Edward:
– Edward Cullen – hallottam saját magamat. Nem mondtam többet, csak néztem rá. Csodáltam őt. Hirtelen gyönyörű arca eltorzult, majd támadóállásba állt s megindult felénk.
Összezavarodtam. Mit akar, miért támad? Mi történt? Futólag Emmettre pillantottam, majd egyszerre álltunk mi is támadó állásba. Nem vicsorogtunk, nem indultunk el, csak vártunk. Vártuk, hogy mit is tervez. Gyors volt, pillanatok alatt odaért a közelünkbe, arcára gúny ült ki, majd megszólalt:
– Nem ti kelletek, csak a medve, nem messze mögöttetek.
Hangja olyan volt nekem, mint egy csengő, amit a nagy némaságban valaki megszólaltat. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Különlegesnek tűnt, valamiért nagyon vonzotta a tekintetemet. Ránéztem Emmettre, s ő is hasonló képet vágott, mint én. Hirtelen harag öntött el, neki ott van Rosalie, ne nézze őt. Villámcsapásként ért a felismerés: féltékeny voltam egy olyan lány miatt, akit még csak nem is ismertem. Képes lettem volna nekiugrani Emmettnek - ez azért félelmetes. Bella odaért mellénk, és mi csak néztük, ahogy elfutott mellettünk; az illata még jobban megbolondított. Utánaeredtünk. Igaz, mondta, hogy miért megy, de ki tudja. Bár az is lehet, hogy csak még többet akartam belőle látni, érezni. Miközben követtük rájöttem, hogy ő talán még nálam is gyorsabb. Egyszerűen elképesztő, amilyen sebességgel haladt, s amikor rátámadt a medvére, az ereje nagysága felől sem volt kétségem. Kíváncsi voltam, mit csinál ezen a környéken. Miért pont itt akar letelepedni? Hogyhogy nem emberi véren él? Mióta vámpír és hogyan lett az?
– Azért, mert idevalósi vagyok. Nem emberi vért iszom, mert bármilyen hihetetlen is, de képtelen lennék bárkit is csak úgy megölni. Újszülött vámpírnak számítok, alig több mint egy éve vagyok az. Minden kérdésedre válaszoltam?
– Nem mindegyikre – szólaltam meg. Megint meglepett, elfelejtettem, hogy gondolatolvasó.
– Már a réten is mondtad, hogy gondolatolvasó vagy – szólalt meg mellettem Emmett vigyorogva. Megint kezdett elönteni a harag. – Hogy lehet, hogy te tudsz az ő elméjében olvasni, de ő a tiedben nem?
– Titok – válaszolt kétértelműen, majd megfordult és elfutott. Most is utána indultunk, de elért a farkasok földjére. Oda mi, vámpírok nem mehetünk. Figyelmeztetni akartam, de nem értük utol, túl gyors volt. Megálltunk a határnál, s reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi baja.
Bella:
Hallottam, hogy követnek, majd hirtelen megálltak. Nem nagyon értettem, hogy miért, de nem foglalkoztam vele. Volt egy olyan érzésem, hogy még találkozom velük. Főleg Edwarddal akartam. Alig hogy elértem La Push területére, egy tisztáson álltam meg, az erdő közepén. Éreztem, hogy vannak körülöttem, de nem tudtam, hogy kik lehetnek azok, ezért inkább figyelni kezdtem. Valami orrfacsaróan förtelmes bűzt kezdtem egyre erősebben érezni, azt hittem, menten rosszul leszek. Még sosem találkoztam hasonló illattal. Vagyis, jobban mondva, mégiscsak. Még régebben érzetem ilyen illatot, de ez különbözött valamiben. Nem tudtam miben, de különbözött. Éreztem, hogy körülvettek. Öten voltak, de az erdő takarta őket, ami azonban leginkább megdöbbentett, hogy a gondolataik össze voltak kapcsolódva, hallották egymást. Éreztem, hogy a velem szemben álló lehet a vezér. Meg kellett tudnom, hogy kik ők.
– Kik vagytok?
Választ nem kaptam, félelmetes morgást viszont annál többet. Meg kell hagyni, nem volt valami bizalomgerjesztő.
„Vámpír, de nem Cullen. Mégis aranyszínűek a szemei. Valószínűleg nem tudja a szabályt” –halottam valahonnan a hátam mögül.
„ Valóban az. Nem tudhatjuk, mit akar itt, valószínűleg veszélyes az emberekre nézve.” – jött szemből a felelet. Felháborodva kapcsolódtam be én is a beszélgetésbe.
– Nem vagyok veszélyes. Soha senkinek nem ártottam, s ok nélkül nem is lennék rá képes.
