6. fejezet - A Volturi

Nos úgy ahogy ígértem, itt a 6. fejezet Jó szórakozást kívánok hozzá, s a véleményeteket szívesen fogadom.

 

Az első, ami eszembe jutott az volt végem van. Lelepleződtem.  Alig vagyok itt pár napja, de már mennem is kell tovább. Megint. Már annyira elegem volt belőle s az a legrosszabb benne, hogy itt el is tudtam volna képzeli azt, hogy letelepedjek talán örökre is. Persze ehhez nagy köze volt Edwardnak is. Sosem hittem volna, hogy valaki ennyire nagy hatással lesz rám ennyi idő után. Sosem érzetem azt, amit most. Ha lebuktam egyszerűen csak arrább álltam, menekültem mintha muszáj lett volna. Persze nem volt az. Most azonban nem tudtam volna csak úgy lelépni. Jobban ragaszkodtam ehhez a helyhez mit eddig bármelyikhez, s talán őket is elhoznám ide, végleg úgy élhetnénk itt, mint egy boldog család. Nem fogok menekülni ezúttal nem. Megvédem Őket is és magamat is. Ezúttal ha kell, akkor Arót is belevonom.

Edward mellettem feszülten figyelte a közeledő alakot. Láttam a szemében, hogy képes lenne egymaga nekiugrani a másik vámpírnak, az pedig egyenlő lenne a halállal. Magamnak sem akartam beismerni, de ragaszkodtam hozzá, már-már talán belé is szerettem.  Nem akarom elveszíteni sem őt, sem a családját. Az vendég feltűnt a rét másik felén. Ő volt az, aki elől menekültem. Az, akit annak idején tiszta szívvel szerettem, most a legutálatosabb emberré lett számomra. Nem több egy gyilkosnál. Hosszú szőke haja lófarokban volt, szemei pedig vörösen izzottak. Most tudatosult bennem igazán, hogy ő sosem szeretett engem, de azt máig 

sem értem, miért tartott magam mellett.

- Bella, drágám! – szólalt meg a világ legmézesmázosabb hangján, de engem már nem vert át vele. –Aggódtam miattad. Egy éve kereslek, s mindig elfutsz előlem.

- Derek, nem gondolod, hogy ennek oka van? – kérdeztem hasonló hangnemben, mikor megláttam, hogy mellettem Edward gúnyosan nézett hol rám, hol pedig Derekre. 

Rájött! Istenem Edward rájött a titkomra. Nem az nem lehet. Mégis csak el kell mennem megint. Megint tönkre tett mindent. Miért nem hagyja, hogy boldog legyek? A dühöm hirtelen csapott le rám s tudtam, ha elvesztem az eszemet nem csak azt a szemetet ölöm meg, hanem Edwardot is, s vele együtt a reményt a boldogabb jövőhöz.

- Nem szenvedtem még eleget? Mit akarsz még Tőlem?- a mondat végére szinte már üvöltöttem. Épp azon voltam, hogy odafutok s akár az én életem árán is, de megölöm mikor halottam hogy a Cullen család összes tagja megérkezett. Alice gondoltam magamban. Előre látta.  Gyorsan végignéztem rajtuk, de mindegyikük szemében gyűlöletet láttam. Színtiszta gyűlöletet. Nem bírtam elviselni a tekintetüket, így inkább visszafordultam Derek felé, aki épp összeszedte magát a Cullen család okozta meglepetésből.

- Őket akarom. Ők az enyémek. – sziszegte a fogai között s én még az eddigieknél is jobban megijedtem. A dühöm kétszeres erővel csapott le rám.

- Nem. Soha. Soha nem érhetsz hozzájuk. Soha! – üvöltöttem majd, mint egy őrült megindultam felé. Most ért el az a bizonyos vörös köd, se nem láttam, se nem halottam. Csak reméltem, hogy egyik Cullen sem kerül kettőnk közé. Amint látta, hogy nem tudom fékezni a dühömet megijedt, hiszen eddig a mindig menekültem, hogy Őket ne bántsa. De ez most megváltozott. Nem menekülhetek örökre. Megölöm, ha itt halok meg akkor is. Futásnak indult. Én pedig követtem. Kezemmel a jól megszokott mozdulatokat végeztem. Majd éreztem, hogy a föld megremeg alattam, s ketté nyílik előtte megakadályozva ezzel, hogy tovább menekülhessen.  A felhők vészes villámokat kezdtek szórni. Kénytelen volt megállni én is. A szél üvöltött fákat csavart ki minden léptem nyomán. Szememet rá szegeztem ő pedig fájdalmasan felüvöltött. Sosem szerettem kínozni a másikakat, de most nem tudtam, hogy mit teszek csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell védenem Őket. Ők az életemet jelentik. Nem bánthatja Őket. Soha. A fájdalma folyamatosan nőtt, úgy ahogy az én dühöm is. Az erdő még megmaradt fái körülöttem lángra lobbantak ám nekem nem ártottak. A pajzsom áthatolhatatlanná vált. Sosem volt még ilyen erős. A vihar egyre erősebb lett s a villámok veszélyesen közel csaptak be hozzánk. Kínoztam őt, és élveztem. Élveztem, hogy szenved. Sokkal korábban kellet volna ezt tennem. Csak elégedettséget járta át a testemet. Ám ekkor felvillant előttem két gyönyörű arc. Hideg-vízként ért a felismerés. A dühömet mintha elfújta volna az általam keltett szél. A tűz perzselése abba maradt. Tekintetemet pedig levettem az előttem szenvedőről, kinek lélegzete újra normálissá vált. Ám nem hagyhattam, hogy megint elszökjön. Szememet fájdalmasan csuktam be, majd egy felettünk cikázó villámot felé irányítottam. Rémületet láttam a szemében ám volt ott még valami. Későn jöttem rá hogy mi is. Gúny. Éreztem, hogy ezzel nincs vége, hogy ő csak a kezdet volt. A fájdalom szinte átjárta a testemet. Gyilkos lettem. Sosem tettem még ilyet. Gyűlöltem magam, hogy képes volt megölni valakit, s az sem segített rajta, hogy ő egykoron talán az életemnél is többet jelentett számomra. 

- Bella? –halottam meg a legfájdalmasabb hangot eddigi életem során. Nem mertem hátranézni. Nem értettem, hogy romolhatott el minden ilyen gyorsan. Eddig a düh fojtogatott, most viszont a fájdalom s a sírás miatt nem tudtam megszólalni.

- Bella? – halottam újra édes hangját. Most már közelebbről. Éreztem, hogy ott áll mögöttem, de mégsem érintett meg, nem jött ennél közelebb hozzám. Szép nyugodtan az utolsó védelmemet, a pajzsomat is leeresztettem. 

-  Sajnálom. – suttogtam, s a hangom talán sosem volt ennyire meggyötört. – Nem kellett volna látnotok. Sem pedig egyáltalán tudnotok róla.

Hirtelen kezeket éreztem meg magam körül. Ijedten ugrottam fel s fordultam szembe a mögöttem állóval. Mind ott voltak s mind engem néztek, ám a korábbi gyűlöletet nem láttam a szemükben. Esme meleg szeretettől csillogó szeme volt az első, amit észrevettem. Nem értetem miért néz így rám, de hálás voltam érte. Szemeimet végigfuttattam rajtuk, s volt ott döbbenet, csodálat némi aggodalom is, de gyűlölet vagy harag sehol sem. Utoljára Edward szemeit kerestem. Nem voltam benne biztos, hogy mit szól mindehhez, de mikor ránéztem tudtam, hogy nem kell aggódnom. Szemei csodálatot s szeretetet sugároztak. Közelebb léptem hozzá, szerettem volna megölelni, odabújni izmos mellkasához s örökre így maradni, de nem mertem. Edward azonban odajött hozzám s szorosan ölelt magához. Ha most tudtam volna sírni a könnyeim már rég patakokban folytak volna végig az arcomon. 

- Menjünk vissza. - halottam Carlisle csendes hangját. Tudtam ,hogy mindent el kell majd nekik mondanom azt is amit eddig nem akartam, de képtelen voltam rá. Felnéztem Edward gyönyörű szemeibe s éreztem, hogy ez is sok volt neki mi lesz, ha megtudja mindazt, amit eddig eltitkoltam előle. Körülnéztem. Minden romokban volt. Fák feküdtek a földön gyökerestül kitépve, a maradék, ami pedig állva maradt az megéve vagy hamuként végezte.  Elszörnyülködtem azon, amit műveltem. 

- Gyere, menjünk. – szólalt meg Edward, mert még mindig nem mozdultam meg. 

- Én inkább haza megyek. Lezuhanyozom, átöltözöm, s majd később átmegyek s mindent elmesélek, de kell egy kis egyedül lét. Kérlek. Értsd meg ez most muszáj.

- Rendben. Ígérd meg, hogy vigyázol, s amint lehet, átjössz. -  Bólintottam, majd ő egy lehelet finom csókot nyomott a számra mielőtt eltűnt az erdőben.

Haza mentem, s ahogyan ígértem elsőként lezuhanyoztam majd átöltöztem. Tudtam, hogy nem vagyok képes még beszélni velük, de abban is, hogy most szükségem van rájuk mindennél jobban. Itt akarok letelepedni ám előtte, van még valami, amit el kell intéznem. Nyugodtam kezdtem összepakolni. Tudtam, hogy Alice képtelen lesz megjósolni, hogy mit teszek. A pajzsom most, is mint eddig megvédett attól, hogy kiszolgáltatottá váljak mások számára.  Miután végeztem a pakolással –meg jegyzem nem tartott sokáig, hiszen csak alig pár napra megyek el, - írtam egy levelet nekik, amit a konyhaasztal közepére tettem. Tudtam, hogy ha ma estig nem megyek, át hozzájuk Edward eljön ide, hogy megnézze, mi van velem. Gyorsnak kellett lennem. A taxi, amit már korábban hívtam most megérkezett én pedig beszálltam s kértem, hogy vigyen ki a reptérre. 

Olaszországba mentem. Értük. Hisz nélkülük nem tudnék új életet kezdeni. Meg amúgy itt volt az ideje, hogy meglátogassam őket s mivel a veszély nagyrészt elmúlott magammal is hozhatom kincseimet ide, ahol boldogok lehetünk.

A repülőút unalmas volt s mire odaértem besötétedett. Szerencsémre. Az ismerős táj és illat felmelegítette a fagyott szívemet. Szerettem Olaszországot, hiszen itt találtam rá a családom utolsó élő tagjára. Volterrába siettem Aróhoz. Nekem nem volt szükségem bejelentkezésre akkor jöttem s mentem mikor akartam. Ez részben Arónak köszönhető részben pedig a félelemnek, amit sokan éreztek az erőm miatt. Hát igen. Nagyon erős vámpírnak számítottam így, még Jane sem mert belém kötni, pedig róla köztudott hogy szeret kötekedni. Ha ott vagyok mellette már-már kedvesnek is mondható, ami igen nagy szó.  Bár az igazat megvallva sosem érdekelt, hogy ki mit gondolt rólam én csak Értük éltem. csak Őket szettem ez idáig, de azt hiszem, ez most változni látszik. 

A reptérről az egy autó kölcsönzőbe mentem ahol már ismerősként köszöntöttek. Amint megkaptam kulcsokat végre elindultam Volterrába végső célomhoz. 3 óra alatt értem oda még úgy is, hogy szinte végig padlógázzal mentem. Igyekeztem minél előbb ott akartam lenni. A főtér közelében leparkoltam majd megindultam a Volturi kastély felé. Kívülről a kaput senki nem őrizte, de ahogy benyitottam rögtön előttem termett két számomra ismeretlen vámpír. Látszott rajtuk hogy újszülöttek, de azt nem értettem, hogy mit keresnek a palota bejáratánál. Az újszülött vámpírokat mindig egy eldugott helyen tartják, míg nem képesek kontrolálni önmagukat. Sajnos Ők alig lehettek pár hetesek max egy hónaposak, így meg sem lepődtem, hogy amint megláttak nekem ugrottak. Pajzsom persze védelmemre szolgált most is. Fizikai mivoltának köszönhetően áthatolhatatlan s törhetetlen. Hirtelen piszkosul fájni kezdett a fejem. Szinte már a földre taszított mikor rájöttem mi történik. Rajtam kísérletezik az egyik. Rajtam próbálgatja a képességét. Lebecsültem Őket azt hittem a fizikai pajzs elég s nem lesz szükségem a mentálisra, de úgy látszik nagyot tévedtem. Hirtelen húztam fel a belső pajzsomat s ezzel együtt a fájdalom is megszűnt számomra. Ellenben velük. Úgy gondoltam megtorlom mindezt s megmutatom, mire vagyok képes. Testük ívben megfeszült a semmiből jött fájdalom miatt. Szinte már élveztem, hogy kiabálnak s talán tovább is mentem volna, ha nem hallom meg a nevemet a hátam mögül.

- Nahh de Bella, nem illik bántani az újszülötteket. – a vicces s egyben gúnyos hang mosolyt csalt az arcomra.

- Örülök, hogy hallom a hangodat Demitri. Igazán hiányzott már. – beszéltem miközben két támadóm kínzását abbahagytam ám a biztonság kedvéért egy kis fuvallat segítségével a magasban tartottam Őket tehetetlenül. Csak ezután fordultam az említett személy felé.

- Bella nem vagy egy kicsit kegyetlen? – érdeklődött a mellette álló személy is viccelődve.

- Hát Félix az igazat megvallva nem ilyen fogadtatásra számítottam. Jobban mondva semmilyen fogadtatásra sem számítottam.

- Hát nem ez volt a terv, de azért vicces volt. – nevetett fel Félix s mikor meglátta, hogy sem én sem Demitri nem találja ezt viccesnek megsértődve indult meg a két újszülötthöz.

- Látom, még mindig nem értékeled a poénjaimat. Nahh ez van. őket bízd csak rám. Nem tudom, hogy kerültek ide, de majd én elintézem őket. - Mondta s el is indult velük.

