Nos fel is tettem az első fejezetet. Remélem lesz pár madárka aki idetéved s olvassa majd a bejegyzéseimet. Addig is ma feltettem az elsőt. A negyedik fejezetig kész van addig minden nap egyet fog megjelenni az oldalon utána pedig amit lehetséges a többit is közlöm veletek amint kész s esetleg egy két kisebb története közbeiktatok majd, hogy ne unatkozzatok addig sem.
A nap magasan járt, mikor beértünk a városba. A kocsi, amiben ültem szép nyugodtan haladt a főúton, számomra talán túl lassan is. Az utca emberek tömkelegével volt tele, sokan mentek épp ebédelni, vagy csak kihasználták a szünetet, hogy egy ismerőssel találkozzanak, felfrissüljenek. Az iskola előtti teret ellepték a diákok, vidám kacajok és csípős gúnyolódások hallatszottak be a kocsiba. Rájuk néztem egy pillanatra, majd tekintetemet újra az útra emeltem. Unatkoztam, nagyon is. Az idő homokórája szinte állt számomra. Utáltam ezt, annyira utáltam. A másik, ami még igen idegesített, az az emberek kíváncsi kérkedő tekintete, amivel engem vizslattak. Sosem szerettem, most meg aztán végképp nem. Nyaranta gyakran látogattam ide, a szüleim még fiatal koromban elváltak, s apám itt élt, ő volt a rendőrfőnök. Most azonban szeptember van, a nyárnak már vége, ahogy az én régi életemnek is. Régebben sosem keltettem nagy feltűnést, sőt általában észre sem szoktak venni, most azonban mintha még a házak szürke falai is engem figyeltek volna. Idegesített, mert tudták. Tudták, hogy miért vagyok itt, tudták, hogy mi történt, tudták, hogy árva lettem. Láttam a szemükben a sajnálatot, a szánalmat, pont azt, ami elől ide menekültem. Egy éve történt a tragédia s én azóta sem nyugodtam meg, az életem teljes mértékben felfordult. Egy évvel ezelőtt szinte mindent másképp gondoltam, s olyan dolgok kerültek előtérbe az életemben, amiről még csak álmodni sem mertem volna. A kocsi most hirtelen fordult egyet, én pedig felszisszentem. A nap erőteljesen sütött az arcomra, a kapucnit, amivel magamat takartam még jobban a fejembe húztam, hiszen nem kockáztathattam, hogy bárki is meglásson valamit. Más voltam, mint a többi ember, s ezt a titkomat sohasem tudhatják meg.
Már a város határán jártunk, mikor a nap elbújt egy felhő mögé így ismét nyugodt szívvel nézelődhettem. Néztem a fákat, ahogy elsuhannak körülöttem, mikor hirtelen valami érdekesre figyeltem fel. Egy olyan illatot éreztem, amitől normális esetben minden izomszálam pattanásig feszült volna. Éreztem és hallottam őket, azonban az erdő elrejtette szemem elől az idegeneket. Bár, ha jobban belegondolunk, itt én vagyok az idegen s nem ők. A piros köd máskor elborította volna az agyamat, s automatikusan támadtam volna, ám most semmi nem történt. Tudtam, hogy ott vannak a közelben, ők is észrevettek engem, mégsem lendültem támadásba. Épp ellenkezőleg, valami érdekeset éreztem. Nem tudtam megmondani mit, de határozottan furcsa volt számomra. Az illat egyre jobban erősödött én pedig a biztonság érdekében gondolataim elé felhúzott pajzsomat még jobban megerősítettem. Biztos, ami biztos. A kocsi haladt tovább az úton, az illat pedig távolodott. Annyira lefoglalt, hogy megtudjam kik ők, hogy észre sem vettem, megérkeztünk. Tom, a jelenlegi rendőrfőnök felajánlotta, hogy régi ismeretség miatt elhoz idáig. Amint megállt a kocsi kipattantam belőle, csomagjaimat kipakoltam, ő pedig elhajtott.
A ház felé fordultam. Ismerős volt, a régi otthonom, ám valahogy mégis más. Az ajtóhoz sétáltam, s beléptem rajta. Azonnal megcsapott a megszokott illat, de most sokkal intenzívebben éreztem, mint eddig valaha is. Minden sokkal tisztább és élesebb volt, de mégis csak a régi bútorok, képek s falak voltak. Egyenesen a lépcsőhöz mentem, majd a szobámat céloztam meg. Ott sem változott semmi, bár ezen nem csodálkoztam. Ebben a házban mindig minden ugyanott volt. Csomagjaimat letettem az ágy elé, majd nekiálltam kipakolni, szép lassan, nyugodtan. Különös volt, hisz míg a városban voltunk, végig arra vágytam, bár gyorsan mehetnék, most pedig lelassultam, még az emberekhez képest is igen lassan álltam neki kipakolni. Már majdnem éjfél volt, mire mindent a helyére tettem, s kitakarítottam a lakást. Nagyon éheztem, a torkom égetett, bár az egy év alatt már sikerült megszoknom ezt a kellemetlen érzést. Holnap iskola lesz, tele diákokkal. Muszáj volt még aznap este elmennem, vadászni. Nem messze, csak ide a közeli erdőbe. Bíztam benne, hogy nem okozok nagy felfordulást vele. Legközelebb majd messzebb megyek, nem az ő vadászterületükre. Egy szempillantás alatt már az ajtónál álltam s elindultam a ház mögötti erdő felé. Hiába takart a sötét, nem mertem kockáztatni, így futás helyett csak szép lassan sétáltam befelé. Azonban, jobban belegondolva, ha valaki meglátott, amúgy is érdekes gondolatai lehettek arról, hogy mit keres egy törékeny lány az erdőben, ilyenkor. Amint úgy éreztem, erre már nem járhat senki, számomra immár normális tempóra váltottam, s figyeltem, merre találok valami eledelt. Pár perc futás után már tudtam, merre menjek. Több felé is éreztem az állatok jelenlétét, de én inkább a hegyek felé vettem az irányt, a medve illata csalogatott. Húsevő létéra a vére is finomabb volt, mint a növényevőké. Amint kiválasztottam a célpontomat eluralkodót rajtam a vadász ösztön. Ilyenkor az érzékeim minden másra immunisak lettek, csak a vadra figyeltem. Éreztem, hogy van valaki a környéken, de egyszerűen nem tudtam vele foglalkozni. Ha egy vámpír elkezdi, a vadászatot nagyon nehéz tudja azt megszakítani, s nálam ez szinte lehetetlen volt. Amint a vad közelébe értem lelásítottam, hogy még féletlenül se halja meg, hogy ott vagyok. A grizlimedve nem látott meg, így nem érzékelte a veszélyt. Egy hirtelen mozdulattal ugrottam rá, majd kisebb dulakodás után már a vérét ittam. Mikor végeztem, az agyam kezdett kitisztulni, s elkezdtem az idegenekkel foglalkozni. Ketten voltak, vámpírok. Amint rájöttem, azonnal támadó állásba váltottam, s figyeltem. Az erdő szélén álltak, én pedig egy sziklán a hegyeknél. Nem voltak olyan messze, mint korábban gondoltam, s láttam, hogy ők is támadó állásba váltanak, s halkan morognak, ám egyikük sem szándékozott támadni. Gondolataikat kezdtem el figyelni.
„Mit hallasz Edward? Ki ez? Biztos vagyok benne, hogy az ő szagát éreztem abban a kocsiban. Mit keres ez itt?” – szinte fejbecsapott, olyan erővel ordítottak gondolatai a másik felé. Be kell vallanom, kicsit meglepődtem, hogy gondolatolvasó, de így legalább még nagyobb erővel figyeltem arra, hogy még véletlenül se gyengüljön el a fal körülöttem. Mikor jobban szemügyre vettem őket meg kellett állapítanom, hogy igazán jóképűek. Egyikük magas, nagydarab testes volt, amiről arra következettem, hogy nagyon erős lehet. A másik - a gondolatolvasó - egyforma magas volt vele, edzett, ám mégis vékony. Az a pasi, akiért a lányok az életüket is adnák.
„ Nem hallok semmit. Ez meg hogy lehet? Eddig csak Alice volt képes arra, hogy néhány percre elrejtse a gondolatait. Ki ez a lány? Milyen ereje lehet? Hogy került ide? Emmett is türelmetlen, s én is érzem, hogy nem biztos, hogy könnyen elbánnánk vele annak ellenére, hogy nő. Hatalmas ereje lehet.”
Nevetnem kellett ettől a feltételezéstől. Rég nem növelte az önbizalmamat semmi sem, de ez a kijelentés megtette a hatását. Ennek jeléül kihúztam magam, s egy pillanat törtrésze alatt felhagytam támadó pozíciómmal. Csodálkozva néztek rám, de követték a példámat, majd láttam, hogy az Edwardnak nevezett vámpír valamit odasúg a másiknak. Nem kellett sok idő hozzá, hogy megtudjam mit is.
„ Mi az, hogy nem hallja a gondolatait? Ilyen nincsen. Ki ez a csitri?” Na, ezzel sikerült felhúznia.
– Nem vagyok csitri – szólaltam meg. Hangomat a szél repítette tovább az erdőhöz, s láttam rajtuk, hogy meglepődtek. Összenéztek, majd újra rám. Edward kissé kétkedve nézett vissza.
„Nem lehet gondolatolvasó, kizárt dolog” – töprengett magában, én pedig szélesen kezdtem mosolyogni, ami lassan átment gúnyba.
– Már miért ne lehetnék? Mellesleg örülnék neki, ha inkább szóban beszélgetnénk. A nagydarab… Emmett? Ő, ha jól érettem nem rendelkezik, ezzel a képességgel, szóval biztosan kellemetlenül érzi magát így, hogy nem ért semmit. Habár ezt nem is nevezném beszélgetésnek, hiszen csak én hallgattalak titeket – nevetem fel a mondat végén. – Amúgy, ha megengeditek, akkor rendesen is bemutatkoznék. A nevem Isabella Swan, s ezentúl itt fogok élni. Remélem, jól kijövünk majd egymással.
Az eddig is döbbent arcok, ha lehet most még mókásabbá váltak. Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, már rég a földön feküdnék a röhögéstől.
– Kedves, hogy így aggódsz, nehogy megsértődjek, de nem szükséges. Amúgy is, mi olyan vicces? Mellesleg Emmett Cullen vagyok. Ügyesen elkaptad azt a medvét. Apropó medve, mióta iszol állatvért? – kérdezte vigyorogva. Nem válaszoltam, helyette tekintetemet várakozóan a másikra emeltem. Az ő neve valahogy jobban érdekelt. Még, így messziről is éreztem valami bizsergést körülötte, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy ki lehet ő.
A nap magasan járt, mikor beértünk a városba. A kocsi, amiben ültem szép nyugodtan haladt a főúton, számomra talán túl lassan is. Az utca emberek tömkelegével volt tele, sokan mentek épp ebédelni, vagy csak kihasználták a szünetet, hogy egy ismerőssel találkozzanak, felfrissüljenek. Az iskola előtti teret ellepték a diákok, vidám kacajok és csípős gúnyolódások hallatszottak be a kocsiba. Rájuk néztem egy pillanatra, majd tekintetemet újra az útra emeltem. Unatkoztam, nagyon is. Az idő homokórája szinte állt számomra. Utáltam ezt, annyira utáltam. A másik, ami még igen idegesített, az az emberek kíváncsi kérkedő tekintete, amivel engem vizslattak. Sosem szerettem, most meg aztán végképp nem. Nyaranta gyakran látogattam ide, a szüleim még fiatal koromban elváltak, s apám itt élt, ő volt a rendőrfőnök. Most azonban szeptember van, a nyárnak már vége, ahogy az én régi életemnek is. Régebben sosem keltettem nagy feltűnést, sőt általában észre sem szoktak venni, most azonban mintha még a házak szürke falai is engem figyeltek volna. Idegesített, mert tudták. Tudták, hogy miért vagyok itt, tudták, hogy mi történt, tudták, hogy árva lettem. Láttam a szemükben a sajnálatot, a szánalmat, pont azt, ami elől ide menekültem. Egy éve történt a tragédia s én azóta sem nyugodtam meg, az életem teljes mértékben felfordult. Egy évvel ezelőtt szinte mindent másképp gondoltam, s olyan dolgok kerültek előtérbe az életemben, amiről még csak álmodni sem mertem volna. A kocsi most hirtelen fordult egyet, én pedig felszisszentem. A nap erőteljesen sütött az arcomra, a kapucnit, amivel magamat takartam még jobban a fejembe húztam, hiszen nem kockáztathattam, hogy bárki is meglásson valamit. Más voltam, mint a többi ember, s ezt a titkomat sohasem tudhatják meg.
Már a város határán jártunk, mikor a nap elbújt egy felhő mögé így ismét nyugodt szívvel nézelődhettem. Néztem a fákat, ahogy elsuhannak körülöttem, mikor hirtelen valami érdekesre figyeltem fel. Egy olyan illatot éreztem, amitől normális esetben minden izomszálam pattanásig feszült volna. Éreztem és hallottam őket, azonban az erdő elrejtette szemem elől az idegeneket. Bár, ha jobban belegondolunk, itt én vagyok az idegen s nem ők. A piros köd máskor elborította volna az agyamat, s automatikusan támadtam volna, ám most semmi nem történt. Tudtam, hogy ott vannak a közelben, ők is észrevettek engem, mégsem lendültem támadásba. Épp ellenkezőleg, valami érdekeset éreztem. Nem tudtam megmondani mit, de határozottan furcsa volt számomra. Az illat egyre jobban erősödött én pedig a biztonság érdekében gondolataim elé felhúzott pajzsomat még jobban megerősítettem. Biztos, ami biztos. A kocsi haladt tovább az úton, az illat pedig távolodott. Annyira lefoglalt, hogy megtudjam kik ők, hogy észre sem vettem, megérkeztünk. Tom, a jelenlegi rendőrfőnök felajánlotta, hogy régi ismeretség miatt elhoz idáig. Amint megállt a kocsi kipattantam belőle, csomagjaimat kipakoltam, ő pedig elhajtott.
A ház felé fordultam. Ismerős volt, a régi otthonom, ám valahogy mégis más. Az ajtóhoz sétáltam, s beléptem rajta. Azonnal megcsapott a megszokott illat, de most sokkal intenzívebben éreztem, mint eddig valaha is. Minden sokkal tisztább és élesebb volt, de mégis csak a régi bútorok, képek s falak voltak. Egyenesen a lépcsőhöz mentem, majd a szobámat céloztam meg. Ott sem változott semmi, bár ezen nem csodálkoztam. Ebben a házban mindig minden ugyanott volt. Csomagjaimat letettem az ágy elé, majd nekiálltam kipakolni, szép lassan, nyugodtan. Különös volt, hisz míg a városban voltunk, végig arra vágytam, bár gyorsan mehetnék, most pedig lelassultam, még az emberekhez képest is igen lassan álltam neki kipakolni. Már majdnem éjfél volt, mire mindent a helyére tettem, s kitakarítottam a lakást. Nagyon éheztem, a torkom égetett, bár az egy év alatt már sikerült megszoknom ezt a kellemetlen érzést. Holnap iskola lesz, tele diákokkal. Muszáj volt még aznap este elmennem, vadászni. Nem messze, csak ide a közeli erdőbe. Bíztam benne, hogy nem okozok nagy felfordulást vele. Legközelebb majd messzebb megyek, nem az ő vadászterületükre. Egy szempillantás alatt már az ajtónál álltam s elindultam a ház mögötti erdő felé. Hiába takart a sötét, nem mertem kockáztatni, így futás helyett csak szép lassan sétáltam befelé. Azonban, jobban belegondolva, ha valaki meglátott, amúgy is érdekes gondolatai lehettek arról, hogy mit keres egy törékeny lány az erdőben, ilyenkor. Amint úgy éreztem, erre már nem járhat senki, számomra immár normális tempóra váltottam, s figyeltem, merre találok valami eledelt. Pár perc futás után már tudtam, merre menjek. Több felé is éreztem az állatok jelenlétét, de én inkább a hegyek felé vettem az irányt, a medve illata csalogatott. Húsevő létéra a vére is finomabb volt, mint a növényevőké. Amint kiválasztottam a célpontomat eluralkodót rajtam a vadász ösztön. Ilyenkor az érzékeim minden másra immunisak lettek, csak a vadra figyeltem. Éreztem, hogy van valaki a környéken, de egyszerűen nem tudtam vele foglalkozni. Ha egy vámpír elkezdi, a vadászatot nagyon nehéz tudja azt megszakítani, s nálam ez szinte lehetetlen volt. Amint a vad közelébe értem lelásítottam, hogy még féletlenül se halja meg, hogy ott vagyok. A grizlimedve nem látott meg, így nem érzékelte a veszélyt. Egy hirtelen mozdulattal ugrottam rá, majd kisebb dulakodás után már a vérét ittam. Mikor végeztem, az agyam kezdett kitisztulni, s elkezdtem az idegenekkel foglalkozni. Ketten voltak, vámpírok. Amint rájöttem, azonnal támadó állásba váltottam, s figyeltem. Az erdő szélén álltak, én pedig egy sziklán a hegyeknél. Nem voltak olyan messze, mint korábban gondoltam, s láttam, hogy ők is támadó állásba váltanak, s halkan morognak, ám egyikük sem szándékozott támadni. Gondolataikat kezdtem el figyelni.
„Mit hallasz Edward? Ki ez? Biztos vagyok benne, hogy az ő szagát éreztem abban a kocsiban. Mit keres ez itt?” – szinte fejbecsapott, olyan erővel ordítottak gondolatai a másik felé. Be kell vallanom, kicsit meglepődtem, hogy gondolatolvasó, de így legalább még nagyobb erővel figyeltem arra, hogy még véletlenül se gyengüljön el a fal körülöttem. Mikor jobban szemügyre vettem őket meg kellett állapítanom, hogy igazán jóképűek. Egyikük magas, nagydarab testes volt, amiről arra következettem, hogy nagyon erős lehet. A másik - a gondolatolvasó - egyforma magas volt vele, edzett, ám mégis vékony. Az a pasi, akiért a lányok az életüket is adnák.
„ Nem hallok semmit. Ez meg hogy lehet? Eddig csak Alice volt képes arra, hogy néhány percre elrejtse a gondolatait. Ki ez a lány? Milyen ereje lehet? Hogy került ide? Emmett is türelmetlen, s én is érzem, hogy nem biztos, hogy könnyen elbánnánk vele annak ellenére, hogy nő. Hatalmas ereje lehet.”
Nevetnem kellett ettől a feltételezéstől. Rég nem növelte az önbizalmamat semmi sem, de ez a kijelentés megtette a hatását. Ennek jeléül kihúztam magam, s egy pillanat törtrésze alatt felhagytam támadó pozíciómmal. Csodálkozva néztek rám, de követték a példámat, majd láttam, hogy az Edwardnak nevezett vámpír valamit odasúg a másiknak. Nem kellett sok idő hozzá, hogy megtudjam mit is.
„ Mi az, hogy nem hallja a gondolatait? Ilyen nincsen. Ki ez a csitri?” Na, ezzel sikerült felhúznia.
– Nem vagyok csitri – szólaltam meg. Hangomat a szél repítette tovább az erdőhöz, s láttam rajtuk, hogy meglepődtek. Összenéztek, majd újra rám. Edward kissé kétkedve nézett vissza.
„Nem lehet gondolatolvasó, kizárt dolog” – töprengett magában, én pedig szélesen kezdtem mosolyogni, ami lassan átment gúnyba.
– Már miért ne lehetnék? Mellesleg örülnék neki, ha inkább szóban beszélgetnénk. A nagydarab… Emmett? Ő, ha jól érettem nem rendelkezik, ezzel a képességgel, szóval biztosan kellemetlenül érzi magát így, hogy nem ért semmit. Habár ezt nem is nevezném beszélgetésnek, hiszen csak én hallgattalak titeket – nevetem fel a mondat végén. – Amúgy, ha megengeditek, akkor rendesen is bemutatkoznék. A nevem Isabella Swan, s ezentúl itt fogok élni. Remélem, jól kijövünk majd egymással.
Az eddig is döbbent arcok, ha lehet most még mókásabbá váltak. Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, már rég a földön feküdnék a röhögéstől.
– Kedves, hogy így aggódsz, nehogy megsértődjek, de nem szükséges. Amúgy is, mi olyan vicces? Mellesleg Emmett Cullen vagyok. Ügyesen elkaptad azt a medvét. Apropó medve, mióta iszol állatvért? – kérdezte vigyorogva. Nem válaszoltam, helyette tekintetemet várakozóan a másikra emeltem. Az ő neve valahogy jobban érdekelt. Még, így messziről is éreztem valami bizsergést körülötte, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy ki lehet ő.
Edward:
Úgy ált ott a szikla tetején, mint valami istennő. Soha életemben nem láttam hozzá hasonló lányt, vonzott a tekintete. Kissé megdöbbentett, hogy gondolatolvasó volt, sőt, szinte lesokkolt. Csak akkor tértem magamhoz, mikor Emmet mellettem vihogva társalogni kezdett az ismeretlennel.
– A nevem Isabella Swan, s ezentúl itt fogok élni. Remélem, jól kijövünk majd egymással.
Isabella, szóval így hívják. Különleges név. Emmett bemutatkozott neki, s nekem is illett volna, de nem voltam benne biztos, hogy jó-e. Valamiért nagyon csábított, jobban, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Egyszerűen gyönyörű volt.
– Edward Cullen – hallottam saját magamat. Nem mondtam többet, csak néztem rá. Csodáltam őt. Hirtelen gyönyörű arca eltorzult, majd támadóállásba állt s megindult felénk.
Összezavarodtam. Mit akar, miért támad? Mi történt? Futólag Emmettre pillantottam, majd egyszerre álltunk mi is támadó állásba. Nem vicsorogtunk, nem indultunk el, csak vártunk. Vártuk, hogy mit is tervez…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése