3, fejezet - Ki vagy te, Bella?

 Ígéretemhez híven itt a harmadik fejezet. Egy igen érdekes tesiórába kaptok bepillantat, amolyan vámpírfélébe. Majd később egy szem illetve képzelet tanúi lehettek annak, hogyan esik le a Cullen család tagjainak az álla Bella egy bizonyos mondatára:D Jóóóó olvasást!!  

Már a tornaterem ajtaja előtt érzetem, hogy ők is itt vannak. Ám, hogy ez számomra kedvező helyzet lesz, azt valahogy nem tudtam elképzelni. Biztos, ami biztos, érdekes egy óránk lesz. A terembe belépve nem néztem se jobbra, se balra. Vámpír énemnek köszönhetően, tökéletesen behatároltam, hogy hol vannak. Fenn ültek a lelátón. Mind az öten. Kíváncsi lettem volna rá, milyen okkal kaphattak felmentést, de úgy gondoltam, kivételesen jó kislány leszek, s nem turkálok a fejükben, sőt ami azt illeti, szó szerint ki is zártam őket. Abban a pillanatban nem igazán foglalkoztatott ez a dolog. Nyugodtan sétáltam be a terem közepére a többi diákkal együtt. Persze az elmaradhatatlan nyálcsorgatás most sem maradt el a fiúk részéről, sőt a rövidnadrág s a feszes póló még rá is tett egy lapáttal. Hurrá. Ma már harmadszorra.

- Futással kezdünk – hallottam az ajtó felől tanárnőnk hangját, s sajnálatomra egy igen cinikus gondolatot is az ötös társaság egyikétől.

„Kíváncsi leszek én erre a futásra. Sőt ami azt illeti, hirdetőtáblával kellene körbefutnia, amire az van ráírva: Vámpír vagyok! Vigyázz, mert harapok. Ennél könnyebben úgy sem tudná leleplezni a vámpír népet.” – hallottam természetesen Emmettől.

Az igazat megvallva a felirat egész vicces volt, ám valahogy mégsem tudtam nevetni rajta. Helyette inkább odakaptam a fejem, s egy halk morgással adtam a tudtára, hogy minden gondolatát tisztán értettem.

„Hoppácska” –válaszolt, majd egy idióta vigyor terült szét az arcán. Magamban megállapítottam, hogy néhány agysejttel kevesebbel rendelkezik, mint egy átlagember. Jobban mondva kételkedem, hogy van-e egyáltalán valamilyen agysejtje. Na, de mindegy is, ezt nem nekem kell kiderítenem.

Ez a jelenet pár másodperc alatt zajlott le, s azok, akik ténylegesen tesnevelésen voltak, s nem csak a padot nyomták, nekiálltak futni. Velem együtt. Kizártam minden gondolatot a fejemből s próbáltam arra koncentrálni, hogy vissza tudjam magam fogni. Régi iskolámban, általában valaki mellé társultam, így könnyebb volt vele tartani a lépést, mint egyedül. Most is kiszúrtam egy tőlem nem messze futó lány. A mai nap ő volt az első, aki normálisan viszonyult hozzám, ami nálam azt jelenti, hogy még csak észre sem vette, hogy itt vagyok. Ő pont jó lesz társnak. Kicsit gyorsítottam a tempómon - persze nem feltűnően -, majd csatlakoztam hozzá.

- Szia, Anna, ugye? Nem baj, ha csatlakozom? Nem szeretek egyedül futni – miközben beszéltem, rám nézett, majd egy apró mosoly mellett bólintott egyet belegyezése jeléül.

Visszamosolyogtam rá, s folytattam a beszélgetést. – Ha jól tudom te is velem vagy kémián ugye?

- Igen - válaszolta kissé félénken, de biztatóan néztem rá, s mintha ettől egy kissé megbátorodott volna, sőt következő lépésként már ő kérdezgetett engem. Főként a múltamról.


Edward:

Tetszik. Ezt be kell vallanom magamnak. Tetszik, amit csinál. Köztudott, hogy nekünk igen nehéz emberi szinten mozognunk, nem hogy még edzenünk is, s közben társalogni. Hatalmas önfegyelem és kontroll kell hozzá – őszintén, lehet, én sem tudnám végigcsinálni ilyen lazán, mint ő teszi. Oldalra néztem testvéreimre, láttam, hogy ők is elcsodálkoztak - ezt a gondolataik is alátámasztották.

„Hihetetlen, amit csinál, te is így látod, Ed? – hallottam hátam mögül kedvenc hugimat.

- Az. Tényleg az – a csodálat hangomból is kiérezhető volt.

„Edward kérlek. Ne tegyél tönkre. Belebolondulok ennyi érzelemkeverékbe. Sose érzetem még tőled ekkora érzelemmegnyilvánulást.” – Hátranéztem bátyámhoz, de bosszankodó arc helyett egy cinkos, ’mindent tudok’ képet kaptam, mellé az elmaradhatatlan szemöldökfelhúzás.

Sóhajtottam egyet. Túl sok volt ez nekem, s nem igazán tudtam kiigazodni magamon. Azon, hogy mit gondolok vagy érzek jelenleg.

- Hogyhogy nem lesz rosszul? – kérdezte mellettem Emmett csodálkozva.

- Úgy látszik, jól bírja – válaszolt Rosalie, ám ami számomra furcsa volt, hogy talán életemben először semmi gúny, harag vagy féltékenység nem volt a hangjában, csak színtiszta csodálat és tisztelet. Amit - valljuk be - nem kis teljesítmény kiérdemelni.
Mikor visszafordultam, a lányok többsége teljesen kimerült a 10 perc futástól, még Bella is úgy tett, mint aki nagyon elfáradt, csak hogy ne lógjon ki a sorból.

- Rendeződjetek csoportokba! Röplabdázni fogunk – hallottam az edző hangját, amire kissé feszültebben kezdtem el figyelni a teremben lezajló eseményeket.

Az egy dolog, hogy egy vámpír normális emberekkel együtt fut, de hogy velük labdázzon is! Mekkora önfegyelme lehet! Hiszen nem mindegy hol, hogyan s milyen erősen üti a labdát, ha túl tökéletesen játszik, az is baj, ha nagyon sokat ront, akkor meg az lesz a baj. Ha túl erősen üti meg, akkor bele is halhat az, akit eltalál a labda. Csak egy kis apró dolog kell, hogy elveszítse a figyelmét vagy dühös legyen. A lányok két csoportba álltak; egyik oldalt Belláék, velük szembe Jessicáék.

- Ha megvannak a csapatok, akkor kezdhettek is. Tisztességes játékot kérek tőletek! Jess, te pedig lény szíves most fogd vissza magadat! Nem akarok megint sérülést miattad.

- Igyekszem, tanárnő – hallottam a lány idegesítő nyávogását. A hideg is kirázott tőle. Pedig az egy vámpírnál lehetetlen. – Különösen az új lánnyal fogok vigyázni –Tette még hozzá az orra alatt.

Átnéztem Bellára. Fejét lehajtotta, de arcán elszánt, gúnyos mosoly virított. Valószínűleg a megjegyzés miatt. Utáltam, hogy nem látom a gondolatát. Rosszat sejtettem. Bella tervez valamit.

- Csak nehogy te járj rosszul – mondta, miközben kihúzta magát, s a gúnyos mosoly még szélesebb lett az arcán. Nagyon rosszat sejtettem. Semmi fenyegetés nem volt hangjában, a teremben mégis síri csend lett. Jess arca a kijelentésre fintorba torzult, majd feldobta a labdát s szervált.

Természetesen Bella volt a célpont, s innét úgy tűnt, célba is ér a suhanó tárgy. Feszülten néztem, mi lesz. Bella nem mozdult, a labda repült. A hasán találta el a labda. A találat után összegörnyedve hajolt a föld felé. Megijedtem. Arcán fájdalom torzult. Kizárt dolognak tartottam, hogy baja legyen, most mégis nagyon aggódtam érte. Aztán hirtelen felállt. Arcán ismét a gúnyos mosoly jelent meg, s kacagva kezdett bele a mondandójába.

- Csak ennyit tudsz? Ne nevettess már! – kacagva fordult meg s vette fel a labdát. Most talán még jobban megijedtem, mint előtte. Mégis mit csinál? Mit tervez? Nem értettem őt, a mozdulatait, mit miért csinál. Hirtelen feldobta a labdát, majd beleütött. A játékszer gyorsan szállt, de emberi tempónak mondhatóhoz képest gyorsan. Szerencsére. Hatalmas önfegyelme lehet neki. A helyében én már régesrég elvesztettem volna a türelmemet. Játszottak, nem támadott vissza Jessnek - s ezzel azt jelezte, hogy még arra sem tartja méltónak, hogy válaszoljon a kihívására.