- Hé, Félix – szóltam utána – ha lehet, azért ne öld meg Őket. Még intett a kezével hogy értette, amit mondtam majd eltűnt a folyosó végén.

 - Nahh Demitri. menjünk Aróhoz. Biztosan vár már. –szóltam a mellettem ácsorgó vámpírnak, aki széles mosoly kíséretében el is indult a trónterem felé.

 - Nem változtál semmit. –jegyezte meg mire nevetnem kellett. 

- Vámpír vagyok, aligha változok bármit is. – erre Ő is elmosolyodott majd fejcsóválva ment tovább mellettem.

Hamar odaértünk a teremhez. Már alig vártam, hogy találkozzak Aróval utána pedig velük is. Hatalmas mosollyal az arcomon léptem be a terembe s szerencsémre a fogadtatás sem volt másmilyen.

- Bella, drága unokám. Úgy hiányoztál már. – köszöntött Aró egy hatalmas öleléssel, amit viszonoztam majd Marcust és Caiust is hasonlóképp üdvözöltem.

- Ti is hiányoztatok örülök, hogy újra itt lehetek. Azonban most fontos ügyben jöttem hozzátok. Ám mindezt szeretném csak és kizárólag veletek megvitatni. Szem és fültanuk nélkül. 

Aró kissé furcsán nézett rám ám látta rajtam hogy ez most fontos így bólintott egyet. 

- Menjünk az irodámba. – bólintottam én is s amint elindultak követtem Őket. jártam már Aró irodájában, ám akkor kissé vidámabb hangulatban voltunk. féltem az Ő reakciójuktól is. Tudtak mindent ám a nem rég történt események fényében lehet, hogy veszély fenyeget minket. Miután beértünk helyet foglaltak egy kanapén én pedig leültem velük szembe a fotelba, s belekezdtem. Elmeséltem mindazt, ami történt, ők pedig csendben hallgattak végig. Aró arca ragyogott a büszkeségtől, hogy ilyen értékes unokája van, én viszont szégyelltem magam hogy gyilkoltam. Ám a neheze most következett.

- A legnagyobb bajt talán a jövőre nézve az jelenti, hogy Derek a románokhoz tartozott. – Aró arca kissé elsötétült, de nem jelentett fenyegetést, úgy ahogy a másik kettő sem. – Úgy gondolom, hogy a románok nem fogják ezt ennyiben hagyni. Főleg, ha megtudják, hogy én öltem meg őt. Hiába volt derek jelentéktelen figura számukra attól még ez jó indok lehet arra, hogy újra vámpír háborút robbanthassanak ki. Félek, hogy azért mert én elveszettem a fejemet most mindenki bajba kerülhet. – a hangom a mondat végére elcsuklott. tényleg féltetem őket. Annyira megszeretem mindenkit. A családomnak számítottak annak ellenére is hogy nem éltem velük s nem folytattam azt az életformát amit ők.

- Megoldjuk kicsi Bellám. neked nem kell félned. Megígérem, hogy nem esik bajod. ám úgy gondolom nem szerencsés, ha itt maradsz velünk, hiszen ha keresnek itt fognak elsőként keresni. Sőt…- folyatta volna, de a szavaiba vágtam.

- Tudom Aró emiatt is jöttem. Le akarok telepedni egy családnál s velük biztonságban lennék s szeretném Őket is magammal vinni. Nem akarok továbbra is távol leni tőlük. Nekem Ők jelentik az életet

.

- Értem. Azt szabad lenne tudnom, hogy ki az a bizonyos család? –arcán egy félmosoly jelent meg. Tudtam, hogy tudja csak az én számból akarta hallani.

- A Cullenek. – mosolyogtam én is. 

- Legyen Bella. Ám annyi kérésem azért lenne, hogy látogass majd meg minket. Jahh és havonta szeretnék legalább egyszer beszélni veled. Értve vagyok. –kérdezte tettetett komolysággal.

- Igen is nagyapó. - viccelődtem én is mire kitört belőle a nevetés. szerettem mikor ilyen közvetlen ilyenkor elfelejtem, hogy ki is Ő valójában.

 - Ha most nem haragszotok, nekem még van egy fontos dolgom. – suttogtam izgatottan mire ők megértően bólogattak, hogy menjek csak.

- Már nagyon vártak. – Szólt utánam Marcus mikor az ajtóhoz értem. Hátramosolyogtam s elindultam az én drágáimhoz.

Futva tettem meg azt a pár emeletet, alig pár másodperc alatt mégis most még ez is olyan hosszúnak tűnt. A 4. emeleten álltam csak megy egy kétszárnyú tölgyfaajtó előtt. belülről izgatott nevetést s kacagást halottam.  Nem tétováztam tovább, hanem benyitottam, hogy végre lássam őket. Azokat, akik az életemnél is többet jelentettek nekem…

Folytatás következik!