4. .fejezet - Keser-édes érzelmek

Sziasztok, fenn a 4. fejezet is. Bepillantást nyerhettek Bella, s Edward valódi érzelmeibe, hogy mit éreznek a másik iránt, ilyen kevés ismeretség után. Továbbá Belláról is megtudunk pár új infót, nem a legfontosabbak, ám a későbbiek során összefüggésben lesznek Bella múltjának fontosabb állomásaival. Nos jóó olvasást mindenkinek.

- Aro? - Halottam szinte mindegyikőjüktől. A meglepettség, s értetlenség az arcukra volt írva. Persze, emellett volt itt félelem s kíváncsiság is, bár próbálták elrejteni előlem, de ott volt. Perceken keresztül álltunk ott egy helyben, légvétel nélkül. Emésztették az előbb halottakat. Gondolataikat már az első perc után kizártam fejemből, úgy gondoltam illetlenség lenne már az első alakalommal a fejükben turkálni. 2-3 perc némaság után végül Carlisle szólalt meg.
- Hogyan lettél vámpír? Ki változatott át? – A család többi tagja szintén érdeklődve fordult felém. Logikus kérdés volt, de nem számítottam rá. Azt hittem, majd Aro-ról kell mesélnem. Bár nem nagyon tudom melyik a fájdalmasabb. Úgy döntöttem, hogy ezt a kérdést inkább későbbre halasztom. Vagy el sem mondom. Hisz, valószínűleg, itt sem maradok sokáig.
- Még nem érzem magamat készen arra, hogy ezt bárkinek is elmeséljem, túl friss és túl fájdalmas számomra. –suttogtam a családnak. Többük arcán a kíváncsiság még nagyobbra nőtt, de megértették, amit mondtam, nem kérdeztek többet ezzel kapcsolatban.
- Megértjük. - szólalt meg Esme. Szemében féltést, s bánatot láttam. Bánatos volt, mert nekem szenvednem kellett. Hálával töltötte meg a már nem dobogó szívemet. Sose találkoztam még senkivel, aki ennyire önzetlen lett volna, s így tudna szeretni, akár, egy jött ment alakot is. Mert valljuk be, én számukra, csak egy betolakodó voltam, semmi több. Felforgattam a mindennapjaikat. Érthető lenne, ha azonnal el akarnának űzni innen. Ám, mindezek ellenére nem tették. Egyelőre.
- Azt, hogy merre éltél, eddig elárulod nekünk?- kérdezte Alice vigyorogva. Volt egy olyan érzésem, hogy már tudja előre a válaszomat.
-Azt elmesélhetem, ha kíváncsiak vagytok rá. – Szemükben láttam érdeklődést, így elindultam a kanapé felé, ők pedig követtek. – Alig egy éve változtam át. Ez alatt az idő alatt, rengeteg helyen jártam. Európa szinte minden pontját ismerem, s emiatt rengeteg ismerősre tettem szert. Nem nevezném őket barátoknak, de ellenségnek sem. Mindenhol alig egy, maximum két hetet töltöttem. Olaszországot kivéve. Ott, majd két hónapig éltem s mióta átváltoztam vegetáriánus vámpír vagyok. – ennél a kijelentésnél a hangom kissé elcsuklott, de szerencsére nem vették észre, s Jasper sem mutatta, hogy valami különlegeset érzékelt volna az érzelmeim között, így nyugodt szível folytattam. – Havonta egyszer, egy vagy két napra, mindig hazalátogatok a szülővárosomba. Most azonban úgy döntöttem, hogy szeretnék, valahol végleg letelepedni, bár még nem vagyok benne biztos, hogy hol.
- Miért? – kérdezte, a számomra legkellemesebb hang tulajdonosa. – Miért mész haza minden hónapban? Mi miatt?
- Valami miatt vissza kell mennem. Sajnálom, de csak ennyit mondhatok. - Nem akartam hazudni, de az igazat sem mondhattam meg. Láttam szemükben fellobbanó kétkedést, de ismételten nem kérdeztek.
Pár percig így ültünk, s mindenki a maga gondolataiba merült el. Nagyon kíváncsi voltam, ki mit gondol, de próbáltam elhatározásomhoz tartani magamat, s nem belelesni az elméjükbe. Mikor már kezdett kínossá válni a csend, úgy döntöttem inkább kérdezek valamit.
- Ti nem mesélnétek el, ki, hogyan lett vámpír? –kérdeztem kissé félénken, hiszen ha én nem mondtam el, akkor mit várhattam tőlük, ám nagy meglepetésemre hirtelen mindenki vidámabb lett, s azon kezdtek tanakodni, hogy melyikük is kezdje.
- Abban meg kell egyeznünk, hogy mindenki a saját történetét, meséli el. – kezdett bele a kis koboldra hasonlító Alice. – Már csak a sorrenden kéne megegyeznünk. Menjünk, mondjuk átváltozás sorrendjében. – egyezkedett tovább, de ahogy elnéztem senki nem vitatkozott vele úgy is úgy lesz, ahogy ő mondja. Ezen nevetnem kellett. Hiszen ha jól megnézzük, így, vagy úgy, de akkor is Alice a legkisebb mindegyikőjük közül, s mégis az ő szava ellen nem lehet fellebbezni. – Nos, hogy akkor ezt megbeszéltük, Edward kezdheti is a mesélést.
- Te vagy a legidősebb?- néztem rá kétkedve, hisz én úgy tudtam, hogy Carlisle az.
- Nem, nem én vagyok, úgy, hogy Alice, ezt most én sem értem. Mit akarsz? –néztünk mindketten a pöttöm felé, akinek arcát hatalmas vigyor lepte be. Volt egy olyan érzésem, hogy most kéne menekülnöm, de nem akartam gyávának tűnni.
- Azért te kezded, mert Carlislenak mennie kell a korházba. – erre az említett személy felállt s az ajtó felé sétált, ám még halottuk, hogy a csipogója jelez neki.
- Kösz Alice a figyelmeztetést. –szólt még hátra majd beszállt a kocsijába s elment.
- Szóval, mivel Carlisle most nem ér rá, s mivel átalakulás sorrendjében megyünk, ezért Ed, te kezdesz.
Edward, igencsak szúrósan nézett húgára, aki ahelyett, hogy megijedt volna még inkább nevetni kezdett. Megijedtem attól lehet, hogy ő nem is akarja elmondani nekem történetét. Gondolataimból viszont ismét Alice hangja szakított ki.
- Nos, akkor ti menjetek, fel az emeletre mi addig lefoglaljuk magunkat. Értetlenkedve néztem Alicra aki ezt látva hozzátette. - Hopsz elfelejtettem mondani, hogy a mesélést négyszemközt lesz. –nevetve vonult ki a nappaliból, kettesben hagyva Edwarddal. Most már értettem, hogy miért nézett olyan mérgesen húgára. Nem csak, hogy nem akarja egy jöttmentnek elmondani a történetét, de, hogy még kettesbe is legyen vele, s össze legyenek zárva, az már biztosan túl sok neki. Szívem ezekre a gondolatokra iszonyatosan fájni kezdett. Nem értettem az okát, de úgy érezte mintha életemben most haltam volna meg másodszorra. Szép lassan felálltam s Edward felé fordultam. Ő az ablakon nézett kifelé, nekem hátat fordítva. Hát igen ebből is látszik, hogy csak akadékban vagyok. Akartam neki mondani valamit, azonban inkább megfordultam, s elindultam az ajtó felé.
- Nem kell elmesélned a történetedet, ha nem akarod. Tudom, hogy csak egy betolakodó vagyok, nincs jogom ilyet kérni senkitől sem. – hangomban sajnos, a kelleténél több fájdalom jelent meg. Így inkább amilyen gyorsan csak lehetett, elfutottam a Cullen ház közeléből. Annyit még halottam, hogy Alice szinte üvöltve szól rá a számomra elérhetetlen angyalra, de, hogy mit mondott már nem értettem tisztán.
Edward:

Mióta Bella belépett a házba, egyszerűen nem bírok magammal. Legszívesebben odarohannék hozzá, s a karjaimba zárnám őt, s kedves szavakat suttognék a fülébe, de nem tehetem. Egy olyan angyal, mint ő, nem akarna engem. Én csak egy szörnyeteg vagyok, aki nem bír magán uralkodni. Ő meg alig egy éves s már emberekkel jár iskolába. Hatalmas önuralma van neki. Csodáltam minden porcikáját, minden mozdulatát, s ittam édes szavait. Ő olyan lett számomra, mint a fénysugár a sötétségben. Reményt jelent. Kiutat, a sivár, s unalmas életemből. Ám félek, hogy eltaszít. Sőt, biztos vagyok benne, hogy eltaszít. Nem akarhat engem. Nem szabad felfednem, mit érzek iránta. Sokkal egyszerűbb, ha távolságtartó leszek, s akkor biztosan nem bántom majd meg. Most is ő mesél arról, hogy merre járt eddig. Az biztos, hogy az ő élete nem unalmas. De vajon, miért megy vissza minden hónapban oda, ahol átalakult ezt meg kell kérdeznem.
- Miért? –kérdeztem érdeklődve, de ügyeltem, hogy a hangom érzelemmentes maradjon. – Miért mész haza minden hónapban. Mi miatt?
- Valami miatt vissza kell mennem. Sajnálom, de csak ennyit mondhatok. – válaszolta ő. Nem is sejtette, hogy mennyire rosszul esett, hogy nem bízik meg bennem. Bár igaza van, a helyében én sem bíznék magamban. A tudat mégis fájt.
„Ed kérlek, fejezd be. Nem bírom követni az érzelmeidet. Belebolondulok. Hol szerelmes vagy, hol meg magadat marcangolod.”
Igaza volt, így bocsánatkérően néztem rá. közben azonban az én kis angyalom arra kért bennünket meséljük el a történetünket. Láttam rajta, hogy fél megkérni, bár az miértjében nem voltam egészen biztos.
Persze Alice azonnal bevetette magát. Átalakulás sorrendjében megyünk a történetekben. Láttam, ahogy elképzeli ezt, így inkább Esme gondolatait kezdtem nézni, ami kissé meghökkentő volt számomra.
„Olyan aranyos teremtés. Úgy örülnék, ha velünk maradna, s egy pár lennének Edwarddal. Nagyon összeillenének.”
Esme mindig is csupa szív ember volt, s mindenkinek a legjobbat akarta, de az azért kicsit sok volt. Hiszen miből gondolta, hogy ez az angyal egyáltalán szóba áll majd velem. Aztán kitudja, miért megy, vissza minden hónapban, lehet, hogy van valakije. Erre a gondolatra, ha lehet még jobban magamba zuhantam. Alice hangja térített magamhoz, nem sokkal később.
- Nos, hogy akkor ezt megbeszéltük, Edward kezdheti is a mesélést.
- Te vagy a legidősebb?- nézett rám kérdőn az angyal. Szinte a mennyekben érzetem magamat. Persze, ebből nem mutathattam ki semmit sem, mert a végén még rájön, s akkor még csak szimpla barátja sem lehetek majd neki.
- Nem, nem én vagyok, úgy, hogy Alice, ezt most én sem értem. Mit akarsz? – válaszoltam gyorsan, majd a mondat végére egyre ingerültebb lettem. Alice, persze úgy vigyorgott rám mit egy idióta s minél fenyegetőbben néztem rá annál inkább ezt csinálta. Persze, gondolataiból nem tudtam semmit sem kiolvasni, mert már a jól ismert Abba slágereket énekelte magában. Abban azért biztos voltam, ha Alice nem engedi, hogy belenézzek, a fejébe akkor ott valami terv van a háttérben, ami általában az én káromra sül el.
