


- Üdvözöllek nálam – kezdtem szokásos szövegemet, - nem túl nagy, de igen kényelmes lakás. Kérsz esetleg valamit inni?


- Valami alkoholmenteset – válaszolta. Míg én elvoltam, hogy hozzak valami innivalót neki is meg magamnak is, addig ő leült a kanapéra, s onnan figyelt engem. Nem értettem mit akart. Épp rákérdeztem volna mikor megszólalt.


- Miért hoztál ide? – Kérdezte a szemembe nézve. Na ez is meglepett. Azt hittem egyértelmű, hogy miért hoztam ide. Ismét, épp, hogy válaszoltam volna, mikor újra rákezdett.


- Tudod, én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Nem olyan vagyok, mint az, akit a hátam mögött nézegettél. – Íme, elérkezett a harmadik meglepődésem oka is. Nem olyan, mint ő? Akkor mégis miért jött fel hozzám, gondoltam. Ha más lenne nem lenne itt.


- Gondolom most arra vagy kíváncsi, hogy akkor miért vagyok itt. Az igazat megvallva azért, mert szerelmes vagyok beléd. 


Na, azt hiszem valamikor itt nyelhettem félre, az épp számban lévő itókámat. Akkor először, azt gondoltam, tessék, már megint csak nekem lehet ilyen szerencsém, ahelyett hogy egy jót szórakoznék vele, majd arról fog dumálni nekem, hogy mióta, meg miért, szeret, meg, hogy mennyire össze akar jönni velem. Azonban ismét tévedtem. Tényleg más volt mint a többi, nem tudom miben, és miért, de más volt. Nem követelőzött, nem hisztizett, csak elmondta, amiről úgy gondolta, hogy rám is tartozik.


- Szeptemberben figyeltem fel rád. Akár hiszed akár nem, sok mindent tudok rólad. Úgy ahogy azt is, hogy te semmit nem akarsz tőlem, ezen az estén kívül. – Furcsa volt a szeme, még mindig csillogott, de az arca elkomorult fagyos lett. Most így visszagondolva valószínűleg azért volt ez, mert tisztában volt azzal, ami ezután következett. Tudta előre, hogy ő, boldog velem sosem lesz. Azonban a vallomás utáni válaszom, még így is igen csak meglephette.


- Nem érdekel, hogy szeretsz, vagy sem, miattad hagytam a másik csajt a buliban, s csak veled foglalkoztam, úgyhogy ezt kárpótolnod kell. Mondjuk testi fizetséggel.


 Még most is emlékeszem, hogy míg, az én arcomon, egy ördögi kaján mosoly jelent, meg addig az övén a megrökönyödés, s a fájdalom. Nem érdekelt. Tényleg nem érdekelt mit érez. Csak azt tudtam, hogy én mit akarok, és az, ő volt, ám mindössze csak egy éjszakára. Az igazat megvallva, fel sem fogtam, hogy miről beszéltünk az elmúlt fél órában. Szerelem. Mi az? Hiszen ezt, én is ki tudom mondani. Szeretlek. Akkoriban sajnos semmi jelentősége nem volt számomra ennek a szónak.


- Rendben van. – szólalt meg hirtelen. Hangjában, csak úgy, mint arcán, megint nem volt semmi érzelem. Hirtelen azt sem tudtam miről beszél. Aztán szép lassan leesett a tantusz. Beleegyezett abba, hogy az enyém lesz ma estére. Jól van,  gondoltam magamban. Én biztosan nem fogok ellenkezni. Sőt épp ellenkezőleg, minden egyes percét élvezni fogom. S így is lett. 


Amint felfogtam, hogy belement a játékba, felálltam, odasétáltam hozzá, és magamhoz húztam. Erőszakosan s durván csókoltam. Minden érzelem nélkül. Azonban ő nem ellenkezett, nem panaszkodott. Durván kezdtem el hátrálni vele, míg el nem értünk a falig. Erősen hozzásimultam, így nem volt menekvése, még ha akarta volna se. Azonban ő nem menekült. Kapkodó s durva érintéseimre, ő lágyan válaszolt, ami kifejezetten tetszett. Minél durvább voltam vele, annál kedvesebben érintett. Élveztem a helyzetet. Jólesett, de csak nekem. Ő, valószínűleg szenvedett. Ám ez nem érdekelt. Csak magamra gondoltam. A nagy hévben el sem jutottunk a szobáig. Ott,  a nappaliban, a fal  mellett tettem magamévá, s én élveztem. Miután végeztem vele, ő még mindig hallgatott. 


- Öltőz fel, aztán tűnj el. – mondtam neki, miközben az konyhába mentem, hogy igyak egy sört.


Mikor visszamentem, ő még mindig ott ált a fal mellett. Elég pocsékul nézett ki. Aztán hirtelen összeesett. Először, azt sem tudtam, hogy ilyenkor mi van. Aztán végül odamentem, s a kanapéra tettem. Terítettem rá egy lepedőt, ám előtte lefényképeztem őt a telefonnal, hiszen mégiscsak trófeának számit, amit dokumentálni kell. Így vagy úgy, de büszke voltam magamra, mert jó csajnak számított a viselkedését leszámítva.


Másnap reggel kissé kótyagosan ébredtem. Még most is tisztán emlékszem, hogy először eszembe sem jutott, hogy mi van. Az meg aztán végképp nem, hogy van valaki a lakásban. Ám hirtelen kapcsoltam. Fájdalmas képet vágtam, aztán elindultam megkeresni a vendégemet. Ott ült a kanapén s nézett előre. Nem fordult hátra mikor  elmentem mögötte, mintha meg sem hallotta volna. Szép lassan elé sétáltam, s lenéztem rá. úgy nézett ki, mint aki valahol máshol jár. 


- Victoria?– szólítottam meg, de nem válaszolt.


Nem értettem mi van vele. Leguggoltam hozzá. Az arca egyvonalban volt az enyémmel. Megdöbbentett, amit láttam. Semmi érzelem, csak üveges szemek. Pár perce már ott voltam vele, mikor egyszer csak rám nézett. Szemében az üresség helyett temérdek fájdalom, s keserűség nézett vissza rám. Megsajnáltam. Nem igazán tudom miért, de megsajnáltam. Miért pont ő? Talán, mert eddig még senkit nem láttam így összetörve. Általában, miután kiszórakoztam magam, elküldtem őket melegebb éghajlatra. Volt, hogy egyik másik hisztizett, de legtöbbjük egy szó nélkül eltűnt. Nem tudtam mit érzenek. Ám ő.. Annyira más volt már az elején. Nem rejtette el amit gondolt s érzett. Nem félt kimutatni. Csodáltam érte, s valahogy ijesztő is volt ez az érzés.


-  Azt hiszem ideje mennem. Mondanám, hogy viszont látásra, de biztos vagyok benne, hogy az nekem csak rossz lenne. – Hangjában ugyanaz a fájdalom volt, mint a tekintetében. Kitártam az ajtót, s gúnyos hangon szólaltam meg:


- Valószínűleg igazad van. – Rám nézett, majd kilépett az ajtómon. Úgy gondoltam örökre, de ismét tévedtem. Hatalmasat.


Másnap az iskolában, természetesen mindenki megbeszélte, kinek ki volt a zsákmánya. Én is beszámoltam nekik az egész esti eseményekről, s mindannyian jót röhögtünk rajta. Megmutattam nekik a fényképet, az ájult testéről, majd kifiguráztuk őt s szánalmasnak találtuk a csaj viselkedését. Hiszen az is volt, sajnálatraméltó. Akkor, tényleg így gondoltam. 
Nem vettem észre, amint nem messze tőlünk áll, s szemében könnycseppek gyűlnek. Nem sejtettem, hogy a szavak gyakran bántóbbak, mint a tettek. Egyik haverom rábeszélt, hogy csináljunk plakátokat a csajról, s aggasszuk ki azokat, de előtte, szerezzem meg a csaj számát, hogy aláírhassuk. Ezt már kicsit erőnek találtam, de hát miért ne. Hiszen ez, úgy is csak egy poén lesz. Úgy gondoltam, másnap indítom el a tervemet. Minden készen állt, teszem neki egy kicsit a szépet, majd pedig elkérem a számát, s viszlát.


Másnap reggel nem találtam őt sehol. Osztálytáraitól megtudtam, hogy beteg, de így elkértem a címüket. Elmentem hozzá. Becsöngettem, ő pedig mit sem sejtve ajtót nyitott nekem. 


- Mit akarsz itt? – Hangja gyenge volt, de éreztem benne az utálatot irányomba. – Jöttél röhögni rajtam? Vagy esetleg, újabb képeket akarsz, hogy a haverjaidnak legyen mit mutogatni? – A végér már szinte kiabált. 
- Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Kerestelek az osztályban, s mondták h itt laksz. Bocsánatot akartam kérni tőled, amiért úgy viselkedtem akkor este. – Próbáltam minél hihetőbben előadni magamat, láttam, hogy egy kicsit megenyhült, de még mindig ellenállt nekem. – Bemehetek esetleg? Vagy itt fogunk ácsorogni? 


Szélesre tárta az ajtót majd beengedett. Itt már nyeregben voltam.


- Szép lakás a szüleiddel élsz? Ők is itthon vannak? – Fő a vigyázatosság, hiszen egy dühös apa, mindent elronthat.


- A szüleim meghaltak lassan 1 éve már. Egyedül élek. – A hangja kissé elcsuklott, de nem tudtam őt sajnálni. Sőt, így visszagondolva semmi sajnálatot nem éreztem felé, csak arra koncentráltam, hogy elérhessem azt, amiért jöttem, vagy még többet. Hiszen ha egyedül él, akkor senkit nem zavar, ha még egyszer lefekszem vele. Magamban ördögien elmosolyodtam.


- Részvétem. Nem tudtam róla. Nem félsz egyedül élni egy ekkora lakásban?


- Már megszoktam. Már bocs, de elárulnád, végre hogy mit akarsz tőlem? –Kezdett megint felbátorodni, így odasétáltam elé, s úgy folytattam tervemet.


- Bocsánatot akartam kérni tőled a múltkori miatt, szörnyen viselkedtem veled, nem ezt érdemelted volna. Szerető gondos férfinak kellett volna lennem, de az alkohol elkábította az agyamat. Rettentően sajnálom, ami történt. Láttam, ahogy egyre jobban elgyengül.


- És a suliban, ott miért mondtál olyan dolgokat a barátaidnak? Miért nem védtél meg.  – Erre a reakcióra nem számítottam, hiszen nem tudtam hogy ott ált a közelünkben, de persze 
gyorsan megoldottam a dolgot.


- Sajnálom, nem tudtam őket leállítani, ilyenkor, se lát, se hall, üzemmódba kapcsol mindegyik. Kérlek, bocsáss meg nekem, nem tudom mit kéne tennem, hogy el hidd, én nem ilyen vagyok. Ez csak egy álca, amit felépítettem magam köré, hogy ne sérüljek meg.


- Így viszont másokat bántasz meg.


- Tudom és sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni. - Még közelebb léptem hozzá, s átöltetem. Hagyta magát. Kibontakoztam az ölelésből, majd lágyan megcsókoltam.


 Próbáltam mindennél finomabb lenni, azonban, az, ahogy félénken viszonozta a csókomat, felbátorított. Egyre vadabbul csókoltam őt, miközben kezemmel felfedezésre indultam a már ismert területekre. Már félig levettem róla a felsőjét, mikor feleszmélt majd, nagyot taszítva rajtam, szétválasztott bennünket. Lendítette a kezét majd pofon vágott. Meglepett. Agyamat azonnal elöntötte a vörös köd, s már nem figyeltem semmire. Visszaütöttem. Először csak egyszer, majd mikor még mindig nem hátrált meg, még egyszer megütöttem. Ezután nem volt megállás. Nem voltam ura önmagamnak. Ott ütöttem, ahol értem, közben pedig a ruháit szaggattam le róla. Könyörtelenül viselkedtem vele. Nem érdekelt, hogy sírt, könyörgött, vagy ordított a fájdalomtól. Megveretem s megerőszakoltam őt. Agyamról a köd, csak ezt követően kezdett végre visszahúzódni. Először színtiszta elégedettséget éreztem, de mikor ránéztem, ahogy ott feküdt összegömbölyödve több sebből vérezve, szánalmasnak tartottam őt. Még mindig dühös voltam, hiszen ha nem kötekedik, nem történik mindez. Még egyszer ránéztem majd, megfordultam s elmentem. 


Másnap még mindig a dühöm uralta a tetteimet. A plakátokat, amikről beszéltünk kiragasztottuk annyi különbséggel, hogy telefonszám helyett a lakcímét adtuk meg. Akkor és ott elégedettséget éreztem. 


Majd egy hét telt el az óta az esemény óta, s ő nem jött iskolába. Haverjaim minden nap tudósítottak, hogy éppen ki fordul meg a házánál. Azt mondták több alakalommal rá is akarták törni az ajtót. Ilyenkor nevettem. Hiszen megérdemli. Ő más, mint a többi szánalmas kis senki. Nem adta oda magát nekem, hát elvettem amit akartam. Haverjaim büszkék voltak rám, amiért ezt tettem, s szerintük is ezt érdemelte. Egy baj volt csupán, hogy én nem ezt éreztem legbelül. Szánalmat éreztem, de nem Victoria felé, hanem saját magam felé. Én voltam a szánalmas.  Sajnos mire ezt elismertem, már egy hét is eltelt. 


Hétvégén, pontosabban szombaton este 8:40 kor, kaptam egy hívást a haveromtól. Azt mondta, hogy az egyik pasas, aki látta a hirdetést minden nap, estefelé elment, Victoriához, de ő nem nyitott ajtót. Aznap azonban a pasi feszítővasat is vitt magával s rátörte az ajtót. Nem tudtam mit csináljak. Míg a barátaim nevettek ezen, engem elfogott a félelem. Negyed óra is eltelt, mire rászedtem magam s oda rohantam a házhoz, de már elkésetem. Barátaim mind ott álltak az ajtóban, s onnan nézték végig hogyan veri s erőszakolja meg a férfi Victoriát. Mikor odaértem, a pasas már végzett, s menni készült. Előre furakodtam az ajtónál, s amit láttam az rosszabb volt, mint amit el tudtam volna képzelni. Victoria teste több helyen súlyosan vérzett, vészesen sovány volt, arca pedig sápadt. Eszembe jutott mikor először találkoztam vele. Vidámmosolygós arca volt. Akkor nem foglalkoztam vele, most viszont mindnet megadtam volna azért, hogy újra láthassam azt a mosolyt. Tudtam, hogy ez mind az én hibám. Miattam került ide, azért mert nem bírtam elviselni, hogy valaki nem tesz meg értem mindnet, azért mert nem értettem mit jelent az, hogy szeretni, azért mert ő visszautasított s ezt az egóm nem tudta elviselni. Mérhetetlen fájdalom járt át, szánalom magam s barátaim felé, hiszen ők megakadályozhatták volna mindezt. 


