8. fejezet

Sziasztok. Sajnálom, hogy késtem. Csütörtökre ígértem s most szombat van.Remélem a fejezet majd kárpótol érte. Jó olvasást s a véleményeteket továbbra is várom.

Csalódások s remények.

Talán soha életemben nem izgultam még ennyire. A percek olyan lassan mentek, hogy nem egyszer azt hittem megállt körülöttem az idő. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ennyire feszült. Ám nem csak én voltam ezzel így. Kis családom is tűkön ült. Alice szinte felrobbant, mert nem látta kik jönnek még, így nem tudtunk felkészülni. Nem akartam mondani, de ha Alice nem lát valamit, akkor az a valami vagy egyáltalán nincs ott, vagy már meghalt. Ha most tudtam volna, szerintem már rég kitéptem volna az összes hajamat persze szálanként. Az sem lett volna rosszabb, mint ez a várakozás. Persze Jasper mellettem már teljesen készen volt. Nem egyszer szólt már rám, hogy hagyjam abba, vagy menjek a közeléből, mert szó szerint megbolondul, ha ez így megy tovább. Igazából meg tudom érteni. Nem elég hogy saját maga is aggódik, akkor még ott van a család is, és persze én állok a piramis tetején. Ki más? A hangulatváltozásaim már szinte engem is kiakasztottak.

- Mennyi idő még? – hirtelen fordultam kishúgom felé.  Gondolatait nem láttam. Jobban mondva azt még most is Jasper töltötte ki. Eszméletlen, hogy mennyire szeretik egymást. Ha most Bella itt lenne, de hisz épp ez a baj, hogy nincs itt. Tényleg meg fogok őrülni.

- Alice? Hallasz? – szóltam újra, mert még mindig Jasperért aggódott, ám most már észrevette, hogy neki beszélek.

- Mit kérdeztél? – kérdezte igen fakó hangon.

- Mennyi idő még? Mikor érnek ide? – kezdett felhúzni. Nem értem, hogy nem hallja meg, hogy neki beszélnek, de hát Alice-ről van szó.

- Alig 2 perc – szólt megdöbbenten. – Sokkal gyorsabban haladnak, mint előtte.  Talán ki kellene mennünk a ház elé.

- Valóban – szólalt meg apám. – Ideje megtudnunk, miért vannak itt.

Feszülten síri csendben vonultunk ki a vendégeink elé. Vártunk. Vártam és reménykedtem abban, hogy nem Bella miatt jönnek, vagy ha igen, akkor legalább valami kevésbé rossz hírt hozzanak, mint a halálát. Alice visszafelé számolta az időt, fejben s hangosan egyaránt.

- 5… 4… - Emmett közelebb húzta magához Rose-t s megcsókolta.

- 3… - Carlisle Esme elé lépett, hogy szerelmét bármikor védeni tudja.

- 2 … - Jasper szintén Alice elé lépett s támadó állásba állt.

- 1 – suttogta Alice az utolsó számot.

Ezt követően pedig 5 alak tűnt fel a színen. Lemerevedtem szó szerint…

Bella:

A repülőút hosszú s unalmas volt. Azt hittem sosem érünk már haza, na meg persze a lányok is rátettek egy lapáttal. Csecsemők voltak, mikor először repültem velük. Emlékeztek ugyan rá, de halványan, így most minden energiájukat arra fordították, hogy mindent feltérképezzenek. Heidi és Félix persze csak nevetett rajtuk, de hát mit is vártam volna, én vagyok az anyjuk, nekem kell őket nevelnem.  Eddig is nekem kellett volna. Annyi mindenről lemaradtam, de ezentúl másképp lesz. Nem engedem el őket magam mellől. Most, hogy Derek nincsen, talán nyugodtabb lesz minden egy darabig. Bízom benne, hogy a románok nem fognak emiatt ránk küldeni senkit sem. Ha kitagadták őt, akkor nem lehet nekik olyan fontos, hogy engem megöljenek.

-  Kérem az utasokat, kössék be öveiket. Hamarosan landolunk – hallottam a bemondóból. Rögtön a lányokra néztem, de ők már a helyükön ültek. Olyan nagyok lettek és szépek.

A landolás után nem kölcsönöztünk ki autót. Úgy gondoltam, hogy a lányok miatt, amúgy sem tudnék nyugodtan vezetni, így az eredeti tervünk helyett gyalog, vagyis futva indultunk el a Cullenékhez s az én Edwardomhoz. Gyorsan haladtunk, s a lányok is jól bírták az ütemet. Alig fél óra alatt már a Forksi erdőben voltunk.  Derekkel való harcunk nyomai még most is frissnek tűntek. Akkor körülnéztem ugyan, de nem láttam, hogy ekkora kárt okoztam volna. Az erdő majdnem negyede elpusztult, pedig a Forksi erdőre azt mondják végtelen.

- Bella… - állt meg hirtelen Heidi. Szomorúan nézett rám. Tudta, hogy ez az én művem. Szégyelltem magam, hogy ismételten elvesztettem az önuralmamat. Legutóbb mikor így jártam ő is ott volt. Nem sokon múlott, hogy nem öltem meg őt.  Még most is szégyellem magam. Alig voltam pár hónapos, mikor Heidivel vadászni mentünk. Győzködött arról, hogy milyen jó lenne, ha összeállnék Demetrivel. Nekem kevésbé tetszett az ötlet. Nem volt vele személy szerint semmi gondom, mégis tudtam, hogy nekem nem Ő kell. Most már értem miért is. Akkor este ezen összekaptunk Heidivel. Kis apróság volt. Ma már nevetséges is, de akkor a hihetetlen önuralmam semmivé lett. Egy egész erdőt gyújtottam fel, mégis az ottani kár fele akkora sem volt, mint az itteni. Félve néztem barátnőmre. Láttam, hogy elsápad. Neki is az az este jutott az eszébe. Nem kellett beleolvasnom a gondolataiba, az nélkül is jól tudtam, hogy fél tőlem.

- Menjünk – szólaltam meg halkan. Nem akartam emlékezni, de sajnos elkerülhetetlen volt.

- Anya, mi történt itt? – kérdezte Angi, én pedig olyan mérges vagy inkább rémült szemekkel nézhettem rá, hogy szegényem megijedt. Pityeregni kezdett.

- Ne haragudj kicsim. Sajnálom – morogtam bele az ölelésébe. - Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj anya –mondta szinte már nevetve, ami engem is mosolyra késztetett.

Halványan rámosolyogtam, majd intettem nekik, hogy menjünk tovább. Kezdtem azt hinni, hogy nálam rosszabb anya nincs a világon. Nem elég, hogy magukra hagyom a gyerekeimet, most meg még rajtuk is töltöm ki a dühömet. Össze kell szednem magamat, ha azt akarom, hogy minden megváltozzon a jövőben. S ha rajtam múlik meg is fog. Boldog család leszünk. A Cullenékkel együtt.

- Minden rendbe jön – suttogtam magam elé. A legrosszabb pedig az, hogy mindezt el is hiszem. Reménykedek. Két méterrel a föld felett állok, s bármikor lezuhanhatok.

- Megérkeztünk – halottam Felix hangját előttem. A gyomrom fele akkorára zsugorodott. Izgultam, hogy mit fognak szólni. Gyűlölnek-e mert eltűntem, vagy azért, amit tettem. Képesek lesznek-e befogadni a lányokat. Féltem. Ránéztem a lányokra. Láttam rajtuk, hogy izgulnak, de a szemük boldogan csillogott. Elmosolyodtam, s figyelmemet az előttem álló család felé fordítottam.

- Sziasztok – suttogtam halkan. Nem tudom, hogy hallották-e, hiszen csak álltak ott, mint egy fadarab, bár esetünkben inkább szikla. Carlisle szemében rettegést láttam, pedig ő soha semmitől nem félt, vagy legalább is nem mutatta. Most mégis. Nem értettem, hiszen nem történt olyan nagy baj. Persze a lányok különlegesek, de nem egyedüliek. Arónak hála több hasonló fél vámpírral találkoztam, így sok információt tudtam meg fejlődésükkel kapcsolatban.

„Gyerekeket változtattattál át? Te nem vagy normális.” – Carlisle szinte ordított gondolatban s annak ellenére, hogy a pajzsomat felhúztam, így is hallottam őket.

Szólásra nyitottam a számat, de Carlias folytatta.

„Tűnjetek innen. Most!”

Elzavar minket, s még csak meg sem engedi a magyarázatot. A többiek szemében ugyanazt a rettegést láttam. Féltek tőlem. Jobban mondva a gyerekeimtől. Kiléptem a saját fizikai pajzsomon kívülre, gyerekeimet pedig továbbra is bent tartva. A gondolataikat figyeltem. Mindegyiküktől ugyanazt halottam. Még Edwardtól is. Igaz, hogy ő nem akart engem elzavarni, de a gyerekeimet igen. Még csak esélyt sem adtak arra, hogy elmondjam kik ők. Csalódtam bennük. Úgy, ahogy még senkiben sem.