- Nagyon érdekes egy lány, az biztos. Van benne valami különleges, ami még a vámpírok között is megkülönbözteti őt a többiektől. Eddig semmi látomásom nem volt róla. Még csak azt sem láttam, hogy idejön a városba. Egy nagy fekete folt az egész lány. Olyan, mintha valahogy blokkolná a képességemet – hallottam Alice hangján, hogy ez mennyire zavarja őt.

- Én sem hallom a gondolatait. Valamilyen pajzzsal védheti magát, mert nem érem el őt. Ennek ellenére ő tisztán hallotta a gondolataimat. mindenképpen beszélnünk kell vele minél előbb. Meg kell tudnunk, milyen képességekkel rendelkezik. Emellett lehet, hogy veszélyes ránk nézve.

Az óra hamar véget ért, s Alice önként ajánlkozott, hogy majd ő beszél Bellával. Neki sajnos nem lehet nemet mondani, ha valamit eltervez, az úgy is lesz.

Bella:

Az óra igen gyorsan elrepült - szerencsére. Persze Jessica szövege folyamatosan idegesített, de már valahogy hozzászoktam az ilyesmihez. Féltékenykedik. Az igazat megvallva, nem nagyon akartam vele egy levegőt szívni, ezért az öltözőben is a lehető leggyorsabban álltam neki készülődni, s így elsőként hagytam ott őket. Kifelé menet azért Annának még köszöntem; a szemem sarkából láttam, menyire örül neki, hogy végre valaki észrevette őt is. Ő volt a napsugár számomra ezen az órán.

- Minden elismerésem - csivitelte mögöttem egy fiatal lány, vagyis inkább vámpír. Hirtelen megtorpantam. Szemem előtt egy rövid barna hajú lány arca jelent meg. Mindez egy másodpercig tartott csak. Szerencsémre ő sem vett észre. Alice Cullen.

- Köszönöm, Alice – válaszoltam, de hamar rájöttem, elszóltam magamat. A nevét nekem még nem kellene tudnom. Persze ez az ő figyelmét sem kerülte el.

- Bámulatos vagy. Mégis honnan tudtad? Gondolatolvasó vagy, nem látnok. Vagy tévedek? –érdeklődött kíváncsian, miközben elém sétált, hogy szembeálljon velem.

- De az vagyok - mondtam magam elé, majd elsétáltam mellette. Persze nem lehetett ilyen könnyen lerázni.

- Akkor honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezte viccelődve, de kihallottam hangjából, hogy tényleg érdekli őt.

- Nem csak gondolatolvasó vagyok - suttogtam magamnak. Nem voltam benne biztos, hallotta-e ő is, vagy sem, mindenesetre nem szólt róla többet.

- Ha szeretnél megismerkedni velünk, szívesen látunk téged nálunk. Bármikor jöhetsz. A többiek is kíváncsiak rád. Sőt, akár jó barátok is lehetünk – csicseregte mellettem kedvesen. Tényleg aranyos lány volt. Még én is el tudtam képzelni, hogy jóban leszek vele.

- Majd még eldöntöm- válaszoltam semleges hangon, magamban azonban már eldöntöttem, hogy mindenképpen meglátogatom őket. Kíváncsi voltam, s a kíváncsiság most is győzött a józan ész felett.

- Ahogy gondolod. Mi mindenesetre várunk téged. Szia –mondta kedvesen, majd „ugrálva” csatlakozott a többiekhez. Érdekes egy lány, az biztos. Tekintetem róla átsiklott a bátyjára, Edwardra. Valamiért vonzott engem. Egyre biztosabb voltam benne, hogy meglátogatom őket. Mind engem néztek, én viszont csak Edwardot. Már vagy egy perce álltunk ott, amikor több hangra lettem figyelmes mögöttem. Jessicáék végeztek, s sajnos engem vettek célba. Gyorsan elindultam ki a parkolóból hazafelé.
Alig 10 perc múlva már egy erdőben voltam. Úgy döntöttem, hogy még ma este meglátogatom a családot, ám előtte még gondolkodni akartam. Az igazat megvallva, nagyon ismerősek voltak nekem valahonnan. jobban mondva, a nevük volt ismerős. Szinte biztos voltam benne, hogy valahol már hallottam róluk. Már vagy egy órája bolyongtam az erdőben minden cél nélkül, mikor ismételten bevillant egy kép a szemem előtt. Már tudtam, honnan olyan ismerősek, s azt is, hogy kitől hallottam rólunk. Egy olyan személytől, aki mindent s egyben a semmit jelenti nekem ezen a világon. Neki köszönhetem azt, ami most vagyok. Nem közvetlenül, de ő a felelős. Tőle hallottam róluk, de nem a legjobbakat.
Hirtelen elindultam a házuk felé. Tudni akartam, honnan ismerik ők azt a személyt. Alig pár perc alatt oda is értem, a ház előtt viszont már nem voltam olyan biztos önmagamban, de mivel valószínűleg ők is észrevették, hogy már ott vagyok, nem akartam gyávának tűnni és megfutamodni. Az ajtóban ketten álltak. Emmett az, akivel már találkoztam, valamint egy harmadik Cullen. Kizárásos alapon Jasper. Az utóbbi arca sebekkel volt tele. Beleillett a történetbe, amit róla hallottam. Egyik pillanatról a másikra béke és nyugalom öntött el. Nem értettem az ide nem illő érzést. „Jasper képes az érzelmeket manipulálni”, emlékeztem vissza ismerősöm szavaira.

- Kerülj beljebb, kislány - szólalt meg Emmett. Úgy döntöttem, nem foglalkozom a gondolataikkal, inkább saját magam védelmére koncentráltam - a gondolataim elé felhúzott falra, valamint testemet védő burokra.

- Kösz - szólaltam meg még mindig Jaspert nézve. A nyugalom, amit éreztem a védelmemnek köszönhetően abbamaradt, de nem leplezhettem le magamat, így inkább…

- Bemegyek, amint ezt abbahagyja - szóltam rá az előttem álló fagyos képű vámpírra. Szemöldöke a magasba szökött mondatomra, s enyhe csodálkozás ült ki az arcára. Azonban még mielőtt bármit is mondhatott volna, elsuhantam mellette.
A házba belépve szintén döbbent arcokat láttam, ám hamar rendezték arcvonásaikat. Alice teli szájjal vigyorgott rám. Edward minden szégyenkezés nélkül mért végig. Esme szeme szeretettel telve ragyogott. Rosalie pedig valamiért elég mérgesen nézett rám, amit nem igazán értettem, de jelen helyzetben ez érdekelt legkevésbé.

- Szia, Carlisle Cullen vagyok –mutatkozott be az előttem álló férfi. Ő volt az egyetlen, akit képen is láttam, nem csak hallottam róla. - Ők pedig itt a családom - folytatta volna, ám én közbe vágtam:

- Tudom, kik vagytok. Esme, Alice, Jasper, Emmett, Rosalie, és Edward –soroltam fel, s közben rámutattam az épp említett személyre. Tekintetem Edwardnál talán kicsit tovább ott maradt, mint a többieknél. Balszerencsémre ezt ő is észrevette, majd felhúzott szemöldökkel s egy ellenállhatatlan fél mosollyal tudtomra is adta.

- Ha szabad megkérdeznem, honnan ismersz minket? – érdeklődött Carlisle.

- Nem csak a neveteket ismerem. Mikor először találkoztam veletek – itt közben Emmettre s Edwardra néztem –, még nem tudtam kik vagytok. Csak miután bemutatkoztatok, kezdtem el gondolkodni, hogy honnan vagytok ilyen ismerősek. Ma délután jöttem csak rá. Sokat hallottam rólatok korábban. Állatvéren éltek, magatokat vegetáriánusoknak nevezitek. Igen értékes képességekkel rendelkeztek. Gondolatolvasás, jövőbelátás, érzelembefolyásolás – néztem szúrósan Jasperre.

- Megtudhatnánk az ismerősöd nevét? Hátha mi is ismerjük őt –érdeklődött tovább udvariasan Carlisle.

- Ő az ükapám még nagyon régről. Persze ő is vámpír már évszázadok óta. Az ő közben járására lettem az, aki most vagyok – folytattam mondanivalómat. Láttam csodálkoznak. Tényleg ritka, ha egy vámpír ráakad valamely emberi családtagjára. Főleg, ha ilyen nagy az időkülönbség.

- Most már a nevét is elárulhatnád, kislány, ugyanis már nagyon felkorbácsoltad a kíváncsiságunkat – hallottam Emmett hangját. „Edwardnál talán nemcsak a kíváncsiságát, hanem valami mást is” – felhúzott szemöldökkel fordultam oda hozzá, jelezve neki, tökéletesen hallottam, amit mondott, hiszen gondolatai szinte üvöltöttek felém.

- A neve, Aro.