Odafutottam hozzá. Teste reszketett s mikor hozzá akartam érni sikított. Csak azt hajtogatta h ne érj hozzám. Azonnal a telefonomért nyúltam, s hívtam a mentőket, de már késő volt. Sok vért vesztett, s mire menetősök kiértek, már nem volt mit tenni érte. Utolsó mondata örökre beleívódott az emlékezetembe.


- Pedig én csak szeretni akartalak. – Tekintete olyan volt, mint egy feketelyuk. Magába szippantott engem is. Szemében Nem volt se harag se gyűlölet egyszerűen csak éretlenséget fejeztek ki. Nem értették miért kellett mindezt elszenvednie. 


Azóta, a nap óta, eltelt, majd 15 év, de az én bűntudatom s fájdalmam nem csökkent.  Lassan ugyanennyi éve élek, Amerika egyik legjobban őrzött börtönében, s meg is érdemlem. Azonban hamarosan szabadulok. Kaptam még egy lehetőséget az élettől, hogy normális életet élhessek, de Victoria O'Learyt soha nem fogom elfelejteni, így élni sem tudok majd az új lehetőséggel. Azért írtam meg ezt a történetet a halalom előtt, hogy mindenki tanulhasson belőle. A vagányság, s a barátok gyakran a legrosszabb énedet hozzák ki belőled. Én már nem tudok mit tenni, de te még élheted, jól az életed ehhez mindössze annyi kell, hogy előbb gondolkodj, s aztán cselekedj. Én meg tanultam a saját példámból te tanuld meg az enyémből!



A történet csak kitalált!

2012. március 7., szerda

://

Sziasztok..


Rettentően sajnálom, hogy ennyire időre, és ilyen hirtelen eltűntem. Sajnos akadtak kisebb problémáim ami miatt mellőznöm kellett sok elfoglaltságomat többek között az írást is. Örülök, hogy aggódtatok miattam  hogy merre vagyok, így megpróbálok újult erővel és új fejezetekkel elétek állni. Remélem nem vettem el a  kedveteket a történetem  a olvasásától. Az igazat megvallva nagyon a szívemhez nőtt már ez  a kis mese  így semmiképp sem szeretném csak úgy félbehagyni, de sajnos nem tudom mikor mi fog történni így lehet hogy ismételten el tűnök majd hosszabb rövidebb időre. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ez ne történjen meg... !!


Megpróbálok minél előbb új fejezettel jelentkezni nektek s még egyszer sajnálom, hogy ilyen hosszú időre eltűntem s megvárattalak benneteket.


Üdv.: Riácska :)

2011. december 4., vasárnap

9. fejezet

Sziasztok. Úgy terveztem, hogy hetente 2 fejezetet töltök fel, s ez így is lesz igaz. Tudom, hogy már majdnem vége a hétnek, de azért fogadjátok sok szeretettel a következő részt. Jó szórakozást s a véleményeteket izgatottan várom.

Viszlát Forks!




- Jacob, hagyd már ezt. Nem bántanak – szólt rá Sam, mire az én kicsi lányom, Victoria felkapta a fejét s megindult a morgó farkas felé nevetve. Jacobnak nevezett állat tovább morgott. A fogait csikorgatta, miközben Vic csak ment felé mosollyal az arcán. A farkas egyszer csak megindult, s a lányom felé ugrott vicsorítva. Nem tudom, képes-e egy vámpír szívinfarktust kapni, de én igen közel álltam hozzá…

 A kislányom a farkas két mellső lába között feküdt, az pedig tovább morgott rá. Vic jelét sem mutatta annak, hogy megijedt volna, sőt kifejezetten élvezte a helyzetet. Nevetett továbbra is. Épp indultam volna feléjük, mikor Jacob felemelkedett, s elfutott vissza az erdőbe. Furcsa egy jelenet volt. A másik farkas, aki eddig Angival játszott, most hirtelen vonyítás szerű hangot adott ki, mintha nevetett volna. Komolyan már semmit sem értettem.

Ránézetem Samre, de csak a szemöldökét ráncolta. Ő tudta, hogy mi volt ez és én tudni akarom. Már meg akartam kérdezni, mikor a farkas Angi mellől felugrott s az erdőbe ment. Lányom azon nyomban utána akart menni, de szerencsére egy fiú lépett ki a bokorból, Angi pedig egyenesen az ölébe ugrott, így megint a földön kötöttek ki. Nem értettem semmit. Miért ragaszkodik a lányom a farkashoz, s a farkas miért ragaszkodik ennyire hozzá? Vicre néztem. Még mindig ott ült a földön, ahova az előbb került, s szája vészesen lefelé állt. Az erdőt leste. Valószínűleg ő is várta vissza a farkast, de az nem jött. Odamentem hozzá s felvettem. Szorosan bújt hozzám, s pityeregni kezdett.

- Sam… - akartam kérdezni, de ő leintett azzal, hogy majd később. Szóval ez is olyan, amit a lányok előtt nem lehet. Tiszta rejtély ez a hely, de egyre jobban tetszik. Bárcsak a Cullenék is így viselkedtek volna velünk, akkor nem lett volna semmi baj. Nem értem őket, hiszen én végighallgattam volna a másik felet, ha valami ilyesmi történik. De már mindegy is.

- Sam, még mindig áll az ajánlatod? – fordultam a vezér felé. Furcsán nézett rám. Körülbelül úgy, mintha egy nem százas emberre nézne.

- Persze, de most már semmiképp sem tudnátok elmenni – felelte. Nem kérdezni, hallgatni taktikát választottam, mert már megint fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Megmutatom, hogy merre kell menni – lépett mellém egy tizenöt-tizenhat év körüli fiú. Az, aki Angit tartotta a kezében. – Amúgy Seth vagyok. Örülök, hogy megismertelek. Na, akkor mehetünk?

- Igen – motyogtam magam elé. Nekem ez még akkor is sok volt. Elindultunk az erdőben a rezervátum felé. Pár perce mentünk csak, mikor feltűnt mellettünk az a farkas, amelyik Vicre támadt. Elöntött a düh. A lányom elé léptem, hogy még véletlenül se bánthassa.

Ám most úgy nézett ki, mint aki megbékélt velünk. Hirtelen Vic kiugrott mögülem, s már a farkas nyakában csimpaszkodott. Már kezdett elegem lenni belőle, hogy ha én meg akarom őket védeni, ők mindig megnehezítik a dolgomat. Durcásan felfújtam az orromat, de azért szemem sarkából figyeltem őket. Seth-ben már megbíztam valahogy, de Jacob még idegesített. Vic úgy ült a hátán, mint a lovakon szoktak. Kicsit vicces volt a látvány, hogy egy apró kislány, mint ő, egy hatalmas farkasnak a hátán ül. De hát az én lányaim sem éppen átlagosak. Pár perc séta után egy rétre értünk, ahol több ház is állt. Nem voltak nagyok. Többsége igen rozzant volt, ennek ellenére otthonosan néztek ki. Nagyon tetszett, és ahogy elnéztem a lányok is odavoltak érte. Itt azt hiszem, hogy el tudnánk élni, akár éveken keresztül is, hiszen ők tudják a titkot.

- Ez lesz az. Nyugodtan átalakíthatjátok, hiszen már évek óta itt áll, amúgy is ráfér egy kis festés is, de egyébként be van rendezve. Ha átalakítjátok, abban meg mi is segítünk majd nektek. Jobban mondva neked.

- Köszönöm. Ha nem gond, akkor most szeretnék beszélni a lányokkal hat szem között.

- Persze, semmi akadálya. Úgy egy óra múlva majd gyere ki. Tűzrakás lesz, s Sam szerintem beszélni szeretne veled.

- Anya, mehetünk mi is? – kérdezte Vic a farkas hátáról. Ránéztem Sethre, aki mosolyogva bólintott.

- Persze, de sokáig nem, hiszen aludnotok is kell – nézett szigorúan a lányokra, miközben a farkas is igenlően bólogatott. Mosolyognom kellett rajtuk. Olyanok voltak, mintha már ezer éve ismernék egymást.

Hirtelen kaparni kezdett a torkom. Körbenéztem. Akkor jutott el a tudatomig, hogy hiába tudják, hogy kik vagyunk, attól ők még emberek, s a vérük hívogatni fog. Sürgősen el kell mennem vadászni, s ezentúl mikor csak lehetséges minden alkalommal. A lányokat ez nem zavarja, hiszen félig emberek, de nekem más.

- Tudnátok vigyázni a lányokra? – kérdeztem a maradék levegőmmel a tüdőmben.

Furcsán néztek rám, de szerintem megérették mit is akarok mondani. Jacob reagált először. Bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy menjek csak.

- Sietek vissza. Most úgy este hét körül lehet. Ha igyekszem, akkor tízre még vissza is érek – mondtam, majd elindultam ki a rezervátum területéről, hiszen ha már itt lakhatok, annyi tisztesség van bennem, hogy nem vadászok a területükön. A hegyek felé mentem. Egy óra alatt értem oda. Szerencsém volt, mert nem messze tőlem éreztem egy hegyi oroszlán illatát. Közelebb lopakodtam hozzá s elkaptam. Alig fél óra alatt végeztem, majd visszafelé indultam. Örültem, mert így még hamarabb is érek majd vissza. Arra viszont nem számítottam, hogy olyan emberbe botlok, akire legkevésbé sem vágyom.

- Bella – hirtelen álltam meg s néztem körül. Nem láttam senkit, de tudtam, hogy ki beszél. A hangját ezer közül is felismertem volna. Gondolhattam volna, hogy itt megtalálnak. A pajzsom nem védett Alice ellen.

- Mit akarsz itt? – Nem volt kedvem vele társalogni. Csalódtam benne akkorát, mint még eddig senkiben.

- Beszélgetni – felelte, de még mindig nem tudtam pontosan, hogy honnan.

- Ahhoz elő kell jönnöd – mondtam, de már kezdett felhúzni.

- Ígérd meg, hogy nem bántasz. – Úristen, de alamuszi egy alak. Hova lett az-az Edward, akiért oda voltam.

- Nem bántalak. – Csak megvetlek, de rendesen.

- Tudom, csak érzem, hogy csalódtál bennünk – szólalt meg most már alig egy méterre mögöttem.

- Mégis mit vártál? – kérdeztem gúnyosan.

- Hogy tehetted? – Csalódott hangon beszélt, s láttam rajta, hogy szomorú. Nem értettem őt. Most komolyan azt kérdezte, hogy hogyan szülhettem meg a saját gyerekeimet? Hiszen ez teljesen abszurd dolog. Persze, hogy megszültem Őket. Ők az életemnél is fontosabbak.

- Egyszerűen. Nem volt fájdalmas, de minden percét élveztem – mondtam neki gúnyos hangon.

- Egy őrült vagy. Meg kellene halnod. – Ez volt az a perc, amikor azt mondtam, hogy ez már sok.

- Mégis mit képzelsz te magadról? Nem vagyok neked senkid sem. Egyetlen lehetőséget sem adtatok arra, hogy megmagyarázzam kik ők nekem.  Ők számomra az életemnél is fontosabbak.

- Akkor sem változtathattad volna át őket – ordított már ő is. Meglepődtem. Mit ért az alatt, hogy átváltoztattam. Komolyan azt hitték, hogy teljes vámpírok? De hiszen látszik rajtuk, hogy nem azok.

- Két nap múlva tovább megyünk. Ha jönni akarsz, akkor te jöhetsz velünk, de azokat a korcsokat nem hozhatod, csak bajt hoznak ránk. Egyszer már kitört a háború az ilyenek miatt.

És ebben a pillanatban jutott el a tudatomig, hogy mit is értet átváltoztatás alatt.

- Hülyébb vagy, mint hittem – szólaltam meg gúnyos, lesajnáló hangon. Már menni akart, mikor megfogtam a kezét. – Ők a gyerekeim a saját véremből. Nem átváltozattam őket, hanem megszültem Őket, mikor ember voltam. – Láttam rajta, hogy szólni akar, de engem nem érdekelt. – Ver a szívük, meleg a testük, s emberi ételen élnek. Látszik rajtuk, hogy nem vámpírok. Ti esélyt sem adtatok a magyarázatra, de még a saját szemeteket sem tudtátok kinyitni a félelem miatt. Szánalmasok vagytok.

Láttam rajta, hogy eljutott a tudatáig minden információ. Kezdtem megsajnálni, de nem lehetek gyenge. Többet nem menekülök, s nem hagyom egyedül a lányaimat.

- Menjetek el innen, de én nem megyek veletek. Majd talán egyszer képes leszek megbocsátani azt, amit tettetek. Talán pár év múlva, majd kereslek benneteket, de most egyikőtöket sem akarom látni – mondtam, azzal hátat fordítottam neki, s elindultam vissza a lányokhoz. Hallottam, hogy jön utánam, de tudtam, hogy ha bemegyek a rezervátum területére, akkor nem fog tudni elkapni. Így is lett. Ő megállt. Hallottam a gondolatait, amiben azt üvölti, hogy meg fognak ölni a farkasok, de én tudtam, hogy nem így lesz. Hirtelen álltam meg. Be akart jönni a területükre Ő is, ezt viszont nem engedhetem meg. Mielőtt azonban elindultam felé, láttam, hogy a farkasok már oda is értek. Nem engedték neki. Ő pedig biztos volt benne, hogy engem már megöltek. Szerencsére Sam ügyesen terelte a gondolatait, így eszébe sem jutott Edwardnak, hogy én itt lehetek, s itt élhetek a lányimmal s velük. Feladta a harcot. Láttam s halottam is. Úgy gondolja, hogy már halott vagyok. Hát igen, még egy pont a feketelistára. Szinte már nevetnem kellett azon, hogy ha tényleg ennyire szeretett, miért adott fel mindent. Hiszen jöhetett volna ő is velünk, de nem akart. Megint sikerült lehangolnia.

Logó orral indultam vissza a lányokhoz, ám amikor a közelükbe értem, mosolygós álarcot vettem fel. Mind a tábortűz körül ültek. Seth ölében Angi ült, Jacobéban pedig Vic.

- Anya – nézett fel csillogó szemekkel Angi.

- Ti miért nem alszotok már? – kérdeztem, s megrovóan a két fiú felé fordultam.

- Meg akartunk várni – mondta csilingelő hangon Vic.

- Nos, most már itt vagyok, úgyhogy irány az ágy. Holnap sok dolgunk lesz.

- Mi? – kérdezték egyszerre izgatottan.

- Hát kicsit kipofozzuk a házat. Rendben? Szépen kifestjük és kitakarítjuk, holnapután meg elmegyünk vásárolni. Na, jó lesz? – kérdeztem mosolyogva, mire mindkét lány a nyakamban kötött ki, én meg velük együtt a földön. Sikerült felvidítaniuk.

- Na, irány az ágy – tápászkodtunk fel mindannyian. A lányok még odafutottak a fiúkhoz jó éjszakát kívánni. Vic még egy puszit is nyomott Jacob arcára, akinek ennek hatására levakarhatatlan vigyor jelent meg az arcán.

Ezt követően a lányok mellém sétáltak, majd elindultunk az új otthonunk felé. Gyorsan megmosdattam őket, majd elmentek lefeküdni. Alig pár perc alatt már aludtak is, így visszamentem a táborhoz. Szerencsére a ház közel volt, így ráláthattam, hogyha a lányoknak kell valami, akkor ott lehessek mellettük. Hosszú nap volt s fárasztó, így kissé bágyadtan ültem le a fiúk közé. Eszembe jutott, hogy beszélni akartam Sammel, így nem is húztam tovább az időt.

- Sam, most már beszélhetünk? – mondtam érdeklődve, mire ő egy nagy levegőt vett s belekezdett.

- Mit tudsz rólunk? – kérdezte.

- Nem sok mindent, viszont azt tudom, hogy alakváltók vagytok. Egyik ősötök a vámpírok elleni harc során a farkas alakot vette fel, s ezzel védelmezte a családját s a népet. Jól gondolom?

- Igen. A bevésődéről hallottál már? – folytatta, de mintha félt volna a reakciómtól.

- Nem, még sohasem. Mi az? – érdeklődtem kíváncsian. Tényleg érdekelt. Már épp elkezdte volna, mikor Jacob közbeszólt.

- Majd én – mondta, és hát nekem végül is mindegy, hogy ki meséli el. – Minden farkas miután átalakul, szert tesz egy természetfeletti adottságokra. Erő, gyors regenerálódás, fizikai gyorsaság s az átváltozás, illetve van még a bevésődés. Ha egy farkas megtalálja élete párját, a lelki társát, akkor abba bevésődik, s attól kezdve elválaszthatatlanok lesznek, legalábbis a farkas részéről. Mindenképp csak őt fogja látni. Tud élni a bevésődése nélkül, de nem lesz boldog.

- Ez romantikus – mondtam mosolyogva. – Ti megtaláltátok már a bevésődéseteket?

Sam mosolyogva bólogatott, hogy igen, majd a fiúk közül még páran ugyan így tettek. Leginkább Sethen csodálkoztam, hogy ilyen fiatalon megtalálta élete párját, de hát inkább előbb, mint soha.

- Többségünk megtalálta már. Azonban van még egy fontos dolog. Ahogy mondtam, nem mi döntjük el, hogy kibe vésődünk bele. Lehet ő akár egy öregasszony is, de lehet egy fiatal kislány is. – A hangja itt hirtelen elcsuklott.

- Mondd, hogy nem azért kell nekem ezt tudnom, mert bevésődött valamelyikőtök a lányaim egyikébe?

- De - szólalt meg Jacob. – Én bevésődtem Victoriába, de nem én akartam hidd el. El is mentem, de mikor rájöttem, hogy mi történt, akkor visszajöttem.

Szóval ezért támadt rá, mert azt hitte, hogy ezzel megfélemlítheti a lányomat. Na igen, Vic nem igazán félt semmitől.

- Én pedig Angiba - suttogta mellettem Seth, s olyan kicsire húzta össze magát félelmében, hogy megsajnáltam. Félt tőlem. Már megint féltek tőlem. Úgy ahogy a többiek is. Nem mutatták, de titkon mind féltek. Nem akarom ezt. Végre van egy hely, ahol befogadnak. Nem ronthatom el ezzel.

- Rendben – mondtam síri hangon. – Lehetne rosszabb is. De ha bármelyik lányomnak is baja esik, akkor a későbbiek során nem fogok gondolkodni azon, hogy ti mit akartok, csak viszem őket. Érthető voltam? – kérdeztem még mindig kimért hangon. A két farkas fiú hevesen bólogatott, de mosolyogtak, így én is mosolyra húztam a számat.

- Akkor már csak egy kérdésem lenne – fordult felém Sam. - A lányaid félvérek. Olyasmik, mint mi?

- Igazából igen, olyanok nagyjából. Miért? – kérdeztem érdeklődve.

- Szerinted, persze csak elméleti szinten, nem lehetséges, hogy ők is képesek a bevésődésre?

Azt hittem, hogy ott helyben szívrohamot kapok, hiszen ha ez igaz, akkor az azt jelenti, hogy az én kislányaim előbb-utóbb ott fognak hagyni engem. Azt hiszem sok volt ez nekem mára.











Edward:





Mikor megláttam őket, elfogott a félelem. Ez még Bella halálhírénél is rosszabb. Ha ők közénk fognak tartozni, akkor nekünk végünk. Átváltoztatott gyerek a legrosszabb, amit egy vámpír tehet. Átváltoztat egy kisgyereket. Erre tessék. Kettőt is átváltoztatott.

- Sziasztok – suttogta felénk.

Akkor ezek szerint tudja, hogy rossz az, amit tett, de akkor meg mégis mi értelme volt ennek? Hallom, hogy apám gondolatban azt üvölti, hogy menjen el. A többiek is mind ezt szeretnék, hogy többet ne lássák őket. Nekem csak Bella kell. Elég, ha a két kis szörny eltűnik.

- Menjünk – szólalt meg újra Bella. Hangja magabiztos volt. Olvasott a gondolatainkban. Vajon mit gondolhat most rólunk?

- Ti menjetek vissza Aróhoz – mondta Félixéknek. A hideg futkosott a hátamon, de valahogy a két lány miatt nem vettem észre. Menjenek csak. Bella olyat tett, amit mi nem tűrünk meg a családban. Menjen csak el. Minél messzebb tőlünk. Bella már mesze járt. Kezdem úgy érezni, hogy valamit nagyon elrontottunk.

- Egy rakás idióta az egész bagázs, semmi több. Nem láttok az orrotoknál tovább – kiabált velünk Heidi. – Menjünk Felix. Nem szeretem a hülyék társaságát.

Na, Heidit sem hallotta még így beszélni senki. Szerintem.

- Sajnálom, hogy ezt mondom Carlisle, de egyet kell értenem Heidivel. Vámpírok vagytok, éles, jól látó szemmel, de nem veszitek észre azt, ami az orrotok előtt van. Mondanám, hogy örültem a találkozásnak, de sajnos ez alkalommal nem így van.

Viszontlátásra. – Megfogta Heidi kezét, majd ők is bementek az erdőbe.

- Én ezt most nem értem. Miért védte a Volturi, ha egyszer ezt tették? – szólalt meg Carlisle. Mindegyikünk egyetértően válaszolt. Tényleg nem értettem. Bementünk a házba. Ki-ki a maga dolgára, de a hangulat rosszabb volt, mint Belláék érkezése előtt.

- Pénteken költözünk – hallottam apám hangját. Senkinek nem tetszett az ötlet, de ez alkalommal nem mertünk tiltakozni. A hírt követően, mindenki a saját szobájába vonult összepakolni. Alig tíz perc után, Alice-nek látomása volt Belláról vadászat közben. A hegyekben volt. Beszélnem kell vele. Alig, hogy ezt kigondoltam, már ugrottam is ki az ablakon, hogy kishúgocskám ne tudjon megakadályozni. Alig értem az erdő szélére, Bella már visszafelé tartott.

- Bella – mondta. Megállt, majd körülnézett. Engem keresett. Tudta, hogy én vagyok.

- Mit akarsz itt? – Hangja tőrként hatolt a nem dobogó szívembe. Megvet s gyűlöl minket. Csak azt nem értettem, hogy miért, hiszen ő követett el hibát. Miután biztosított arról, hogy nem fog bántani, elé álltam. Mikor megkérdezem tőle, hogy tehette, csak gúnyolódik rajtam. Ez nem az én Bellám, ő nem ilyen. Mit csináltak vele?

Lehülyéztem és a halálát kívántam. Vissza akarom kapni a régi Bellát, de persze ő még mindig úgy érzi, hogy nem tett semmi rosszat. Kiabált velem. Hát akkor én is kiabálok. Felajánlottam neki, hogy jöjjön velünk, de ő azonban nem reagált semmit. Biztosan meggondolja, hiszen ő is szeret engem. Épp elindultam volna, mikor megfogta a kezemet. Szemei villámokat szórtak, s nem sok jót ígértek számomra.

- Hülyébb vagy, mint hittem. Ők a gyerekeim a saját véremből. Nem átváltozattam őket, hanem megszültem Őket, mikor ember voltam. – Épp mondani akartam, hogy az lehetetlen, de nem adott rá lehetőséget. – Ver a szívük, meleg a testük, s emberi ételen élnek. Látszik rajtuk, hogy nem vámpírok. Ti nem hogy esélyt nem adtatok a magyarázatra, de még a saját szemeteket sem tudtátok kinyitni a félelem miatt. Szánalmasok vagytok.

Ha ez igaz, akkor hatalmas hibát követtünk el. Ha igaz, akkor együtt lehetünk újra, de ha mindez igaz, akkor Bella sosem fog nekem megbocsátani.

- Menjetek el innen, de én nem megyek veletek. Majd talán egyszer képes leszek megbocsátani azt, amit tettetek. Talán pár év múlva, majd kereslek benneteket, de most egyikőtöket sem akarom látni – mondta, s már el is futott. Utána mentem. Meg akartam magyarázni neki, hogy tévedtünk, hogy sajnáljuk.  Már majdnem beértem, mikor hirtelen befutott a farkasok területére. Ha oda vámpír lép azt megölik. Meg kell akadályoznom. Alig egy percet tétlenkedtem csak, de ez idő alatt a farkasok is odaértek. Csak azt láttam a gondolataikban, hogy meg kell ölniük a betolakodókat. Nem lehet, Bellát nem ölhetik meg pont most, hogy kiderült nem volt igazunk. Most lenne esélyem visszaszerezni.
Tűnj el innen, különben megölünk - hallottam az alfa gondolatait. Hát tényleg megölték őt is. Vissza kell mennem, lehet Alice látta mi történt. Hirtelen elindultam haza. Már messziről kiabáltam Alice nevét, hogy mikor beérek, a nappaliban legyen.

- Alice, láttál valamit? Kérlek, mondd, hogy láttál valamit – rimánkodok neki, amint belépek, de ő csak sír, és rázza a fejét. Ebből rájöttem, hogy csak a jelenetet látta, ami köztem s Bella között történt.

- Hibáztunk. Miattam lehet, hogy meg is halt – szidtam magamat, s a sírás fojtogatott. Most igazán jól jött volna, ha tényleg tudok sírni. Mindent kiadtam volna magamból. Minden fájdalmat, keserűséget.

- Sajnálom, az én hibám volt. Jobban kellett volna figyelnem.

- Menjünk el innen, nem bírok ebben a házban élni – suttogtam magam elé. Majd felrohantam az emeletre összepakolni. A többiek is így tettek. Ez a nap volt életünk talán legrosszabb napja.

Két nap múlva elhagytuk Forksot azzal a szándékkal, hogy soha többet nem jövünk ide vissza. Egyikünk sem.





2011. december 3., szombat

8. fejezet

Sziasztok. Sajnálom, hogy késtem. Csütörtökre ígértem s most szombat van.Remélem a fejezet majd kárpótol érte. Jó olvasást s a véleményeteket továbbra is várom.



Csalódások s remények.

Talán soha életemben nem izgultam még ennyire. A percek olyan lassan mentek, hogy nem egyszer azt hittem megállt körülöttem az idő. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ennyire feszült. Ám nem csak én voltam ezzel így. Kis családom is tűkön ült. Alice szinte felrobbant, mert nem látta kik jönnek még, így nem tudtunk felkészülni. Nem akartam mondani, de ha Alice nem lát valamit, akkor az a valami vagy egyáltalán nincs ott, vagy már meghalt. Ha most tudtam volna, szerintem már rég kitéptem volna az összes hajamat persze szálanként. Az sem lett volna rosszabb, mint ez a várakozás. Persze Jasper mellettem már teljesen készen volt. Nem egyszer szólt már rám, hogy hagyjam abba, vagy menjek a közeléből, mert szó szerint megbolondul, ha ez így megy tovább. Igazából meg tudom érteni. Nem elég hogy saját maga is aggódik, akkor még ott van a család is, és persze én állok a piramis tetején. Ki más? A hangulatváltozásaim már szinte engem is kiakasztottak.
- Mennyi idő még? – hirtelen fordultam kishúgom felé.  Gondolatait nem láttam. Jobban mondva azt még most is Jasper töltötte ki. Eszméletlen, hogy mennyire szeretik egymást. Ha most Bella itt lenne, de hisz épp ez a baj, hogy nincs itt. Tényleg meg fogok őrülni.
- Alice? Hallasz? – szóltam újra, mert még mindig Jasperért aggódott, ám most már észrevette, hogy neki beszélek.
- Mit kérdeztél? – kérdezte igen fakó hangon.
- Mennyi idő még? Mikor érnek ide? – kezdett felhúzni. Nem értem, hogy nem hallja meg, hogy neki beszélnek, de hát Alice-ről van szó.
- Alig 2 perc – szólt megdöbbenten. – Sokkal gyorsabban haladnak, mint előtte.  Talán ki kellene mennünk a ház elé.
- Valóban – szólalt meg apám. – Ideje megtudnunk, miért vannak itt.
Feszülten síri csendben vonultunk ki a vendégeink elé. Vártunk. Vártam és reménykedtem abban, hogy nem Bella miatt jönnek, vagy ha igen, akkor legalább valami kevésbé rossz hírt hozzanak, mint a halálát. Alice visszafelé számolta az időt, fejben s hangosan egyaránt.
- 5… 4… - Emmett közelebb húzta magához Rose-t s megcsókolta.
- 3… - Carlisle Esme elé lépett, hogy szerelmét bármikor védeni tudja.
- 2 … - Jasper szintén Alice elé lépett s támadó állásba állt.
- 1 – suttogta Alice az utolsó számot.
Ezt követően pedig 5 alak tűnt fel a színen. Lemerevedtem szó szerint…

Bella:
A repülőút hosszú s unalmas volt. Azt hittem sosem érünk már haza, na meg persze a lányok is rátettek egy lapáttal. Csecsemők voltak, mikor először repültem velük. Emlékeztek ugyan rá, de halványan, így most minden energiájukat arra fordították, hogy mindent feltérképezzenek. Heidi és Félix persze csak nevetett rajtuk, de hát mit is vártam volna, én vagyok az anyjuk, nekem kell őket nevelnem.  Eddig is nekem kellett volna. Annyi mindenről lemaradtam, de ezentúl másképp lesz. Nem engedem el őket magam mellől. Most, hogy Derek nincsen, talán nyugodtabb lesz minden egy darabig. Bízom benne, hogy a románok nem fognak emiatt ránk küldeni senkit sem. Ha kitagadták őt, akkor nem lehet nekik olyan fontos, hogy engem megöljenek.
-  Kérem az utasokat, kössék be öveiket. Hamarosan landolunk – hallottam a bemondóból. Rögtön a lányokra néztem, de ők már a helyükön ültek. Olyan nagyok lettek és szépek.
A landolás után nem kölcsönöztünk ki autót. Úgy gondoltam, hogy a lányok miatt, amúgy sem tudnék nyugodtan vezetni, így az eredeti tervünk helyett gyalog, vagyis futva indultunk el a Cullenékhez s az én Edwardomhoz. Gyorsan haladtunk, s a lányok is jól bírták az ütemet. Alig fél óra alatt már a Forksi erdőben voltunk.  Derekkel való harcunk nyomai még most is frissnek tűntek. Akkor körülnéztem ugyan, de nem láttam, hogy ekkora kárt okoztam volna. Az erdő majdnem negyede elpusztult, pedig a Forksi erdőre azt mondják végtelen.
- Bella… - állt meg hirtelen Heidi. Szomorúan nézett rám. Tudta, hogy ez az én művem. Szégyelltem magam, hogy ismételten elvesztettem az önuralmamat. Legutóbb mikor így jártam ő is ott volt. Nem sokon múlott, hogy nem öltem meg őt.  Még most is szégyellem magam. Alig voltam pár hónapos, mikor Heidivel vadászni mentünk. Győzködött arról, hogy milyen jó lenne, ha összeállnék Demetrivel. Nekem kevésbé tetszett az ötlet. Nem volt vele személy szerint semmi gondom, mégis tudtam, hogy nekem nem Ő kell. Most már értem miért is. Akkor este ezen összekaptunk Heidivel. Kis apróság volt. Ma már nevetséges is, de akkor a hihetetlen önuralmam semmivé lett. Egy egész erdőt gyújtottam fel, mégis az ottani kár fele akkora sem volt, mint az itteni. Félve néztem barátnőmre. Láttam, hogy elsápad. Neki is az az este jutott az eszébe. Nem kellett beleolvasnom a gondolataiba, az nélkül is jól tudtam, hogy fél tőlem.
- Menjünk – szólaltam meg halkan. Nem akartam emlékezni, de sajnos elkerülhetetlen volt.
- Anya, mi történt itt? – kérdezte Angi, én pedig olyan mérges vagy inkább rémült szemekkel nézhettem rá, hogy szegényem megijedt. Pityeregni kezdett.
- Ne haragudj kicsim. Sajnálom – morogtam bele az ölelésébe. - Nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj anya –mondta szinte már nevetve, ami engem is mosolyra késztetett.
Halványan rámosolyogtam, majd intettem nekik, hogy menjünk tovább. Kezdtem azt hinni, hogy nálam rosszabb anya nincs a világon. Nem elég, hogy magukra hagyom a gyerekeimet, most meg még rajtuk is töltöm ki a dühömet. Össze kell szednem magamat, ha azt akarom, hogy minden megváltozzon a jövőben. S ha rajtam múlik meg is fog. Boldog család leszünk. A Cullenékkel együtt.
- Minden rendbe jön – suttogtam magam elé. A legrosszabb pedig az, hogy mindezt el is hiszem. Reménykedek. Két méterrel a föld felett állok, s bármikor lezuhanhatok.
- Megérkeztünk – halottam Felix hangját előttem. A gyomrom fele akkorára zsugorodott. Izgultam, hogy mit fognak szólni. Gyűlölnek-e mert eltűntem, vagy azért, amit tettem. Képesek lesznek-e befogadni a lányokat. Féltem. Ránéztem a lányokra. Láttam rajtuk, hogy izgulnak, de a szemük boldogan csillogott. Elmosolyodtam, s figyelmemet az előttem álló család felé fordítottam.
- Sziasztok – suttogtam halkan. Nem tudom, hogy hallották-e, hiszen csak álltak ott, mint egy fadarab, bár esetünkben inkább szikla. Carlisle szemében rettegést láttam, pedig ő soha semmitől nem félt, vagy legalább is nem mutatta. Most mégis. Nem értettem, hiszen nem történt olyan nagy baj. Persze a lányok különlegesek, de nem egyedüliek. Arónak hála több hasonló fél vámpírral találkoztam, így sok információt tudtam meg fejlődésükkel kapcsolatban.
„Gyerekeket változtattattál át? Te nem vagy normális.” – Carlisle szinte ordított gondolatban s annak ellenére, hogy a pajzsomat felhúztam, így is hallottam őket.
Szólásra nyitottam a számat, de Carlias folytatta.
„Tűnjetek innen. Most!”
Elzavar minket, s még csak meg sem engedi a magyarázatot. A többiek szemében ugyanazt a rettegést láttam. Féltek tőlem. Jobban mondva a gyerekeimtől. Kiléptem a saját fizikai pajzsomon kívülre, gyerekeimet pedig továbbra is bent tartva. A gondolataikat figyeltem. Mindegyiküktől ugyanazt halottam. Még Edwardtól is. Igaz, hogy ő nem akart engem elzavarni, de a gyerekeimet igen. Még csak esélyt sem adtak arra, hogy elmondjam kik ők. Csalódtam bennük. Úgy, ahogy még senkiben sem.
- Menjünk – szóltam a lányoknak olyan magabiztosan, amennyire csak tőlem tellett. Mindketten érdeklődve néztek rám, de bólintottak. Félix és Heide felé fordultam.
- Ti meg menjetek vissza Aróhoz. – Láttam, hogy Heidi tiltakozni akar, de nemlegesen ráztam a fejemet, hogy ne tegye. Odaléptem a lányokhoz, megfogtam a kezüket, s elindultunk vissza az erdőbe. Senki nem mozdult. Senki nem kérte, hogy maradj s magyarázd el kik ők. Egyszerűen csak tűnj el innen. Ezt akarták. Hát rendben. Ha nem kellek nekik, akkor viszlát. Mondanám, hogy nem fáj, de nagyon is fájt.
- Futás lányok. – Minél messzebb akarok lenni innen. Nem kérdeztek, csak tették, amit mondtam. Ezt szerettem bennük. Egy ideje már haladtuk, mikor egyszer csak Vic megállt s rám nézett.
- Éhes vagyok anya – szólt olyan magabiztos hangon, hogy mosolyognom kellett. Nem is kellenek nekem a Cullenék, itt vannak nekem ők. Meg leszünk mi.
- Én is – szólt meg másik oldalamon Angi is.
- Hát akkor vadásszunk – feleltem nevetve. Körbeszagoltam, hogy érezzem milyen állatok vannak itt. Pár szarvast s kisebb állatot éreztem. Az pont jó.
- Nos, akkor lányok irány vadászni. – Alig, hogy ezt kimondtam mindkettő megindult. Futottam utánuk, hogy segítsek, ha valami baj lenne, de hát rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan kicsik már a lányok. Több mind egy éve annak, hogy megszülettek, és már egy öt éves kislány szintjén állnak. Elképezető, de tudtam, hogy pár év múlva megállnak a fejlődésben, és ők is teljes vámpírok lesznek. A szervezetük ez idő alatt, minden emberi, jobban mondva élő részt átalakít. Igazából olyan, mint az átváltozás, csak évek alatt megy végbe fájdalom nélkül. Azonban van, ami nem fog változni. Az én kislányaim nem mérgezőek, s nem is lesznek azok, illetve a bőrük olyan ellenálló lesz, mint amilyen nekem, viszont melegebb lesz. Nem sokkal, de melegebb. A szívük s a belső szervezeteik nem fognak működni, úgy ahogy egy normális vámpírnál. Különlegesek lesznek, gyönyörűek.
Ismét a levegőbe szimatoltam. A lányok arrébb mentek. Elindultam feléjük, nehogy bajba keveredjenek. Azonban, ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, érzetem, hogy már is megtörtént a baj. A levegőt orrfacsaró bűz töltötte be. Az alakváltók. A lányok átmentek az ő területükre vadászni. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam. Két kislány nem tud semmit sem tenni ellenük. Azok a dögök simán megölik Őket.  Egyre erősebben érzetem a szagukat a farkasoknak. Rettegtem, hogy bántják Őket, csak azért mert én egy percre nem figyeltem oda. Megláttam a lányokat alig 20 méterre előttem. Egy kisebb tisztáson álltak. A fák körül halk, de agresszív morgásokat halottam. Kevesebben voltak, mint előző találkozásunkkor, de nem adok nekik öt perc időt, s mind itt lesznek. A pajzsomat, amint megérkeztem a lányokhoz, felhúztam. Hallani akartam őket, de ha kilépek a pajzsból, mint a Cullenéknél, akkor kevésbé erős az ellenállásom, s a lányok is veszélyben lesznek. Nem, nem ér annyit a gondolatuk. Hiszen, ha támadnak, akkor így is úgy is látni fogom.   

Hirtelen egy kisebb farkas lépett ki a fák közül. Fiatalabbnak tűnt a többieknél. Aranybarna volt és nagyon szép. A szemében nem láttam támadási szándékot mégis a lányaim elé léptem, s támadó állásba álltam. Mit akarhat? Nem engedem, hogy közelebb jöjjön. Míg én a farkast figyeltem, nem vettem észre, hogy Angi kilép a pajzsomból. Futásnak indult a farkas felé, majd a nyakába ugrott. A farkas nem mozdult, nem bántotta sőt, mint egy kölyökkutya, úgy csóválta a farkát. Kikerekedett szemekkel néztem őket, majd szép lassan leengedtem a pajzsot. Nem hittem volna, hogy Ők fogják elfogadni a lányaimat. Azok, akiket arra teremtettek, hogy megöljenek bennünket, vámpírokat. A farkas egyszer csak a földre dobta magát, s nekiállt játszani Angival. Annyira ironikusnak tűnt ez az egész, hogy hangosan felnevettem. Hirtelen Vic is kilépett mellőlem, s megindult a farkas felé. Őt is barátságosan fogatta az alakváltó, de Angival valahogy másképp viselkedett. 

Egyszer csak lépteket hallottam meg. Az erdőből kilépett egy idősebb, olyan 30 év körüli indián.
- Sam vagyok. A farkasok vezére. Mit kerestek itt? – A hangvétele nem sok jót ígért, de valahogy mégis megfogott.
- Vadásztunk, de a lányok elfutottak, s itt kötöttek ki – feleltem nyugodtan.
- Vámpírok, de mégsem azok. Kik Ők s te kijük vagy? Úgy védelmezed őket, mintha az anyjuk lennél, de az lehetetlen.
- Valóban az anyjuk vagyok. Biológiailag is. – Láttam, hogy meglepődött, de nem szólt közbe. Kíváncsian hallgatott. Ezt vártam volna Cullenéktől is és tessék, a farkasoktól kapom meg. Kissé ironikus. – Tizennyolc évesen szültem őket emberként. Az apjuk vámpír volt. A megszületésük után átváltoztatott, mert különben belehaltam volna, bár így sem sokon múlott.
- És ő hol van? Nem láttuk még – kérdezte érdeklődve.
- Halott. Én öltem meg – mondtam ki minden megbánás nélkül.
- Miért?
- Mert őrült volt, s a lányokat akarta – néztem rá mérgesen, mire ő csak bólintott egyet.
- Előjöhettek mindannyian. Ember alakban. Te is Jacob – szólt meg a végén már mérgesen. – Nem érdekel. Gyere. – folytatta, majd ismét felém fordult. – Hogy-hogy nem a Cullenéknél vagytok?
- Elzavartak minket – suttogtam. – Mind azt akarták, hogy menjünk el, vagy legalábbis a lányok mindenképpen. – A hangom fájdalmasan csengett.
- Ezen csodálkozom, de nem az én dolgom. Ha akartok, itt maradhattok, de csak ti hárman. Biztos vagyok benne, hogy ti nem okoztok gondot, s ha jól sejtem Cullenékkel sem akartok találkozni mostanában. Amúgy meg Seth igen megkedvelte a lányodat. Nem engedné el őt – mondta mosolyogva, ami az ő arcán kissé furcsán hatott.
- Köszönöm, de azt hiszem jobb, ha elmegyünk, hiszen itt nem tudnánk hol lakni, s a lányoknak aludniuk s enniük is kell. Emberi ételt.
- Emberi ételt esznek? – csodálkozott rajta. – Amúgy van egy szabad lakás a rezervátumban, ha érdekel. Nem nagy s nem is valami modern, de aludni s étkezni lehet benne.
- Miért segítesz? Hiszen vámpírok vagyunk – kérdeztem csodálkozva. Tényleg nem értettem. Miért segít nekem a farkas falka, ha mi vagyunk nekik a veszély? Sőt, még azt is engedi, hogy itt éljünk. Ez már abszurd.
- Majd ha a lányok nem lesznek itt, elmondom – mondta, majd az erdő felé fordult. - Gyertek már elő. Egyik sem harap.
Hirtelen több fiatal fiú és egy lány jött ki az erdőből. A fiúk csak egy farmert vagy rövidnadrágot viseltek. A lány pedig egy ujjatlan topban és szintén rövidnadrágban volt. Azonban volt egy, amelyik farkas alakban jött ki.
- Jacob, hagyd már ezt. Nem bántanak – szólt rá Sam, mire az én kicsi lányom, Victorira, felkapta a fejét s megindult a morgó farkas felé nevetve. Jacobnak nevezett állat tovább morgott. A fogait csikorgatta, miközben Vic csak ment felé mosollyal az arcán. A farkas egyszer csak megindult, s a lányom felé ugrott vicsorítva. Nem tudom, képes-e egy vámpír szívinfarktust kapni, de én igen közel álltam hozzá…