- Menjünk – szóltam a lányoknak olyan magabiztosan, amennyire csak tőlem tellett. Mindketten érdeklődve néztek rám, de bólintottak. Félix és Heide felé fordultam.

- Ti meg menjetek vissza Aróhoz. – Láttam, hogy Heidi tiltakozni akar, de nemlegesen ráztam a fejemet, hogy ne tegye. Odaléptem a lányokhoz, megfogtam a kezüket, s elindultunk vissza az erdőbe. Senki nem mozdult. Senki nem kérte, hogy maradj s magyarázd el kik ők. Egyszerűen csak tűnj el innen. Ezt akarták. Hát rendben. Ha nem kellek nekik, akkor viszlát. Mondanám, hogy nem fáj, de nagyon is fájt.

- Futás lányok. – Minél messzebb akarok lenni innen. Nem kérdeztek, csak tették, amit mondtam. Ezt szerettem bennük. Egy ideje már haladtuk, mikor egyszer csak Vic megállt s rám nézett.

- Éhes vagyok anya – szólt olyan magabiztos hangon, hogy mosolyognom kellett. Nem is kellenek nekem a Cullenék, itt vannak nekem ők. Meg leszünk mi.
- Én is – szólt meg másik oldalamon Angi is.
- Hát akkor vadásszunk – feleltem nevetve. Körbeszagoltam, hogy érezzem milyen állatok vannak itt. Pár szarvast s kisebb állatot éreztem. Az pont jó.
- Nos, akkor lányok irány vadászni. – Alig, hogy ezt kimondtam mindkettő megindult. Futottam utánuk, hogy segítsek, ha valami baj lenne, de hát rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan kicsik már a lányok. Több mind egy éve annak, hogy megszülettek, és már egy öt éves kislány szintjén állnak. Elképezető, de tudtam, hogy pár év múlva megállnak a fejlődésben, és ők is teljes vámpírok lesznek. A szervezetük ez idő alatt, minden emberi, jobban mondva élő részt átalakít. Igazából olyan, mint az átváltozás, csak évek alatt megy végbe fájdalom nélkül. Azonban van, ami nem fog változni. Az én kislányaim nem mérgezőek, s nem is lesznek azok, illetve a bőrük olyan ellenálló lesz, mint amilyen nekem, viszont melegebb lesz. Nem sokkal, de melegebb. A szívük s a belső szervezeteik nem fognak működni, úgy ahogy egy normális vámpírnál. Különlegesek lesznek, gyönyörűek.

Ismét a levegőbe szimatoltam. A lányok arrébb mentek. Elindultam feléjük, nehogy bajba keveredjenek. Azonban, ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, érzetem, hogy már is megtörtént a baj. A levegőt orrfacsaró bűz töltötte be. Az alakváltók. A lányok átmentek az ő területükre vadászni. Úgy rohantam, ahogy csak tudtam. Két kislány nem tud semmit sem tenni ellenük. Azok a dögök simán megölik Őket.  Egyre erősebben érzetem a szagukat a farkasoknak. Rettegtem, hogy bántják Őket, csak azért mert én egy percre nem figyeltem oda. Megláttam a lányokat alig 20 méterre előttem. Egy kisebb tisztáson álltak. A fák körül halk, de agresszív morgásokat halottam. Kevesebben voltak, mint előző találkozásunkkor, de nem adok nekik öt perc időt, s mind itt lesznek. A pajzsomat, amint megérkeztem a lányokhoz, felhúztam. Hallani akartam őket, de ha kilépek a pajzsból, mint a Cullenéknél, akkor kevésbé erős az ellenállásom, s a lányok is veszélyben lesznek. Nem, nem ér annyit a gondolatuk. Hiszen, ha támadnak, akkor így is úgy is látni fogom.   

Hirtelen egy kisebb farkas lépett ki a fák közül. Fiatalabbnak tűnt a többieknél. Aranybarna volt és nagyon szép. A szemében nem láttam támadási szándékot mégis a lányaim elé léptem, s támadó állásba álltam. Mit akarhat? Nem engedem, hogy közelebb jöjjön. Míg én a farkast figyeltem, nem vettem észre, hogy Angi kilép a pajzsomból. Futásnak indult a farkas felé, majd a nyakába ugrott. A farkas nem mozdult, nem bántotta sőt, mint egy kölyökkutya, úgy csóválta a farkát. Kikerekedett szemekkel néztem őket, majd szép lassan leengedtem a pajzsot. Nem hittem volna, hogy Ők fogják elfogadni a lányaimat. Azok, akiket arra teremtettek, hogy megöljenek bennünket, vámpírokat. A farkas egyszer csak a földre dobta magát, s nekiállt játszani Angival. Annyira ironikusnak tűnt ez az egész, hogy hangosan felnevettem. Hirtelen Vic is kilépett mellőlem, s megindult a farkas felé. Őt is barátságosan fogatta az alakváltó, de Angival valahogy másképp viselkedett. 

Egyszer csak lépteket hallottam meg. Az erdőből kilépett egy idősebb, olyan 30 év körüli indián.
- Sam vagyok. A farkasok vezére. Mit kerestek itt? – A hangvétele nem sok jót ígért, de valahogy mégis megfogott.
- Vadásztunk, de a lányok elfutottak, s itt kötöttek ki – feleltem nyugodtan.
- Vámpírok, de mégsem azok. Kik Ők s te kijük vagy? Úgy védelmezed őket, mintha az anyjuk lennél, de az lehetetlen.
- Valóban az anyjuk vagyok. Biológiailag is. – Láttam, hogy meglepődött, de nem szólt közbe. Kíváncsian hallgatott. Ezt vártam volna Cullenéktől is és tessék, a farkasoktól kapom meg. Kissé ironikus. – Tizennyolc évesen szültem őket emberként. Az apjuk vámpír volt. A megszületésük után átváltoztatott, mert különben belehaltam volna, bár így sem sokon múlott.
- És ő hol van? Nem láttuk még – kérdezte érdeklődve.
- Halott. Én öltem meg – mondtam ki minden megbánás nélkül.
- Miért?
- Mert őrült volt, s a lányokat akarta – néztem rá mérgesen, mire ő csak bólintott egyet.
- Előjöhettek mindannyian. Ember alakban. Te is Jacob – szólt meg a végén már mérgesen. – Nem érdekel. Gyere. – folytatta, majd ismét felém fordult. – Hogy-hogy nem a Cullenéknél vagytok?
- Elzavartak minket – suttogtam. – Mind azt akarták, hogy menjünk el, vagy legalábbis a lányok mindenképpen. – A hangom fájdalmasan csengett.
- Ezen csodálkozom, de nem az én dolgom. Ha akartok, itt maradhattok, de csak ti hárman. Biztos vagyok benne, hogy ti nem okoztok gondot, s ha jól sejtem Cullenékkel sem akartok találkozni mostanában. Amúgy meg Seth igen megkedvelte a lányodat. Nem engedné el őt – mondta mosolyogva, ami az ő arcán kissé furcsán hatott.
- Köszönöm, de azt hiszem jobb, ha elmegyünk, hiszen itt nem tudnánk hol lakni, s a lányoknak aludniuk s enniük is kell. Emberi ételt.
- Emberi ételt esznek? – csodálkozott rajta. – Amúgy van egy szabad lakás a rezervátumban, ha érdekel. Nem nagy s nem is valami modern, de aludni s étkezni lehet benne.
- Miért segítesz? Hiszen vámpírok vagyunk – kérdeztem csodálkozva. Tényleg nem értettem. Miért segít nekem a farkas falka, ha mi vagyunk nekik a veszély? Sőt, még azt is engedi, hogy itt éljünk. Ez már abszurd.
- Majd ha a lányok nem lesznek itt, elmondom – mondta, majd az erdő felé fordult. - Gyertek már elő. Egyik sem harap.
Hirtelen több fiatal fiú és egy lány jött ki az erdőből. A fiúk csak egy farmert vagy rövidnadrágot viseltek. A lány pedig egy ujjatlan topban és szintén rövidnadrágban volt. Azonban volt egy, amelyik farkas alakban jött ki.
- Jacob, hagyd már ezt. Nem bántanak – szólt rá Sam, mire az én kicsi lányom, Victorira, felkapta a fejét s megindult a morgó farkas felé nevetve. Jacobnak nevezett állat tovább morgott. A fogait csikorgatta, miközben Vic csak ment felé mosollyal az arcán. A farkas egyszer csak megindult, s a lányom felé ugrott vicsorítva. Nem tudom, képes-e egy vámpír szívinfarktust kapni, de én igen közel álltam hozzá…