Futó pillantást vetettem Bellára. Most magába roskadva ült a kanapén. Biztosan nem szeretné, ha én kezdeném a mesélés. Mit meg nem adnék, ha most belelátnék a fejébe. Csak pár pillanatra, hogy tudjam, mit gondol. Nem néztem, sokáig mert Alice folytatta mondanivalóját így engem, s Bellát is visszarántgatott a valóságba.
- Azért te kezded, mert Carlislenek mennie kell a korházba. – válaszolt pöttöm húgom, mire apám az ajtóhoz sétált, majd megköszönte a figyelmeztetés s eltűnt a garázs irányában. Még halottam, hogy a csipogója megszólal, de már nem foglalkoztam vele. Abban reménykedtem, hogy nekem még lesz időm felkészülni a beszélgetésre, de Alice, megint keresztbe húzta számításomat. Mint mindig. Gondolatai között már láttam mit akar mondani, ezért még az előbbinél is mogorvában néztem rá, ám ő ennek ellenére nem tántorodott vissza.
- Akkor ti menjetek, fel az emeletre, mi addig lefoglaljuk magunkat. - Egyre mérgesebben néztem Alice, míg ő Bella arcát fürkészte, amit most értetlenség töltött meg. Ezek szerint most nem olvas a gondolatainkban, állapítottam meg magamban.
- Hopsz elfelejtettem mondani, hogy a mesélést négyszemközt lesz. – tette még hozzá drága szeretett húgocskám, majd Jasperrel a nyomában nevetve elvonultak a nappaliból. A többiek szintén követték a példájukat. Rosék vadászni mentek, Esme meg a szobájába vonult vissza olvasni. Kettesben maradtunk. Bella magába roskadva ült még mindig, ami számomra nem volt túl kecsegtető jövő. Az ablak felé fordultam, hogy ne kelljen néznem az arcát, pedig bármi másnál szívesebben nézegettem volna őt egész nap. Azon töprengtem, hogyan kezdjem el a mesélést, mikor halottam, hogy mögöttem Bella felállt, majd pár másodpercig mintha engem nézett volna, aztán megindult az ajtó felé. Nem értettem hova megy. Aggodalom töltötte meg, a nem dobogó szívemet. Nem úgy volt, hogy mesélek. Hirtelen halottam meg a hangját, ami nagyon halk volt szinte suttogott.
- Nem kell elmesélned a történetedet, ha nem akarod. Tudom, hogy csak egy betolakodó vagyok nincs jogom ilyet kérni egyikkőtöktől sem. – Hangja tele volt fájdalommal. Nem értettem. Megbántottam valamivel. Épp megfordultam, mikor láttam, hogy már szalad is el messze a háztól, messze tőlem.
- Edward – kiabált húgom úgy, mint eddig még sose. Most inkább hasonlított vérszomjas vámpírra, mint egy kedves kis koboldra. – Mégis mi a fészkes fenét csináltál, hogy ezt mondta s elment?
- Én….én nem tudom- dadogtam. Az-az igazság, hogy tényleg nem tudtam.
- Viaskodik saját magával. Ha jól értelmeztem az érzéseit, nem vagy neki közömbös, s te neked sem ő, csak mind a ketten makacsul próbáljátok ez eltitkolni. – szólalt meg Alice mögött Jasper.
Húgom arca, egyik pillanatról a másikra váltott félelmetesről ártatlanra, majd megint félelmetesre.
- Mit ácsorogsz, még itt menj már utána. – Kiabált rám, majd kissé lágyabban folytatta. - A tisztásod felé megy, s valószínűleg meg is fog ott állni.
Nekem sem kellett több utána eredtem. Bár még mindig féltem, de ki tudja, egyszer az életben, talán én is lehetek szerencsés, s boldog…

Folytatás következik…