„Gondolatolvasó?” - hallottam több irányból is a csodálkozó gondolatokat. Még mindig nem láttam a támadóimat, de lehet, addig jó nekem, míg az erdő elrejti őket a szemem elől.
– Igen, az vagyok – kontráztam rá. – Sok képességem van, de ez lényegtelen. Valóban vámpír vagyok, de nem rossz szándékkal kerültem ide. Üldöztek, s itt kötöttem ki. Forksban lakom, a város szélén, épp oda tartottam. Úgy gondoltam, erre a legrövidebb. Nem ismerek semmilyen szabályt, új vagyok még itt. Elnézést kérek, ha behatoltam a területetekre.
Mondandóm befejezte után tisztelettudóan meghajoltam előttük, ezzel is megbánásomat alátámasztva.
„ Egy udvarias vámpír? Ilyet se nagyon látni.” – Jött a gúnyos reakció a mondanivalómra.
– Igen, az vagyok – feleltem hasonló hangnemben, mint az előttem szóló, vagyis gondoló. – Ha nem bánjátok, élveztem ezt a kis társalgást, de most inkább továbbállnék. Nem jövök többet a területetekre, s nem iszom ember vért sem. Nem mintha eddig lett volna hozzá gusztusom. – Soha sem értettem magam, az emberek illata bármennyire is vonzotta a vámpír énem, megölni őket egyszerűen nem tudtam. Ezért is folyamodtam inkább állatvérre, ami nem a legízletesebb, de jobb, mint a semmi. Még szerencse, hogy nem vagyok állatvédő. Nehéz helyzetben lennék most.
„Akkor is meg kéne ölnünk őt” – hallottam ismét mögülem. Mily meglepő. Kezdett nagyon elegem lenni abból a bizonyos valakiből, de úgy döntöttem, jobban járok, ha a szitkozódások színes variációját inkább csak magamban mormolom el, s nem osztom meg velük is. Válasz nélkül persze így sem hagytam.
– Nem olyan biztos, hogy sikerülne – fordultam hátra, majd gúnyos vigyor mellett még hozzátettem – Nagyon nem biztos, drága. – Válaszul csak vicsorgást kaptam.
„Elég legyen Jacob! Te meg jól figyelj. Egyességünk van a másik itt élő családdal. Míg ők nem jönnek, a területünkre, s nem isznak, ember vért, addig mi hagyjuk, hogy itt éljenek, továbbá mi sem sértjük meg az ő területeiket. Azonban, ha ezt megszegik, akkor vége az alkunak, s támadunk. Ha itt akarsz élni, ugyanez vonatkozik rád is.” – Figyelmesen hallgattam végig, majd egyszer csak egy hatalmas farkas lépett elő a fák közül. Arca körülbelül az én arcommal volt egy magasságban. Most már tudtam, kik ők, rájöttem, honnan ilyen ismerős az illatuk.
– Alakváltók – suttogtam magam elé, azonban úgy látszik, ők is meghallották.
„Nem. Vérfarkasok.” – Jött megint a hátam mögül a hang. Kissé felvágós volt, valamiért nagyon nem volt szimpatikus a Jacobnak nevezett illető. Hirtelen fordultam meg, hogy lássam őt, nem tévedtem, ő is előbbre jött. Szemébe néztem, majd gúnyos mosolyra húztam én is a számat.
– Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Egyszerű alakváltók vagytok, s nem vérfarkasok. – Több felől hallottam elégedetlenkedő morajlást, de nem hagytam abba mondanivalómat. – Találkoztam már vérfarkasokkal életem során. Ők nem így néznek ki, továbbá nem képesek ilyen tiszta gondolkodásra sem. Nem falkában élnek, s ebből kifolyólag nincs is közöttük ilyenfajta mentális kapocs, mint nálatok. Ellenben az alakváltóknál mind ez megtalálható. Véleményem szerint a véletlen műve csak, hogy pont farkasok lettetek. Őseitek valamiért ezt az alakot választották, s ez öröklődött.
Láttam rajtuk, hogy nem kis meglepetést okoztam nekik. Úgy látszik, tényleg azt hitték, hogy vérfarkasok. Valószínűleg most összetörtem a magukról kialakított képet, ez van, na, bumm. A gúnyos mosolyt továbbra sem töröltem le a képemről, úgy folytattam mondanivalómat.
– Most, hogy ezt is tisztáztuk, engedelmetekkel én távoznék. Hajnalodik már, s mint jó gyerek, nekem is kötelességem iskolába járni – itt kissé lebiggyesztettem a számat, majd komoly hangnemre váltottam. – Tiszteletben tartom az egyességünket, nem jövök többet a területetekre, ti pedig hagyjátok, hogy nyugodtan éljek itt egy pár évig.
Mielőtt elindultam ismételten meghajoltam előttük tiszteletem jeleként, majd kecsesen kiegyenesedtem, s futásnak indultam. Még halottam, amint az általam mondottakat kezdik el tárgyalni, de amint kiértem körükből, a hangok elhaltak. Minden csendes volt. Imádtam az ilyen éjszakákat - bár ki tudtam zárni a nem kívánt hangokat a fejemből, de az koncentrálással járt, ami nagyon fárasztó, így inkább ezeket a perceket élveztem ki. Már majdnem hat óra volt, sokáig elvoltam az erdőben, mikor végre hazaértem, s beálltam a zuhany alá. Élveztem a kényeztető érzést, majd egy órát áztattam magam, mikor rájöttem, hogy lassan ideje indulnom. Kocsi hiányában kénytelen voltam gyalog menni, ami emberi tempóval eltartott egy darabig. Útközben megint rengetegen megfigyeltek, magamban pedig hálát adtam annak, hogy Forksban az év kilencvenkilenc százalékában esik az eső, vagy be van borulva.
Az iskolába érve ismételten felvettem kedves kislány álarcomat, s megindultam a parkolón át a bejáratig. Elég nagy feltűnést keltettem, hiszen nagyon ritkán érkeznek új diákok ide, ezzel még én, újoncként is tisztában voltam. Annak ellenére, hogy a nyarak nagy részét itt töltöttem, mégsem ismertem senkit sem. Sosem mozdultam ki otthonról, ha mégis, akkor inkább csak az erdőben sétáltam. A suli felé haladva ráértem nézelődni a parkolóban - az autók többsége régi, elavult ócskaság volt. Persze, itt nem az árukra gondolok, hanem a tudásukra. Már emberként is imádtam a száguldást, vámpírkért egyenesen rajongtam érte. Ám úgy látszik, ebben a városban még csak hírét sem ismerik ennek. Amint beléptem a suliba, már tudtam, hogy nem lesz nyugodt napom. Úgy éreztem magam, mint valami kirakati baba, ami mellett, ha az emberek elsétálnak, figyelmesen végigmérik.
„Odamegyek hozzá. Biztosan ad interjút. Legalább jó ürügy lesz megismerkedni vele.” Kezdődik a hercehurca. Sajnálatomra. A srác, ahogy eltervezte, oda is jött hozzám.
– Szia, Tom vagyok, a suliújság főszerkesztője. Adnál nekem egy interjút? Tudod, újoncként sokan akarnak megismerni téged – hallgattam őt, majd magamban elmormogtam egy cseppet sem boldog hurrát.
– Hello! –köszöntem, s próbáltam előszedni a legkedvesebb oldalamat. – Ne haragudj, de az interjút inkább passzolnám. Nem szeretek feltűnősködni.
– Ó, hát persze, semmi gond. Az interjú lefújva – mondta, majd még gondolatban pár dolgot hozzátett. „Persze, hogy lefújva. Mit is akartam én. Olyan, mintha ő is Cullen lenne. Sőt, biztosan az. Ő lehet Edward barátnője, bár nem hallottam, hogy újabb gyereket fogadtak volna örökbe, de ki tudja. Úgy is beleillik a társaságba, arany szem, hófehér bőr. Hát persze, így már minden világos.”
– Isabella Swan vagyok. tegnap költöztem ide, s egyelőre még nem nagyon ismerek itt senkit - próbáltam őt rávezetni, hogy semmi közöm nincs az általa kigondolt személyekhez. – Szükségem lenne egy kis segítségre. Nem tudod, hogy hol találom a kémia termet?
– Kémiád lesz? Nekem is, gyere velem, s mutatom az utat.
Magamban ismételten elmormoltam egy kövér nagy hurrát. Ám legalább a termet megtaláltam, ami azért nem olyan rossz dolog. Sajnos vámpír lét hátránya, előnye, ki hogyan érzi, hogy minden tudás ott van a fejemben, így az órák sajnos igen unalmasak számomra. A nap körülbelül abból állt, hogy egyik teremből vándoroltam a másikba, s senki semmi újat nem tudott mondani nekem. A negyedik órám testnevelés volt, ami azért be kell vallani egy vámpír számára igazi kihívás. Ilyenkor a legnehezebb emberként viselkedni, de talán ezért is szerettem ennyire. Itt nem volt tananyag, nyugodtan gyakorolhattam az önkontrollt, amire, be kell vallani, néha igen nagy szükségem van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése